Patrikmaci blogja

Sitti a dolgozó társadalom szorgos kis méhecskéje. Teszi a dolgát, nap mint nap, és nem azért mert köszönömre vagy hálára vágyik. Neki pont elég az, hogy fizetnek a munkájáért, és az évek alatt valahogy az érzés is elhalványult benne, hogy a munkának van egy másik, emberi, szóval vagy kézzel meg nem érezhető oldala. Megszokta már, hogy a dicséret csak annak jár, akinél épp ez az érdek, és hogy ő – aki a létra alsó fokain nyalja a felette álló hátsóját – kevésbé alkalmas arra, hogy jó szót kapjon. Lehetne ennek pusztán az is az oka, hogy nem érdemli meg, de hála az égnek nem így van. Bizonyítja ezt néha az élet, tanulságot hozva arról, hogy a cseszegetések végeláthatatlan, sötét felhőin túl valahol süt az a napsugár, amit mások képesek meglátni. Minden bizonnyal Sitti főnöke is látja ezt, de vagy motiválási célzattal, vagy amiatt hogy megőrizze a „seggfej vagyok” látszatot, kevésbé jelzi ezt. Ha ő megszólal akkor az ember biztos lehet benne, hogy kritikus lesz, és valamivel elégedetlen. Jobb esetben olyan észre vétele van, ami hülyeség, de megoldható. A rosszabb eset az, amikor olyan hülyeséget kér, amit adott körülmények között megoldani nem lehet. A megszólalások 95%-a ebben a két dologban mozog, a maradék 5% pedig a hála valami bazári megfelelője, amikor mások előtt mutatja, hogy ő mennyire jó főnök.

Olyan ez az egész, mint amikor egy hanyag gazdi odadob a kutyának egy jutalomfalatot. A jutalomfalat pedig változatos. Rendezvények utáni megmaradt kaja, szigorúan azután, mikor már a létra felső fokain álló emberek, kik Sitti főnökétől is nagyobb Istenek szépen sorba ettek belőle… na azután Sittiéknek is lehet, és kis túlzással a feladat annyi, hogy egy darab kenyérrel csillogóvá kell mártogatni a szép edényt. Merthogy ilyenkor már érdemi dolog nincs a vályúban, Sittiek meg úgy nyalogatják ezt is – parancsszóra – mint az a bizonyos kutya az üres tálat. A helyzet pedig akkor sem lenne más, ha valakinek eszébe jutna, hogy 5 fővel több emberre rendeljen ételt. Akkor a magasabb fokokon álló emberek többet ennének, és a helyzet akkor sem változna. Természetesen, a kondér fényesre nyalása után illik bőszen hálálkodni is, ritka jó ember az ilyen, mitagadás.

A jutalomfalat következő szintje már egy kicsit komolyabb dolog, és nem is annyira populáris mint a kondéros eset. A késő estig tartó munka után, amikor már Sittiek bőven beletapostak a 10. órába jár az elismerés, ami általában 1 doboz sör, és egy doboz energiaital. Hát a dolgozónak legyen energiája még többet dolgozni, na. Az kell.
Hozzá kell tenni, hogy ezek az alkalmak a munkás kollégák egy szűk rétegét érintik csak. Azt a réteget, akik nem csak a belső,az intézmény belüli, hanem a külső munkákat is elvégzik. A különböző bérbeadások, utazgatások,mindenféle napok itt - ott…. írtam már erről eleget. Ők az elit osztag, a fantasztikus négyes, hármas, és van hogy csak kettes. Ők azok, akik egy hétvége alatt többet hoznak a cégnek, mint amit saját maguk egy hónapban keresnek. Nem csoda, hogy a jutalom falat már ilyen csillagászati méreteket ölt. Jár a doboz sör. Meg jár a taps.

Aztán van még egy szint. A nagylelkűség legmagasabb csúcsa. A pont, amikor Sitti érzi, hogy annyira megvan becsülve, hogy attól jobban nem lehet, és hogy a főnök tulajdonképpen egy rózsaszín csillámpónilélekkel megáldott lény, aki a vattacukor felhőkön ugrál, és nyalókaszivárványon csúszik le a málnaszirup folyóba, majd a csobbanás után elmerül, és a kis, virágos - szivecskés  kalapjáról lehet megismerni, ahogy épp úszkál a málnaszirup tetején.

Hiszen ki az, aki a lejárt szavatosságú jégkrémet ahelyett hogy kidobná inkább szétosztja a dolgozók között?
Sitti munkahelyén van egy kávézó. Forgalma nem sok van, de néha betéved egy-egy óvodás kiránduló csoport. A világ rendje és módja szerint pedig van jégkrém is. Tölcséres, pálcikás, és a nagy dobozos. Az a jeges kávéba való, és emiatt általában bontatlanul hever a hűtő alján. A kedves kolléganők ugyanis nem tudnak jeges kávét csinálni, emiatt nem is hirdetik, emiatt senki sem vesz és emiatt a jégkrém is indokolatlan, de hogy az elvi vonal ne legyen kizárva mégis van jégkrém, mert mivan ha egyszer valaki majd fog kérni… ha 20 év múlva, akkor 20 év múlva, az lényegtelen. Ha addig 40 doboz jégkrém romlik meg nem érdekes, de az elvnek élnie kell.
Szóval. Jeges kávé nem volt, a jégkrém szavatossági ideje pedig csendesen átbillent a másik oldalra. Sitti főnöke pedig összerántotta a dolgozókat, és mindenki kapott kettő kanál jégkrémet a lejár jégkrémből, aminek persze semmi baja nem volt. A baj inkább Sitti fránya szőrszálhasogató stílusa, miszerint ha tudták, hogy le fog járni – és tudták, ez nem kérdés – nem lett volna jobb, ha előtte egy nappal szólnak mindenkinek? Pusztán csak azért, hogy ne selejt legyen az, amit olyan nagy szívvel osztanak szét, hanem valami tényleg értékes dolog... de Sitti ezt is lenyelte, ahogy a jégkrémet. Megköszönte, és ment a dolgára.

Nem lennék igazságos, ha a jutalomfalatok két érdemi részét nem említeném meg. Az egyik a bizonyos rendezvények után ajándékba kiosztott dolgok megmaradásakor lép életbe. Legutóbb az idősek napja után szépen becsomagolt plédeket osztogattak, amikből a megmaradt darabokat megkapták a dolgozók. Az értékük ezeknek nem volt túl nagy, a célközönség se vágyik többre, de a maradék minden esetre kiosztásra került. Volt belőle bőven, és talán csak a rossz indulat beszél belőlem, mikor az jut eszembe, hogy előtte a létra magasabb fokán álló emberek egész családja kapott ezekből, és ami végleg megmaradt – hát azt kapták meg Sittiek.
A másik ami nem susmus, nem kamu, nem belemagyarázott dolog az a karácsonyi jutalomfalat osztás. Akkor van utalványozás, persze gondosan figyelve a létra fokaira, de ez ilyenkor így van rendjén, sőt, talán igazságos is a dolog. Sitti az elmúlt 2 évben nem maradt ki belőle, de ezt mindig csendben kellett tudomásul vennie, hiszen azon a létrafokon amin ő áll másnak ilyesmi nem jár, és Sittinek is „csak” azért, mert évek óta ott van ahol,és a munkája megkerülhetetlen része a nagy, galaktikus egésznek.

És végre eljutottam oda amiről írni akartam. Ez volt a bevezető a megbecsülésről, ki-ki maga döntse el, hogy mennyire van jól kezelve a dolog a kinyalt kondér, a kegyelemsör, meg a lejárt jégkrém után. A lényeg hogy a jó szó, a megbecsülés, meg a többi ilyen dolog, ami  picit motiválná az embert némileg kimarad a munka rendszeréből, és Sittinek is idegen már, ha valaki jó szót szól a munkájáról.

 A múlthét második felében az ’56-os forradalom kapcsán volt egy rendezvény. Iskolás dolog, nem volt komoly, de igényelte a kellő odafigyelést. A sors úgy hozta, hogy Sitti kollégája, aki ezeket az iskolás dolgokat szokta csinálni épp nem ért rá. A műsor szervezője az elején ezt kifogásolta is, és erős utalásokat tett arra, hogy ezzel a helyzettel nincs kibékülve. Nem volt ezzel egyedül, Sitti ugyanezt érezte.. Aztán teltek a napok, az első próbát követte a sokadik, és az egész előadásban volt egy dinamika, egy összeszokott lendület. Nem pusztán arról volt szó, hogy mikrofonokat kellett kezelni, hanem volt itt fény, fejgép, laptop, hang, minden. Észnél kellett lenni, és minden pillanatban figyelni kellett. Aki nem csinált még ilyet, az nem igazán lát abba bele, hogy mennyi dolog van ilyenkor. Az egyik kamerás srác meg is jegyezte, hogy ezt mind egyedül kezeled? Hát igen.. – jött a válasz.

A próbák jöttek, mentek, támadtak gondok, de minden elhárult az előadás napjára. A tanárnő, aki az egész műsort kitalálta a kezdeti ellenszenv után már szinte barátként ment oda Sittihez, és mosolyogva szívta el a szerencsecigit. Aztán a függöny szét nyílt, és jöttek a hangok, a zenék, vibráltak a fények, majd az előadás végén a pár száz fős tömeg felállva tapsolt. No, nem azért mert annyira szép volt az előadás, hanem mert a gyereke, aki épp egy kis katonát, vagy egy meglőtt ápolót játszott nagyon szépet alakított abban a fél mondatban ami rá került, de maga az előadás se volt rossz. Sőt… talán valóban megérdemelte az állva tapsot.
Sitti a végén – arra gondolva hogy már egy hete ezzel él, és volt este amikor  ezzel is álmodott – megkönnyebbülve nézte a hajlongó tömeget. Aztán jött a köszönet, ki és mit tett az előadásért…. a sor végén pedig Sitti neve, és a hozzá tartozó taps. Pedig  nem alkotott maradandót, nem csinált különlegeset, de nélküle – ahogy szokták mondani – ez az egész nem jöhetett volna létre, legalábbis ennyire profin nem. Ezt most észrevették, és az ami a főnökének annyira természetes, vagy épp csesztetésre ad csak okot, másoknak annyira nem az. Sitti szeme könnyes lett, és bár próbálta magában tartani az érzéseit valahol belül elmondhatatlan boldogságot érzett. Nem a szép előadásért, nem azért, mert vége van, hanem a háláért, ami valóban szívből jött, és nem kellett hozzá egy lejárt doboz jégkrém.

Hát ennyi. Hálásnak kell lenni azért ami van, meg azért is ami nincs. Meg hinni abban hogy majd lesz valahogy. Máshogy ez nem megy…és már hányszor lett valahogy. Soha nem az a lényeges, hogy azon az úton járjunk, amit elterveztünk magunknak. A fontos az, hogy higgyünk benne, hogy van másik út, ami ha esetleg nehezebben is de járható. Ha pedig ebben hiszünk a végén lesz Milka csoki, meg WTCC, meg minden ami kell.

Üdv: Patrik, a plüss maci

Reggel volt mikor ébredtem. Sitti helyén csak a gyűrött párna, a hanyagul félrelökött paplan volt, és a szobában mindenfelé ruhát voltak, mintha valaki oly sietősen távozott volna el, hogy kiválogatni sem volt ideje azt, amit éppen felvesz. Az igazságtól pedig ez nem állt annyira messze.

 Azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy már megadatott másik országba kirándulnom. Sittitől sem idegen a dolog, bár közel sem mondhatnám megszokottnak a másik országba kirándulást. Az ilyen utaknak mindig van egy fura varázsa, az idegen helyek, idegen emberek és az idegen nyelv mindig kíváncsisággal csalogatja az éppen aktuális turistát. A közeli országokat jártuk már meg közösen, de olyan nem történt soha, hogy Sitti egy köztes országon jusson el valahova. Most erre is sor került.

 Az egész a munkahelyével kezdődött, ugyanis Sitti főnökei – modern sznobok révén – inkább költik a feleslegesnek tartott pénzt utazásra, minthogy azt igazságos úton a dolgozóknak adják oda az elvégzett munka után. Ebből meg idén is volt elég sok, így  a megérdemelt pihenés – ha már pénz nem is – minden dolgozónak jár. Egy nap, de ez épp elég is. Az uticél pedig Lengyelország.

 Sitti némileg kedvetlenül tervezte az utat. A szabad hétvégéit ritkán szereti mozgalmasan tölteni. Megfigyeltem, hogy amikor itthon van, akkor semmihez nincs kedve, ennek pedig minden bizonnyal az az oka, hogy ha valamit csinál az idő gyorsabban telik, így maga a hétvége is úgy repül el mint egy kerge drón. Az meg nem éppen ideális annak, aki épp pihenni szeretne. Én magam is értettem ezt a hozzáállást, és bár a megértő szavakat most se tudtam kimondani valahogy mégis próbáltam sugallni az együttérzésem. A lényeg, hogy talán mélyen bosszantotta is hogy menni kell. Az egyedüli vigasztaló dolog az volt, hogy annyira messze volt a cél, hogy oda a közeljövőben – és gyanitom, hogy azután se – fog eljutni. Lengyelország nem a szomszédban van, nem a tipikus „átruccanunk cukorkáért” ország. Ez messze van, kellően messze.

Sitti reggeli készülődésére ez kellően rányomta a bélyegét. Az 5. szundi után már a telefon remegve próbálta dalolni az ébresztő dallamát, attól félve, hogy Sitti egy erőteljes mozdulattal a falnak irányitta azt, majd ezer darabban hullik alá. Sitti tovább alszik, a busz pedig nélküle indul útnak. Végül nem így történt, és a sokadig jelzés után Sitti lassan de biztosan mutatta az ébredés jeleit. Már előtte egy nappal előkészítette az utazáshoz a dolgokat. Annyi folyadékot vett magához, amivel a Tátrát is eltudta volna oltani ha a szükség úgy hozza, és minden bizonnyal napokig kibírta volna azokon a szendvicseken amiket magával vitt. Persze, a csoki elengedhetetlen része az utazásnak, amit nem vett elő, mert akkor mindenkit meg kellett volna kínálnia, az meg egyenesen pazarlás. Valamennyi pénzt is váltott be, a lengyeleknél Zlotyi van, és nagyjából 80 forintért adnak belőle egyet.

Pár perc múlva, már nagyjából felébredve sompolygott ki az ajtón, gondosan ügyelve arra, hogy senki ne ébresszen fel. Nem azért mert annyira tekintettel van más pihenésére, inkább a „Vigyázz magadra!!”, „Ne költsd el az összes pénzed!!”, „Ne fogadj el idegenektől cukorkát”, „Ne kötekedj a barna medvével!!”, „Ne pisilj a konnektorba” jellegű mondatokat akarta elkerülni. 26 évesen ez már annyira nem jó. Nagyjából 14 éve, amikor Sitti először volt a Balatonon még a szülői gondviselés annyira intenzív volt, hogy pár napra annyi gyógyszert kellett Sittinek magával vinnie, ami által egy zombiarmageddont mosolyogva vészelt volna át, minden panasz meg betegség nélkül. Ha akkor ezt a Balatonba engedte volna a tó teljes élővilága kipusztul. Szóval Sitti csendesen hagyta el a házat, és pár perc múlva már a munkahelyén is volt. Én már azt megtapasztaltam hogy a turistáknak van egy speciális, semmi máshoz nem hasonlítható öltözéke, amitől a turista vérbeli turista lesz. A legjellemzőbb az a nyakba akasztott fényképezőgép, ami csak azért van hogy a társaság küönböző tagjait lelkileg összekösse, hiszen ma már mindenki telefonnal készít képet, így  eléggé indokolatlan már ez. Sitti kollégáinak arcain látható volt a mélyen leplezett ellenállás, a mosoly mögött a szemeken megcsillant a „már megint itt kell lenni” érzés.

Sitti pár nappal az indulás előtt – megtervezendő az ideális öltözéket – rákeresett a helyre, ahova mennek. Havas hegyeket látott, és ebből kiindulva feltételezte azt, hogy attól hogy itt a porbafingó cigánygyerekek pólóban rohangálnak ott a gyapjas jeti is kabátban megy le a hegy lábánál lévő faluba ijesztgetni. Ez a gondolat mindaddig élt benne, amíg a kollégája fel nem világosította Sittit, hogy ott is csak  télen esik a hó, és hogy a hófödte hegycsúcsok az egyetlen látványosság, így sok értelme nincs ezeket ősszel vagy nyáron fényképezni. Ez magyarázatot adott Sitti aránylag lenge öltözékére, de volt olyan kolléga aki ruházatán egy gépfegyver nem ütött volna lyukat.

Lassan begördült a busz, ami megállás után átalakult egy négykerekű élelmiszerraktárrá. Annyi ételt vittek magukkal, amivel az összes migráns tábor lakóját betegre lehetett volna etetni. A piából sem volt hiány, az elmúlt fesztivál catering – hagyatéka pihent a buszban. A catering az az ellátás amit a fellépő vendégek kérnek. Nos, ezek vagy véletlenül vagy tudatosan nem lettek kiosztva, így bőven volt fogyasztási alap.

Sitti – révén hogy férfi – segédkezett a bepakolásban, ami következtében a szabad helyválasztás már igencsak korlátozott volt a buszon. Az utolsó sorok felé lépkedve megkérdezte hogy „hova ülhetek?” amire egy olyan választ kapott, ami az egész napját szenvedőssé tette. „Ide!”

A hang másik  felén Underground művésznő volt. Ő pár hónapja van Sitti munkahelyén. Azért Underground, mert a kocsijának – amit a rozsda tart össze – szélvédőjén van egy hatalmas Underground felirat. Iró, költő és masszőr, aki a hotel recepciójának gárdáját erősíti. Rengeteget beszél, és szinte csak akkor tart szünetet ha épp iszik, vagy épp az ablakon át egy olyan dolgot aminek a felfogásához a teljes agykapacitása szükséges. A beszédének se eleje nincs, se vége, és ha már elfelejtette, hogy mibe kezdett bele gond nélkül bele kezd egy másik témába, ami semmilyen kapcsolatban nincs az eredeti mondandóval. A mondataiban nagymértékben megtalálhatóak a néha már perverz szexuális utalások, amivel nem lenne baj, ha a 20as évei végét taposná, viszont a művésznő kereken 50 éves. Vörös hajú, és sportos testalkatú, amíg meg nem szólal még szimpatikusnak is mondható. De ha beszél… az már nem az.

Sitti leült mellé, majd bámult maga elé. Merengett azon hogy egy teljes napot kell úgy túlélnie hogy közben a művésznő társaságát élvezi. A buszon mindenki pakolt, a polcra fel,  majd vissza le, mert még valami a táskában maradt, majd megint fel. Lassan mindenki elfoglalta a helyét. Sitti előtt két recepciós kolléganő, mögötte pedig Tibusz, aki már a második percben  elaludt. Ő megmenekült a művésznő elől.

 A busz lassan elindult, és elől Sittiek főnöke mikrofont ragadva vázolta a napi tervet. Hova mennek, meg mikor, meddig és minek. Közben a reggelizés is megkezdődött. Két menü közül lehetett választani, Jager vagy pálinka. A kirándulásokon bevett szokás az, hogy az új kollégák,  akik még nem voltak Sittiékkel, mert azóta jönnek bemutatkoznak, és valami előadással szórakoztatják a kiránduló társaságot. Ez lehet tánc, vers, ének, bármi. Tavaly Sitti nem számított új kollégának, és ehhez mérten már a kirándulás elején bőszen bólogatott a kínáló kezekre. Aztán megszólalt a hang, és Sitti neve. Az utolsó sorok között ült, és ahogy előre nézett a busz úgy kanyargott, mint egy betépett sivatagi kígyó. Sitti megtette az első lépést, és azonnal egy újraindítást kapcsolt az agyára,  hogy mire kiér addigra legalább a józanság nyomait mutassa. Végül ez valamennyire sikerült is, és mire kiért csak kevésbé volt látható hogy dülöngél. Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy mivel a főnök is megissza nehezen megállapítható hogy az mozog akit nézünk vagy mi magunk. Akkor egy verssel örvendeztette meg a nagyérdeműt, majd egy taps után büszkén sétált vissza a helyére.
Ezt elkerülendő most nem ivott, hogy ha az úr hangja szólítja akkor kitudjunk menni, kellő bátorsággal és józanon. Végül Sittinek nem kellett kimennie, de a művésznőnek igen.

Mindenki 5 perc alatt túl volt a bemutatón, a művésznő fél órát beszélt, és még most is beszélne, hogy Frici bácsi, az idegenvezető közbe nem vág, és fel nem hívja a figyelmet arra, hogy a határhoz értek.  A határ önmagában nem sokat jelent, tulajdonképpen annyi jelentősége van, hogy onnantól kezdve nincs térerő, se internet meg ilyen apróságok. No, meg hogy onnantól kezdve nem értik ha az anyukat szidják. A művésznő egész úton hangosan kiabált előre, ha úgy érezte hogy olyan dolgot mondanak, amihez hozzá kell szólni. Persze, normális ember ezeket érdeklődően hallgatja, de ő nem.

Nagyjából a határ környékén jött fel a nap. Szép látvány volt a napfelkelte. Lehet hogy önmagában nem is annyira érdekes, de a művésznő beszédét hallgatva jobb az ilyenekbe belemélyedni, mint a beszédére figyelni.

A határ után az első benzinkútnál megálltak, reggeli és cigiszünet. Kellemes volt az idő, az a tipikus reggeli ébredős pillanat. Utána fel a buszra, és irány tovább. Az első nagyobb város Kassa volt, ahol én magam  is jártam,  és ahol Sitti is többször megfordult már.  Túlzás lenne ismerősnek mondani a környéket, de tény hogy nagyjából tudta hogy merre van arccal. Kassa után pedig jött a töménytelen ismeretlenség. Kis faluk váltották a nagy réteket, országutak, meg egy Eperjes-nek nevezett város. Frici bácsi bőszen mesélte a történelmi kapcsolatokat. Valahogy Szlovákia közepén jött egy 5km-es alagút, ami a maga nemében érdekes volt, Magyarországon nem igazán találkozni ilyenekkel. Volt még egy pihenő, egy Lidl mellett. Sitti és Tibusz szakértői szemmel nézték a plakátokat, és megállapodtak abban, hogy nem sok különbség van ezen dolgokban. Tovább induláskor már a távolban láthatóak voltak a Tátra vonalai. A vonulat teljes egésze különleges látvány volt,  ezek az igazi hegyek, nem azok a kis dombocskák amik itt vannak.

Lassan beértek egy erdős része, ahol a szerpentinek egyértelműen jelezték, hogy ez már a Tátra, teljes nagyságában. Mindenfele fa és hegy, szinte érezni lehetett a mókusok kísérő tekintetét a kanyarok között. Közben a buszon fogytak a fogynivalók, és a művésznő egyre mélyebb és egyre bonyolultabb dologra próbált beletaposni. Fárasztó egyéniség, és ha iszik ez halmozottan érvényes. Végül eljött a szlovák  - lengyel határ, ami tulajdonképpen egy épület melletti elhaladást jelentett. Ha Frici bácsi nem szól róla észrevehetetlen. Az erdő közepén egy épület, és ennyi. A határ másik oldalán ugyanolyan utak, és ugyanolyan fák vannak mint eddig. A művésznő meg is jegyezte, hogy olyan  szépen állnak ezek a fák mintha… na igen, ahogy azt tudni lehetett mindenről az jut eszébe. Mély filozófiai gondolatokat szabadított el benne ez a gondolat, ami abban tetőzött,  hogy a fa mennyire intelligens, hogy ilyen egyenesen nő, hozzátéve hogy az ember  meg mennyire egy ostoba lény. Sitti felé fordut, és közölte, hogy ő ezek ellenére is értelmes lénynek gondolja magát mint egy fa, és hogy ezt a buszon nem mindenki mondhatja el magáról. Az előtte lévő hölgyek ezt egy hangosabb nevetéssel fogadták el, a művésznő pedig nem  véve azt a bizonyos lapot úgyszint mosolygott az egészen.

 Hosszú órája tartott már az út, amikor beértek egy városba. A város elején jobbra egy aquapark. A hegyen, az erdő közepén. Ez már jelezte hogy bizony a lengyel kollégák nem veszik ezt fél vállról. Ez már Zakopáne volt, Lengyelország egyik legforgalmasabb turistaközpontja.  Hangulatra nem különbözött ez semmilyen más ilyen helytől, egyedül annyi volt a különbség hogy itt sok a fa, meg a magas hegy.

 A buszról leszállva Marci, az idegenvezetőnk várt minket. Marciról túl sok mindent nem lehet  elmondani, némi humorral megáldott 30 év körüli mackós, szakállas ember, aki a háti táskájával  együtt úgy nézett ki mint egy ott hagyott napközis.

Rövid bemutatkozás és szabályismertetés után nekiindultak a városnak. A város nem túl csendes, tipikus turisztikai varázslat, kocsik össze – vissza, és mindenféle csoportok egymás után. 27 ezres város, ami 3-4 milliós regisztrált  turistaforgalma pörget le egy év alatt.  Az meg  már mennyiség, kéremszépen.

Az idő kellemes volt, és az első útjuk egy régi fatemplomhoz vezetett. Sok érdekesség nincs benne, egy átlagos templom, csak épp fából. Ott, az erdő közepén nem igazán van más csak fa, igy bármerre nézett is az ember mást nem nagyon látott. Fa itt, fa ott, fa mindenhol. A templom érdekessége csupán annyi volt, hogy ez volt a város első két temploma. Ezt úgy hozták össze a lengyel kollégák, hogy az első templomot, amit felépítettek a felszentelés után le is kellett bontani. Nem sok tapasztalata volt a kecskepásztoroknak arról hogy milyen módon néz is ki egy templom. Aztán épült ez, a facsoda.

A templom mögött egy temető volt, a következő célállomás ez volt. Sitti szeme felvillant, végre valami érdekesség, hullák, csontok, zombik, múmiák, valami. Évekkel ezelőtt, még középiskolás korában egy osztálykiránduláson meglátogatták a krasznahorkai várat, ahol egy üvegkoporsóban feküdt egy igazi múmia. Valami ilyesmit várt ott is. A bejáratnál egy hanyagul felöltözött recepciós féle fazon ült egy kis horgászszékben, előtte egy asztallal, rajta pedig egy fém doboz, meg némi belépőjegynek látszó papirka. Ez elég sok mindenre fényt derített. Leginkább arra, a lengyelek azért vannak ilyen sokan, mert a temetőbe is belépő kell, nem csak úgy van a dolog hogy meghallssz, puff,és visznek is. Nem! Addig rohadsz meghallva a napon, a szobádba, a korházba, vagy épp ott ahol a kaszás rád legyintett amíg a belépőt meg nem veszed! Azért ez komoly motiváció hogy minél tovább élj, nem igaz?

 Maga a temető érdekes volt, vagy talán szokatlan. Aki a sorba rakott betontömbökhöz, meg a keresztekhez szokott annak mindenképp furcsa talán. Volt benne valami káosz-szerű, de a tájba mégis valahogy harmonikusan olvadt bele. A temető nem túl nagy, és talán ez az oka annak is, hogy ide nem mindenkit temetnek el, csak azt, aki a városban, vagy a térségben ezt valamivel kiérdemelte. A temetőnek is ez a neve, az érdemesek/kiválók temetője.

Sitti szíve szerint maradt volna még, és egyesével, sorba nézte volna végig a sírokat, annyira érdekesek voltak, de az ebéd időre volt rendelve, és a programoknak nem volt még vége. A következő megálló egy hegycsúcs volt,a város felett. Az út egy piacon át vezetett, ahol 3 dolgot lehetett venni:  tejből, fából és birkaszőrből készült dolgokat. Ha te  egy papucsot akartál venni, mert mondjuk áll a víz a fürdőben azt nem tudsz. Ahhoz menjél a legközelebbi plázába. Szokatlan volt ez a giccs-birodalom, de minden bizonnyal ez minden turisztikai helyre jellemző.

 A piacon átvezetett az út a sikló felé. Modern jármű, olyasmi elrendezéssel mint egy busz. Rengeteg ember tolongott, Sitti azt is nehezen képzelte el, hogy ezek mind beférnek oda. Aztán beszállás, az ajtó bezárult, és a sikló elindult felfelé. Kiérve az állomásról szépen kitárult a táj valódi szépsége. Talán egy perc sem kellett hozzá, hogy a fenti megállóban megálljon a szerkezet. Kiszállva pedig Sitti eddig életének a legmagasabb pontján volt, 1120 méteren. Zakopáne is már eleve magason, 800 méter körül fekszik.

A kilátás csodálatos volt, messze hegyek, lent pedig a város, ami belülről közel sem tünt olyan óriásinak, mint ahogy azt fentről végül is látni lehetett.Túl sok mindent nem lehet elmondani róla. Szép. Ennyi. Ilyenkor lehet igazán érezni hogy mennyire kicsik vagyunk valójában.. na.. főleg én. Sajnos a képek nem adják vissza a táj valódi szépségét.

Nem sok időt tölthettek odafent. Talán egy negyed óra volt, de ennyi épp elég. A hegyek pont ugyanolyanok az első pillanatban, mint a 10. percben.

Aztán jött a sikló, és az út lefele már nem volt annyira érdekes. Átgázolás újra a piacon, majd egy sétáló utca jellegű úton fel. A házak itt is mind fából vannak, de ez már az Ikea - stílus inkább.

Látható, hogy amíg a régi gurál emberek – ők az itt őshonos népcsoport – fogták a baltájukat és maguk vágták a fát a bútorhoz ezek a modern lakosok már a praktikerbe járnak, hogy megvegyék a náluk már tradicionális fa bútorokat. Mindezek ellenére vannak olyan helyek, ahol nem valami kamu barkács történet húzódik a háttérben, hanem tényleg a természetből vett dolgok állnak az út szélén.

Az étterem, amiben Sitti ebédjük volt szintén egy ilyen épület volt. Több emeletes, és csupa fa, minden. Mintha egy hatalmas fából lett kifaragva az egész, nagyon érdekes volt, szinte önmagában egy látványosság. Ahogy haladtak a termük felé volt egy hatalmas szánkó ami szintén asztalként volt átalakítva. A falakon mindenfelé régi szerszámok, háztartási eszközök, vasaló, teknő, ilyesmi. Hátul egy szabad tér, mellette pedig egy játszó sarok. A felszolgáló hölgyek feltűnően csinosak voltak, és szláv népviseletben – vagy mi volt az – jártak fel-alá, és folyton mosolyogtak. Hangulatos volt a hely.

A térséget ismerve Sitti számított arra, hogy valószínű a sajt elmaradhatatlan része lesz az ebédnek, nem is volt meglepetés az első fogás, ami grillezett sajtkoron volt, lekvárral.

Sitti kellőképpen hozta a formát, és hamar felfedezte a két korongban rejlő lehetőségeket. A sajt íze finom volt, krémes, füstölt, a külseje picit rágósabb, a belseje lágyabb, és érdekes volt ezt lekvárral együtt kóstolni, érezhető volt, hogy ezt nem lehet megvenni a pesti körúton. Ez volt az első fogás, az előétel. Sitti kíváncsian várta a többit.

Aztán meg is jött a „leves”. Persze, ott minden tej, meg ilyesmi. Tudjuk, tradíció, meg kultúra, gasztronómia, meg ilyenek, de ez a magyar gyomornak igencsak különleges volt. Egy írós – salátás valami, amiről ránézve hamarabb jut az ember eszébe egy átmulatott éjszaka után egy rózsa, mint az hogy ez valóban étel. A tetőpont az volt, hogy mellé hoztak egy nagy korsó sört. Tej, saláta, és sör. Az arcokon olyasmit lehetett látni mint mikor a kisgyerek egy mesefigurás kirakóból meg egy versenyautósból akar kirakni egy dinoszauruszt. Tanácstalanság. Sitti főnöke az első pár kanál után megnyugtatás képen mondta, hogy „azért jöttünk hogy különlegeseket együnk”. Sitti pedig hangosan választ rá, hogy „különlegeseket. Nem jókat”. A valóságtól pedig ez nem is ált messze. A leves – vagy nem tudom mi ennek a neve – egy savanykás ízű valami volt, egy olyan íz, amiről semmi nem jut eszedbe, és aminek még a nevét is keresed. Közben a kiszolgáló pincér hölgyek a terem sarkában érdeklődve figyeltek, és az arcukon látható volt hogy ők bizony tudnak valamit. Vagy azt, hogy milyen az íze, vagy azt hogy még ezt senki nem élte túl.



Itt derült ki, hogy ki az igazi férfi. Sitti nem az. Ő jelzés képen annyit evett amire nem lehet azt mondani hogy megkóstolta, vagy hogy csak két kanállal evett belőle. Látszott, hogy azért jócskán fogyott a dolog, de esze ágában nem volt maradéktalanul elfogyasztania. Valószínű ha megtette volna az még ott, Lengyelországba maradt volna.

A harmadik fogás már némileg ismerős volt, főleg a krumpli meg a rizs miatt. Az van itthon is, abból nagy baj nem lehet. Rántott hússzelet, benne valami sárga cucc, ami leginkább a nyers tojás levére hasonlított. Na meg persze az elengedhetetlen sajtkrém, csak hogy olyan Zakopánés legyen. Összességében nagyon finom volt, és elsőre az nem is volt rajta látható hogy mennyire bőséges adag.

Az utolsó fogás a desszert volt. Az annyira jól nézett ki, hogy Sitti le se fényképezte, egyből neki esett. Vajon mi lehetett? Hát természetesen túrós sütemény, mi más. Olyan hogy kakaó, vanillia, vagy puding? Ők szerintem olyat nem ismernek. Az óvodában az összes lánynak birka a jele, a fiúknak meg egy darab fa, annyi tér el köztük, hogy más színűek. A lengyel anyuka ha palacsintát süt és megakarja cifrázni, akkor csinál túrósat, meg csinál olyat aminek a túrójába tesz mazsolát. Kész. Nekik a korházba infúzió helyett kecsketej csepeg, és a horrorfilmet is gondolom úgy képzelik el, hogy egy fa életre kell, és a hosszú ágaival kinyírja a körülötte lévő favágókat. No, de a sütire visszatérve: finom volt, bár ez már annyira sablonos volt, hogy Sitti is meg tudná csinálni ha utána nézne az interneten.

Az ebéd után a kedves pincérhölgyek kávét hoztak, aminek az érdekessége annyi, hogy nem kávés csészében hozták, hanem bögrében. Sitti nem nagy kávés, de mivel nem akart illetlen lenni, így rábólintott a kínálásra. Az épületből kimenve kezdődött a vásárlás, amire túl sok idő nem marad, hiszen a hazaút sem megy két perc alatt. Sitti már a délutáni séta közben kinézette egy bárányt – hiszen nagyon mást nem is nézhetett – és Babunak ezt meg is vette, a szüleinek pedig egy hamust. Nem azért mert feltétlenül szükség volt rá, hanem mert más ésszerű dolog nem igazán volt. A piacon az eladó hölgy értette Sittiék beszélgetését , és rá is kérdezett hogy „magyar?” Valahogy ott szeretik a magyarokat. Ritka ilyen hely van. Aztán vissza a buszhoz. A parkolóban egy lány a kosárkájából még árult – sajtot, mi mást. Lassan a csapat többi fele is megérkezett, és a buszon elkezdődött a „kimitvett” téma boncolgatása.

Visszafele Underground művésznő megjegyezte, hogy a fák milyen értelmesek, mert olyan egyenesen nőnek felfelé, és hogy az emberek között meg mennyi idióta van. Sitti meg is jegyezte hogy ő bizony értelmesebbnek tartja magát egy fánál, amire a körülötte lévők nevetésben fakadtak ki. Még világos volt, amikor átléptél a lengyel - szlovák határt, és a visszavonhatatlan sötét Lőcsén érte el őket. Lőcse egy szlovák város, aminek komoly történelmi múltja van. A legérdekesebb a szégyenketrec volt, ami a város közepén egy vas kalitka, ahová a nem túl erkölcsös embereket zárták be. Érdekes világ lehetett.

Út közben, valahol a magyar határ felé a busz hátuljában gázolaj szag keringett, és a padló túl forró volt. Underground művésznő előre is sietett, jelezni azt, hogy lassan megfullad. Sitti közvetlen mellette ült, és vígan nézett ki a fejéből,  ő semmit nem érzet, de a művésznő ezt nem hagyta annyiban. Végül minden gond nélkül megérkeztek a határhoz, amit az aktív internet jelzett először. A határtól már nem volt hosszú idő az utazás. Leszállás után Sitti egyből haza ment, pihenni. Fárasztó, de kellemes nap volt.
Remélem legközelebb én is mehetek. Ha igen, arról is mesélni fogok.

Üdv: Patrik, a plüss maci

Reggel van. Ahogy kinézek az ablakon valami erős fény próbál beszökni az ablakon, lassan lopja be magát, kúszik fel a falon meg a szőnyegen. Valahogy az emberekben ilyenkor elindul egy védelmi mechanizmus, amit azzal fejeznek ki, hogy a fal felé fordulva és a takarón még húzva egyet próbálnak erről az egész folyamatról nem tudomást venni. Sitti is kedvetlenül forgolódik, és vadul próbálja megtalálni a legsötétebb pontját a szobának. Ma végre pihenhet, és hosszú idő után úgy, hogy semmi másra nem kell gondolnia, semmi nem jár a fejében. Épp csak annyi, hogy a következő percig kibírja ébredés nélkül.

Az elmúlt hetekben annyi minden történt, hogy talán én magam sem tudom az összest szépen sorba venni. Egy próbát teszek azért.

A pokol fesztiválja már emlék, és volt after party, meg after-after party, meg még pislákolt egy kicsit itt meg ott, de a lényeg az: egy év múlva lesz újra csak.

A fesztivál előtt Sitti egyik régi barátja szólt, hogy lenne egy másik munka. Sitti szeme felcsillant, és szinte gondolkodás nélkül vágta rá, hogy akkor ő megy. Persze, a fesztiválon nehéz helyzetbe hozta volna a kollégáit, így azt a pár napot még végig nyomta. Hétfőn aztán bement a főnökéhez és szólt, hogy ő bizony elmegy, és nem azért mert nem szeret dolgozni, vagy mert épp sok a munka, hanem a bér az méltatlanul kevés. A főnöke mondta, hogy ő viszont megvan elégedve Sittivel, és számit a munkájára. Aztán a szokásos ígérethalmaz kezdődött, lesz majd tejbe-vajba fürdés, aranyhintóval jönnek Sittiért, és minden dolgos hét után 3 hét szabadságot kap. Sitti apukája mondta mindig, hogy szegény ember, aki még ígérni se tud. Sitti főnöke az ígéretek egyik legnagyobb mestere, és tudjuk azt is, hogy a mai világban nem betartani kell tudni, hanem ígérni, ami arról szólt, hogy már elsejétől lesznek változások. Sitti türelmetlenül várta, hogy legyen valami, aztán amikor már napok teltek el bármi mozgolódás nélkül arra gondolt, hogy bizony lyukra futott. Két szék között a földre csücsült. Egészen így volt ez tegnapig, amikor viszont megcsörrent a telefonja, és egy kedves hang szólt, hogy menjen, mert módosítást kapott. Bizony. Pont a kollégájánál ült, és úton az intézmény felé viccelődtek is azon, hogy vajon a fizetésemelése eléri-e a 2ezer forintot, vagy maradnak a jól megszokott pár száz forintokkal. Picit piszkosan, koszosan bement az irodába, ahol csak jöttek a lapok, Sitti pedig csak aláirt, nem is nézte nagyon hogy mit. A lapon számok, némelyik ismerős volt, de a legtöbbet nem nagyon tudva hova tenni. Aztán valahol a sor végén volt egy szám, ami hosszabb volt mint a többi. Kereken egy számjeggyel. Sitti csak nézte, és nem hitte el. Közel a fizetése felét még hozzá csapták az eddig béréhez, és az elmúlt pár év rövidke emlékei alapján ennyit hivatalosan soha nem kereset. Feketén már igen, de persze az más történet.

Gyakori pislogásokkal sétált vissza a munkahelyére. Egy pillanat alatt átment a fején minden. Annyi hónapos bosszankodás, matekozás, és meg minden után most a nyakába szakad az összes álom, ami mindig a „majd egyszer” kategória volt. Ez talán a legveszélyesebb idegállapot. Volt már egyszer ilyen érzése, még évekkel ezelőtt Pesten, amikor annyi fizetést kapott, amit előtte csak képen látott, és nagyjából 3 óra alatt már annyi sem maradt belőle, hogy az albérletét kifizesse. Vett minden felesleges dolgot, két jól megpakolt kosárral ment ki a pénztárnál, és taxival ment haza. Ugyanis az emberekbe van egy elfojtott vágy, hogy annyi mindent megszeretnének kapni, és ebből annyi kevésre jut, hogy mikor lehetőség van akkor jön minden. Most újra annyi mindenre fog jutni, de ezt fejben rendezni kell. Kellemes teher ez, és bárhogyan fogom is fel, az bizonyos hogy Sitti tegnap egész nap vigyorog, és úgy érzem fog is még egy ideig.

 A mosolyra pedig más ok is van. Az a bizonyos 10. alkalom. Egy évekkel ezelőtti megállapodás szerint ha Sitti „privátban” – a munkahelyén kívül – dolgozik különböző rendezvényeken akkor a munkaidőbe beleszámításon kívül a 10. alkalom teljes összegét megkapja. Persze, nem ő egyedül, hanem a kollégájával közösen. Ez pedig nem 5 forint. A múlt hétvégén ez pedig meglett. 10 alkalom nem tűnik soknak, elszámolni addig nem egy ördöngösség, talán még nekem is menne, de ezek nem ennyire egyszerűek. Szinpadépités, esőben van épp ezer fokban, reggeltől estig, de már annyiszor meséltem róla, hogy inkább most bele se kezdek. Annyi mindent megtapasztalt, látott, annyi emberrel dolgozott, hogy arra még visszaemlékezni sem könnyű. Este, amikor jöttek haza az úton egy hasonlóan nehéz nap után a szeme előtt lepergett az elmúlt 10 alkalom minden szépsége és sötét oldala. A hajnalban hazamenések, a korán kelések, az elszakadt nadrágok, az olajos foltok a ruháján, a kábelek, a hangfalak, a színpad. Végül arra jutott, hogy amikor csinálni kell mindene fáj, és a pokolba kívánja az egészet, de valahol mélyen szereti ezt csinálni. Járni a környéket, kalapácsolni, építeni, koszolni, majd büszkén hátra dűlni, hogy igen. Kész…és kész lett a 10. is, amiről azt hitték, soha nem jön el.

 Lassan ébred a világ, és új értelmet nyernek a vágyak, a régi, elérhetetlennek tűnő célok lassan, óvatosan, apró léptekkel, de közelebb érnek. A lista pedig telhetetlenül végtelen.

 Pár perce csörgött a telefon, hogy Sittinek ma is dolgoznia kell. Éjszakás lesz a „régi” munkahelyén. Egy név alatt fut itt rengeteg dolog, és az átfedések főleg azokra vonatkoznak, akiket mindenhová belehet rántani. Sitti ilyen, aminek örülni kellene, de valójában ez inkább átok. Az, hogy nem tud nemet mondani, pedig már annyiszor kellett volna. Egy hanyag mozdulattal tolni át másokra a felelősséget, nem pedig az első sorban ülni mindig, szinte felkínálva magát a következő feladatra.

 Sokat gondolkoztam, hogy miről is írjak. Lenne miről, hiszen annyi minden történt velünk, és valahogy talán mégsem. Az írás mindig menedékem volt, és az élettelen perceim között ez pislákolt valamennyire. Nem is gondoltam még bele, hogy már mennyi mindent írtam, hány oldalon fejeztem ki Sitti és az én életem mindenféle dolgait. Most mégis valahogy üresnek érzem magam. Lehet hogy az idő az oka. Nem vidám, csendes. Rideg. Sitti életében is befejezetlen, félbehagyott gondolatok hevernek. Először azt gondoltam hogy pusztán a lustaság az, ami miatt nem alkot úgy, ahogy régen. Most inkább azt érzem, hogy üres lett, mintha nem lenne benne mozgás. Vagy nem tudom mi baja. Ha van egyáltalán…

Üdv: Patrik

Minden éremnek két oldala van. Az, hogy én ezt most írhatom ahhoz kellett pár gomb, ami épp a helyén van, és épp azt csinálja, amit szeretnék. A gombok között pedig ott ül a kicsi kínai ember, aki egy szalag végén épp ezekre a gombokra rajzolta rá hogy milyen betűk is lesznek ezek, évekkel ezelőtt. Aztán kell valami, ahova az irka-firka dolgaimat felrakhatom. Valami globális szerver-szerű képződmény, valahol a nagyvilágban, ahhoz hogy Te, Te, Te meg még Te is ezt itt és most olvasni tudd. Kellett ahhoz a szemüveges középkorú bácsi, aki pont azt a kábelt és pont oda dugta be, ahova kell, hogy ezt most pont olvasni tudd.
Összetett a rendszer, sokszor bele se gondolnánk hogy mennyire. Az érem egyik oldala „nem működik” a másik nélkül, és van hogy az a bizonyos oldal szinte észrevehetetlen.
Az idei nyár is kellő fesztivált tartalmazott. Ezek tipikusan azon rendezvények, amikor mindenki szórakozik, azokon kívül persze akik reggeltől estig dolgoznak, és felelnek azért, hogy minden rendben és gond nélkül menjen le.

Sitti is ilyen. A rutin már benne van minden porcikájában, de amikor egy több napos esemény vár rá, akkor van, hogy ő is megrezzen. Minden éven van egy bizonyos hét, amit a legszívesebben kitörölne a naptárból. A vidéki csokiarmageddon, ahol a jelmezbe öltözött mesefigurák mögött kényszerből mosolygó izzadt és büdös emberek cukorkát osztogatnak a szanaszét rohangáló debil kisgyerekeknek, és ahol az árusok között sétálva érzed a vattacukros tejfölös lángos illatát…és hogy ne tudj elvegyülni a tömegben még egy nyakba akasztód is van, egy úgynevezett pass, hogy az egész fesztivál tudja, hogy hozzád lehet fordulni az ostobábbnál ostobább kérdésekkel, és mikor megmondod hogy kurw@’ra nem tudod hogy milyen színű a fellépő sztárvendég bal lábán a zokni a mélyen tisztelt vendég sértődve megy tovább, és ha jó napod van akkor pár nap múlva nem látod ugyanezt a történetet, csak kiszínezve. Ott már nem csak visszaszóltál, hanem le is köpted, és ordítva zavartad el, nem csak a városból hanem a világból is.

Csokolédáfesztivál. Régen, mikor Sitti még kicsi volt az anyukája azzal rémisztgette, hogy „jön a mumus”, meg „elvisz a zsákos ember!”, később a letöltendő börtönbüntetés súlyosságú eseteknél már jött a „hozom a fakanalat!!”, vagy a „nincs délután dragonball!!!” Ennek már 20 éve, de a rémület még mindig ugyanaz. „Ha rossz leszel bedoblak a csokifesztiválra dolgozni!!!”

Kezdjük az elején. Kis város, valahol északon. Volt régen szép nagy gyár, kakaó illat, meg sok mosolygó ember, a rendőrök óriás nyalókapálcikával verték a több cukorkáért tüntető ovisokat, az uszodába kakaóban úszták a 200  méteres gyors váltót, télen se hó esett hanem kakaópor szórta be az utakat, amiken boldogan szánkóztak a medvecukorból kifaragott szánkón a csokis szájú gyerekek. Grillázsból volt a kerítés, és télen se füst szállt fel a kéményből, hanem vattacukor. Aztán jött valami ellenérdek, és egyik nap a  gyár felrobbant,és az atomsugárzás elpusztította a várost, az épületek összedűltek, az ablakok szilánkjai szanaszét hevertek. A függönyök megtépve, szakadtan lengtek a halál szelében, és az utca ahol régen a boldog gyerekek nevetése hallatszott már csak csendességben árvult el. A fák ágai levél nélkül magasodtak az ég felé, mintha reményt várnának onnan. Aztán a por leszállt, és a pincékből, meg az összedőlt betontörmelékek alól kimásztak a csokivilág végének túlélői. Összegyűltek egy nagy térre és „FESZTIVÁLOZZUNK!” kiáltással elkezdtek bulizni.

Hóndor, a szervezés kiváló bajnoka kitört a tömegből, és kalapját lassan a fejére tolva nézett szembe a kihívással. Fesztivál kell, 3 napos.
Gondosan kiválasztotta a legalkalmasabb embereket, és neki is látott.

A fesztivál szervezése az eseményt megelőzően nagyjából fél évvel kezdődik meg. Ebben az időben zajlik a fellépők kiválasztása, az idő meghatározása, és az anyagi források összeírása. Sittinek még ilyenkor nem sok dolga van. Aztán lassan elkezdődnek a szerződések megírása, és nagyjából 2 hónappal az egész előtt már 80%-ban látható, hogy ki mikor merre és mennyiért.
Olyan apróságokba bele se gondol egy átlag látogató, hogy az öltözősátor, vagy épp a menekülési tábla az nem varázsszóra kerül a helyére, ahogy a bódék, a kordonok, a korlátok, a kapuk, az elsősegélynyújtó helyek meg minden más pontos folyamat után kerül oda ahova kell. Na meg az a bizonyos Catering, amit talán több titok övez, mint az együttesek fellépési díját. Ez tartalmazza, hogy a bizonyos együttesek milyen ellátást kérnek az öltözőbe. Italok, és ételek. Brutális szinten, és brutális mennyiségben.

Sitti a fesztivál előtti egy hétben már keveset aludt, és amit mégis azt is nyugtalanul. Színpadot épített, plakátot ragasztott, táblákat vágott. Volt munka rendesen.
Aztán amikor elkezdődik az első program az már megállíthatatlanul megy előre, mint egy dominó. Olyankor már csak sodródni kell az árral, és hinni azt hogy az idő – vagy majd valaki más – mindent megold. Az első napon egy sportnapot hangosított, ami után már csak kevés dolga volt. Este aránylag korán hazamehetett. Másnap kezdődik minden, előröl. Akkor már nem volt kötött helye, így mindenfelé ment. De egy akkora helyen, mint a fesztivál van hely elbújni, és van azt is mire fogni, hogy miért nem vette fel a telefonját. Ritkán persze belefutott egy-egy főnökségnek nevezett illetőbe, de igyekezett úgy tenni mintha épp valahonnan jönne, valahova menne, valamit csinálna, vagy épp nagyon-nagyon fáradtan ezen állapotok köztes időszakát tőlti. Két koncertet még látott is, aztán a szinpadépités következett, a vasárnapi sportnapra. Kora este már szabadabban lézenget pár ismerősével. Egy lánnyal még japánul is beszélgetett. Ő volt – Suzuki után – Szuzy. Este még volt egy koncert,amit végig néztek Szuzyval. Szuzy őrjöngött, Sitti pedig egy árva műanyag széken várta, hogy végre vége legyen a napnak. Kitudja hány ember fordult már meg azon a széken abban a két napban.
Amikor vége lett, akkor fáradtan ment haza, de valahogy nyugodtan. Így várta a vasárnapot is.

Reggel újra sportnap. Ritkán van olyan, amikor egy rendezvény szervezői szorosan együtt dolgoznak, és az teljesen egyedi hogy egy egész napos munka után két puszi lesz a közös munka vége. Vasárnap ez is megtörtént. Sitti mint az egyszem technikus mozgott a sportnapon, ahol táncos lányok jöttek-mentek, megfordult mindenféle sportoló, a konferálós hölgy is egy személyi edző volt. Egész nap Sitti mellett mozgott, megbeszélték a programokat, és még beszélgettek is, nem csak sportról, hanem minden másról is. Aztán amikor Sitti apukája hozott egy jégkrémet Sittinek a hölgy meg is jegyezte, hogy „Sportnapon jégkrémet eszel?” Kedves volt, ritkán van ilyen.

A délután már érezhető volt hogy lassan a fesztiválnak vége. Este tűzijátékkal zárult a rendezvény, ami azoknak, akik ennek az éremnek azon a  bizonyos másik oldalán vannak teljesen más értelmet nyer.
Persze, a romeltakarítás még akkor kezdődik meg. Aztán lassan  minden kezd visszaállni a normális rendszerbe.
Tulajdonképpen ami másoknak háron nap fesztivál az Sittinek két hét munka. Ennek már vége. Most pihen, mert van mit kipihenni.

Üdvözlettel: Patrik,a plüss maci

Több mint 100 bejegyzésből már én magam is nehezen ítélem meg azt, hogy miről írtam már, és mi volt az, amiről csak akartam, de végül semmi nem lett belőle. Aztán vannak olyanok is, amikről soha nem is akartam írni, de az idő, meg Sitti a dolgok átgondolásával töltött percei azt sugallták, hogy ha nem is ország-világ előtt, de valamennyire nyilvánosan mesélek arról, ami történt velünk, Sittivel és velem. Mondhatni, hogy az életünk sötét oldala ez, de valahol mégis a fényt veri vissza. Azt a fényt, amit a büszkeség, a kitartás, és az optimista hozzáállás mutat. Ezek nélkül nem lennénk itt.

Az értékeket egy plüss medve máshogyan méri. Nekem a csörgő apró pénz csak egy kacat, egy fémdarab, a papír bankók is csak lapokra nyomtatott ábrák. Számomra semmit nem jelentenek, és az évek alatt úgy éreztem, hogy Sitti sem látja ebben a jót, és tulajdonképpen a pénz léte inkább bosszantja, minthogy boldoggá tegye. Ami nincs, abból nincs mit elveszteni, de ha valami van, és mégsem elég az még bántóbb. Ezért van számára egy nap, amikor minden a miénk. A csokik, a gumicukrok, a kekszek. Ez a nap általában a fizetés utáni hétvégére esik, szinte minden hónapban. Ez a bizonyos „nincsenek korlátok” nap.

A helyzet az, hogy én az értékrendszeremet ehhez igazítottam. Annak idején, mikor Sitti a középiskolába járt reggelente mindig úgy indult el suliba, hogy a fülében valami zene szólt. Akkoriban egy bizonyos Tiesto nevü fickó Traffic cimü száma volt a kedvence, és az időt abban mérte, hogy ez a szám hányszor ment le egymás után. Valaki 10-12 perc alatt ért a suliba, Sitti ugyanezt 2-3 Trafficban mérte. Most ugyanígy vagyok én is. Az élet valósnak hitt értékeit Milkában mérem. Nem is akármilyenben. Sitti kedvenc Milkája a crispy joghurtot. Ebből nincs kicsi, csak nagy táblás, és ez talán a legfinomabb. Aki igazán ismeri Sittit az tudja ezt. Messze van már az a születésnap, amikor Pesten a kollégáitól sorba kapta ezt, majd szinte rosszullétig habzsolta be a kicsinek nem mondható táblákat. Ami másnak egy pár ezer forintos dolog az számomra pár darab ilyen Milka. Az évek alatt ez lett az érték, valahogy a pillanat múlásának boldog oldala. Sitti ha bármit vesz potenciálisan Milkát ad érte, így kerül 8 Milkába egy budapesti vonatjegy, vagy épp 5 energiaital az pont egy Milka.

Az hogy Sitti hány Milkát keres havonta azt inkább el sem mondom, közel sem annyit amennyi elég lenne, és ebből hány szállt csak úgy el a semmibe, kapzsi sötét kezek mennyi téptek ki Sitti képzeletbeli Milkás kosarából.. ha az itt most előttem lenne valószínű egy életre elég lenne. Vannak olyan kezek amik olyan Milkát vesznek el, amiket oda kell adni, és vannak olyan kezek is amik Sitti Milkáját rabolják el, és a baj, hogy jogosan. Ez az, amiről nem sokat beszél, és bár a kezdeti szégyen már pici büszkeségbe megy át, a dolog még évek múltán is fájó.

Évekkel ezelőtt járunk. Sitti épp belecsöppent a munka világába, szorgosan gyűjtötte a fizetését. Akkor még a pénz az pénz volt, és a vagyonát nem csokikban mérte. Aztán lassan elkezdte építeni a saját kis világát, a saját kis pénzéből. Kezdetben elképzelni se tudta, hogy azt a rengeteg pénzt hová rakja. Persze, a rengeteg fogalma akkor még mást jelentett. Semmilyen kiadása nem volt, se tartozás, se család, se albérlet, és amit megkapott azt úgy költhette el, ahogy csak akarta. Azóta ez megváltozott, és az évek alatt rájött, hogy igazából mennyire nem elég semmire az, amit akkor kapott. Ezt akkor nem látta.

Ha kértek tőle szívesen adott, és volt hogy vissza sem kérte. Eltékozolta azt, amiért dolgozott, de fiatal volt, nem törődött vele.
Egy nap Sitti a testvérénél járt, aki épp egy céget próbált beindítani. Sitti testvére nem éppen egy példás forma, mindig kereste a rövidebb, egyszerűbb utat. Tipikusan olyan ember, aki az adott napot éli, és hogy mi lesz holnap azzal kevésbé foglalkozik. A fizetési felszólításokkal tele volt a láda, és furának is tűnt, hogy ő céget akar alapítani. Az ötlet nem volt rossz, és a tervek is jónak tűntek, viszont internet hiányában elindulni nem lehet, viszont az összes szolgáltatónál feketelistán volt Sitti báttya. Sitti, hogy támogassa az ötletet, és ezzel segítsen a helyzeten a saját nevével egy új mobil internet előfizetést vásárolt, azzal a szándékkal, hogy azt majd a tesója fizeti. A havi díj pár ezer forint volt, pont olyan mértékű, amit még akkor is tud gond nélkül kezelni, ha a helyzet rosszra fordul, vagy épp a tervek nem valósulnak meg.

Persze Sitti ezt soha nem használta, és a számlát is a tesója fizette volna. Aztán eljött az első hónap, és az első számla, rajta az eredeti össze durván tízszerese.

Kiderült, hogy Sitti testvére nem csak internetezésre használta a mobilnetet, hanem a benne található kártyával brutális telefonszámlát csinált. Persze ezt azonnal szóvá is tette, amikre jöttek az első ígéretek, hogy „ha ez a munka összejön”, meg „ha majd ez a pénz bejön”.. és Sitti várt, amíg az ígéretből nem lesz valóság. Az összeg, ami az első hónapban jött ki még kezelhető lehetett volna, ha Sitti akkor nem vár, és összeszorítva a fogait, és kinyitva a szemét lép. Végül lépni nem lépett, csak remélt, hogy a szavak egyszer valósak lesznek.
Jött a következő hónap, és a számlán még nagyobb összeg lett. Sitti persze szólt, hogy már ideje lenne ezzel valamit kezdeni. Ígéretek voltak, bemesélés, de semmi nem változott.

A következő hónapban az összeg még több volt, de még pont kezelhető lett volna, ha akkor Sitti ezt felvállalva és némi segítséget kérve próbál rálépni a törlesztés útjára, de még ekkor is dörömbölt a testvére ajtaján. A hónapok alatt alig jött bármilyen munka össze, az ígért dolgokból semmi nem lett. Vagy elnagyzolt volt minden, vagy egyszerűen hazugság. Hónapok kellettek mire Sitti felébredt, és rájött arra, hogy ez, úgy ahogy van az ő hagyatéka. Az összeg a legelső számla majdnem tízszerese, és 120-szor nagyobb, mint amilyennek az első számlának lennie kellett volna. Nagyon keményen százezres tételek. Sitti menekült a problémától. Azt gondolta, hogy ha nem vesz róla tudomást, akkor majd ez magától elmúlik, valami történni fog. Nem lehet, hogy ő, aki egy SMS-t nem küldött el ebből az összegből egy ilyen mértékű terhet kapjon. Jött a felszólítás, majd a szerződés megszüntetése, végül a behajtótól a levél. Aztán az első nevetés. Még mindig tisztán emlékszek A fizetés, ami kezdetben mindenre elég volt, és mellé a levél, amiben leírták hogy egy héten belül fizesse be a teljes tartozást… amire a mindenre elég fizetés ötszöröse sem lett volna elég. Sitti mosolygott rajta. Mást nem tehetett.

Fura gondolatok mehetnek át ilyenkor az embereken. A csalódottság, a bizalmatlanság, a gondolat, hogy ez egy évekig járó teher lesz, és hogy egyszerűen nincs más, aki ezt a balhét elviszi. Igazságtalanság volt, egy elég drága és fájó tanuló pénz… de a tanuló pénz jellemzője, hogy mindig meg kell fizetni.  Erre az elhatározásra jutott Sitti is.

Remegett a lába, amikor belépett a végrehajtó ajtaján. Az előtérben várt a sorára. Sokan voltak ott. Valaki mindenkit szidott, és volt,aki mindenkire fogta a dolgot. Volt aki zokogott, és szinte könyörgött. Sitti csak ült ott, némán, a kezében az utolsó megkapott levéllel. Aztán rákerült a sor. Egy gyors adategyeztetés után már a monitoron látta a számokat. Sok számot. Nagyon sok számot. Véget nem érő számokat. A végrehajtó iroda vezetőjével beszélt, és mondta neki, hogy ő ezt rendezni akarja. Amikor kiderült, hogy Sitti tulajdonképpen egy közmunkás az iroda vezetőjének szemében látszott az a cinikus közöny, ahogy arra a napi néhány ügyfélre nézhet, akik betévednek hozzá. Lenéző volt, és azt sugallta hogy „hiába vagy itt, beletörsz,a hogy a többi.”
Végül Sitti havi törlesztést kört, aminek a vége olyan messze volt, hogy akkor bele se gondolt, hogy mi lesz addig. Évek voltak még előtte, és nem azért mert annyira kevéssel fizette volna vissza…sőt, a lehető legmagasabb törlesztéssel. És így is évek. Pokolian nehéz évek pokolian nehéz hónapjai vártak rá.
Hazafele már nyugodtabb volt, Hosszú idő után végre érezte hogy történni fog valami. Ha szenvedős lesz, de akkor is történni fog valami. A következő hónapban elkezdődött a játék

Ha van egy üveged, ami tele van cukorkával hányadik cukornál veszed észre hogy hiányzik? Az első nem tűnik fel, de még a második sem. Belegondoltál már ebben? Ugyanezt érezte Sitti is. Teltek a hónapok, és úgy tűnt, hogy a levonás, amit minden hónapban vagy személyesen visz be, vagy épp a számlájáról tiltják mit sem ér. Mintha nem akarna fogyni. Sitti közben költözött, ide meg oda, próbált boldogulni, dolgozni feketén, zsebre, de jobb ekkor se volt. Aztán idővel átváltozott számunkra a pénz egy más dologgá. Nem érték lett, hanem átok, amit elvesznek ártatlanul, és amit meghagynak semmire nem elég. Pár tábla Milkára csak. Végül ez maradt meg bennünk. A gondolat, hogy nincs ár, nincs érték, Milka van csak, és bármi történik ezt csak így szabad felfogni. Ha máshogy tette volna akkor vagy belebolondul, vagy soha nem lesz elég ereje ezt végig csinálni.
Elteltek közben az évek, és már eljutottunk arra a szintre hogy Sitti örömmel várja a hónap elejét. Most már látja a végét. Még 22 Milka van hátra ebből a pokolból. Egy egész hónap, és egy pici. Aztán vége.

Félek, hogy csúnya ivászat lesz a vége. Csendes, magányos, szégyenlős, ártatlan….és csúnya.

Üdv: Patrik, a plüss maci.

Picit olyan lett ennek a bejegyzésnek a cime, mintha tényleg akarna szólni valamiről. Pedig nem. Ez tipikusan egy olyan poszt lesz, ami csak azért van, hogy legyen, máskülönben nem lenne… és  ha nincs akkor kár érte, még akkor is, hogy abban  semmi jó  nincs hogy esetleg van. Mert ami nincs abból nem lehet valami, de ha a valamiből esetleg semmi lesz az jobban elfogadható, mintha eleve a semmiből lenne  a semmi. Világos mint a nap.

Az a nap, ami éppen ezer fokon perzseli az aszfaltot. Sitti  reggel dolgozni ment, és a hajnali érzés úgy szökkent körülötte minden lépése után, mintha még mindig csak álmodna. Kellemes idő volt, lágy szellő fújdogált, és a nap sugarai mint a láncra vert rabok úgy bújtak el egy messzi-messzi domb mögött, arra várva, hogy múljon az idő, és aztán előtörve, az égből olvasszanak meg minden élőt és élettelent. Pár óra múlva, épp elhagyva a reggel óráit már érezhető volt, hogy bizony meleg van. Szólt is, hogy a délután rendezvényről kivonná magát. Tegnap este úgy feküdt le, hogy azt gondolta ma egész nap melóznia kell. Most pedig az ágyon pihen, egy rövid nadrágba, mellette zümmög egy kis ventilátor, és palancsintát majszolva és a laptopját nyomkodja. Nekem meg annyira mindegy, hogy mennyire van  meleg odakint, mert nem érzem úgy se. A melegnek egyetlen előnyét élvezem, és ezt is nagyon ritkán. Csak mosáskor. Nem szeretek csurom vizesen, egy dróton lógva órákig várni arra, hogy száraz legyek. No, meg ilyenkor illatos is vagyok, ami szintén nem egy utolsó, elhanyagolandó szempont. Általában ezek a dolgok akkor érkeznek el, amikor készülünk valahova. Akkor Babu vagy Sitti szépen megtakarít, egy koszos plüss medve mégsem lehet sehol sem a feltűnés tárgya. A következő utazás pedig már tervben van, bár magam ismerve inkább csak egy álomnak tűnik, hiszen olyan messze van, amit még a térképen is alig találok meg. Kalifornia… és ez most nem az egyik vidéki kocsma vicces neve, és nem is a nagyvárosi veszett kerületek jelzője. Nem Csikágó, vagy Mekszikó, ahogy itt hívják ezeket a sötét helyeket. Ez a Kalifornia az a Kalifornia. Bizony. Tanár úr párja, Meli visz ki magával. Milyen kedves teremtés…és ezt nem azért írom le, mert tudom hogy olvasni fogja, hanem mert így van. Egy tündér, a lányokkal együtt. Na, meg Tanár úr is az, csak ő a maga módján :) Amikor erre gondolok, vagy épp Sitti elmúlt éveire akaratlanul jutnak eszembe olyan pillanatok amit akkor, abban a percben semminek nem érzünk, mégis később az életünket változtatja meg. Egy pillangó egyetlen szárnycsapása a föld egyik oldalán tornádót okozhat a másikon. Ez a pillangóhatás – elég túlzó és pontatlan – alapelve.. és hány ilyen tornádót éltünk már át, ami csak egy pici szellőnek indult.

Valamikor 2007 körül lehetett. Sitti, és az egyik szomszédja arra jutottak, hogy egy kellemes őszi napon lemennek a közeli pályára, focizni egy jót. Akkoriban ez volt a szokás, nem a farmville, meg a facebook. Egy régi osztálytársukkal találkoztak, akinek ott volt egy másik ismerőse is. A nap elég hamar eltelt, majd később ettől a sráctól Sitti kapott egy levelet, még akkor MyVIP-en  - látszik hogy nem mostani a dolog :) – hogy a következő hétvégén legyenek ugyanúgy ott. Aztán a focikból lett egy barátság.

A srác – legyen mondjuk Tibi – Miskolcon tanult, egy informatikai iskolában, épp érettségire készült Sittivel együtt. Érettségi után természetesen felmerült a tovább tanulás kérdése, és a barátságra való tekintettel Sitti abban a suliba ment tovább, ahol Tibi tanult. Ott rengeteg új embert ismert meg, bejárós lett, és a tanulás egy másik, magasabb, és néha flegmább fokát tapasztalta meg. A lógások – mivel bizonyos mértékig engedve voltak – matematikailag kiszámolt rendszer szerint mentek, pontosan tudva, hogy mennyi az a minimum óra, amin ott kell lenni, és ami után még pont vizsgázhat az adott diák. Aztán a nagy városi mindennapi lét még sok más dolgot is magával hozott, szabadságot, menőséget, Sitti ekkor kezdett el aránylag rendszeresen cigizni. Sok barátja lett. Köztük volt egy Doki nevezetű srác, akivel szintén jó lett a kapcsolata, és akinek a hatására az első internetes játékát kipróbálta. Ez egy böngésző alapú játék volt. Több játékos, közös cél, móka, kacagás, és rengeteg idő. Pár hónap után Sitti gyors problémamegoldó képessége és aktivitása meghozta az eredményt, és már azon kapta magát hogy rengeteg ismerőse van, akikkel nem csak a játékról, hanem az élet más dolgairól is beszélgetnek. Ott ismert meg egy játékost, a ki Metinezett. Erről írtam már, ez volt az a játék, amiben később Sitti megismerte azt a pesti hamutartót. Végül elérkeztünk Pesthez, a füves éjszakákhoz, a rossz lányokhoz, a szűk hónapokhoz, a hídhoz, az átlihegett estékhez, a rengeteg dologhoz, amiről még nem esett szó, és amiről nem írtam.

Mindez kellett aztán ahhoz, hogy egyszer Sitti visszajöjjön, és pár hónap múlva újra ott dolgozzon ahol most. Majd később kellett az a durva, némileg provokatív internetes bejegyzés is, amit Sitti a munkahelyéről irt, és amit a főnöke olvasott, és szintén, aminek az eredménye végül a „száműzetés” lett. 8 hónap hotelfogság. Végül ebben a 8 hónapban jött el Tanár úr is, meg még annyi mindenki más. Már Sitti a régi helyén van, és talán most mondhatnám el azt, hogy bezárult a kör, de nincs így. Az akkori pillangócsapás hagyatékát éljük meg ma is, és néha bele se gondolunk, hogy Sittire és rám is nézve mennyit adott ez az egész.
Egy fociból indult ki minden.

Ha Sitti akkor nem jön oda hozzám, azon a bizonyos téli estén, nem vesz ki onnan, ahol voltam, és később nem ad nevet, vagy meg sem tart, hanem inkább másnak ad, ha nem visz magával akkor most hol lennék? Meglennének – e ezek a sorok, és Te, aki ezt olvasod ebben a percben éppen mi mást csinálnál? Az a rengeteg perc, amit a képeimnek szenteltünk milyen más tettben született volna meg. Minden, ami történt annak így kellett lennie, de ha abban a több millió döntésben amit azóta meghoztunk más utat járunk, most hol lennénk. Egy pillanaton múlik az egész életünk. Ha pedig ennek a pillanatoknak neve is van – mint ahogy akkor a foci – akkor ismerjük igazán azt hogy honnan indultunk, mit jártunk be, és a lényeg: hogy merre megyünk tovább.
Én talán Kaliforniába. Az én pillangón most erre fújt. Aztán hogy mi lesz belőle – hát majd kiderül :) Ha lesz belőle valami, akkor fogok írni róla. Jó sokat :)

Üdv: Patrik, a pillangós maci

Évek teltek el a bizonyos tesco-s vásárlás óta. Az előtte lévő életemre nem emlékszem, nem is emlékezhetek, én akkor keltem életre. Évekkel ezelőtt. Azóta rengeteg minden történt, ha elkezdeném sorolni soha nem lenne vége. Akár filmet is forgathatnának belőle – gondoltam volna én. Túl a tengeren meg el is készült, egy világos barna medvével, akinek a neve „Ted”.

 Egyrészt boldog vagyok, hogy a világban van még másik olyan plüss medve, akinek valamilyen szinten van személyisége. Az viszont túlzás, hogy bárki, akinek Sitti rólam beszél a legtöbbször ez a medve jut eszébe, és hamar le is vonja a párhuzamot, hogy minden bizonnyal Sitti róla vette az én életem megformálását. De ez rágalom! Ez lelki sérelem!

 Sokkal hamarabb voltam én. Meg sokkal jobb arc vagyok mint az a másik. Meg sokkal aranyosabb is, kedvesebb a mancsom, meg eleve fehér vagyok, abból meg sugárzik a tisztaság meg a ragyogás. Az meg sztárkodik, meg filmekbe szerepel. Egy sokadrangú színészi alakítás, és ez vicces az embereknek? Hát ez… komolytalan!!

Ha meglátom a TV-ben azt a másikat az tuti hogy…nem tudom, de valami lesz! Eleve én voltam hamarabb. Mit képzel ő? Én már akkor TV-be szerepeltem meg videókon integettem amikor őt még kicsi ázsiai zsibbadtszemű gyerekek össze varrták egy kicsi kínai gyárban, valahol a rizs föld mellett! TEEE mű medve!!!! Azt se tudod hogy hogyan kell normálisan plüss medvének lenni!!! No, mindegy, megyek, mert a végén összetörök valamit!!

Üdvözlettel: Patrik, aki NEM TED!

Még a fülemben csengenének a dallamok, ha én is ott lettem volna. Nem voltam, viszont Sitti is Babu igen. Fura érzésekkel vágok neki a soroknak, és mindjárt el is mesélem hogy miért.
Amióta írok soha nem volt olyan, hogy tudomásom volt róla, hogy az a valaki – vagy azok a valakik – akikkel kapcsolatban leírom a gondolataimat ezt olvasni is fogják. Nem véletlenül, hanem teljes tudatossággal. Úgy, hogy igazából számomra idegen emberekről van szó, Sitti barátai. Az egész történet januárban kezdődött.

Tél volt, szilveszter előtt egy pár nappal. Sitti ugyanolyan unottan ment dolgozni, ahogy előtte mindannyiszor. Aztán műszakváltásnál a kollégája szólt, hogy egy fura srác a vendégük, valahonnan jött, de nem értették hogy mit mond, és hogy mit akar, mennyit marad, és mikor megy. Az első napokban reggelit is kért, aztán azt sem. Pár nap után kiderült hogy egy bagoly, és hogy napokat lesz itt. Sitti nem egy beszélgetős típus (ha a másik fél férfi akkor meg főleg..) de pár nap múlva megtört a jég. Végül a napokból hetek majd hónapok lettek, a beszélgetésből meg közös ivászat, konzolozás, és egy barátság. Majd Tanár úr elment, és az egész épület szokatlanul csendes lett. A kapcsolat persze nem szakadt meg, annyira nem hogy a távozás óta most először találkoztak újra. Babu és Sitti útra keltek, és meglátogatták Tanár úr családját. Aztán el is érkeztünk a pénteki naphoz.

A szervezés nem volt túl bonyolult. Az „akkor jöttök amikor akartok” mondat túl sok feltételt nem szab meg, a korlát inkább Babu sulis időszaka és Sitti munkája volt. A csillagok szerencsés együttállása következtében a dátum végül még a világ vége előtt eljött. Minő véletlen, pont a füredi halas napokra esve. Mert hogy a Tanár úr füreden lakik. Tiszafüredről Sittinek nincs túl sok emléke, egy volt kapcsolatából egy lány onnan származott. De még őt barátnőnek se mondanám, inkább az a tipikus hamutartó – ahogy az mifelénk mondják. Lényeg, hogy ismeretlen terület, és mint ilyen Sitti aggályokkal várta az indulás napját. Egyrészt azért, mert az elmúlt hónapok alatt sok minden megváltozott, és félve gondolt arra, hogy más környezetben, nem összezárva a két régi barát hogy fog megint egymásra találni. A másik Tanár úr párja, akit talán előtte kétszer látott, és pár mondaton kívül túl sokat nem beszéltek. Idegen volt egy picit, és ez ilyenkor mindig sok-sok-sok kérdőjelet hoz ez a helyzet magával. Aztán ott vannak a gyerekek, akikről szintén nem sok tapasztalata van. No, meg Babu aki nem éppen úgy oldódik mint a kockacukor a sósavban. A legutolsó félelem mégis inkább az volt, hogy a pénz, amit az útra tett félre, és amit szinte azzal a lendülettel adott tovább a szüleinek kölcsön megérkezik-e Sitti apukájának a számlájára. Mármint az a pénz amit vártak. Mert ha nem…akkor gond van. Végül megérkezett, még időben, és bár részletkérdés lett volna, a torta amit Sitti a két évre tervezett emiatt az apró procedúra miatt maradt csak terv. Végül minden rendben volt, a munkahelyén jó előre bejelentette a távolmaradását. Ott minden szabad percért külön harcolni kell, a sors kegyes volt itt is. Sitti főnöke azon a héten nyaralt. Olaszországba. Divatos lett oda utazni, egyszer még fogok én ott ülni az olasz tenger partján. Aztán jól összehomokozom a mancsomat, meg minden. Jegesmedve a tengerparton, micsoda látvány.

Szóval minden rendben. Péntek, reggel, vonat, indulás. Az út nyugodt volt, és nem is volt annyira hosszú. Akik a pesti ingázáson nőtték ki a pubertás kort már meg se érzik, hogy 1-2 megyével kell arrébb menni. Még szinte el se zsibbadt Sitti feneke, amikor leszálltak. Füzesabony. Emlékezetes, annak idején az egyik padon épp itt éjszakáztak a Forma1-re menet. Most más a cél. Vonatról le, lépcsőn le, jobbra fordulás, és valahol szembe Tanár úr megjelent. Nem sokat változott azóta. Az autó az állomás előtt parkolt, lepakolás majd irány Füred. Tanár úr nem egy lassú ember, siet, rohan, száguld. Persze ezt Sittit a legkevésbé zavarja általában, Babu viszont szokatlanul riadt fejeket vágva figyelte a véget nem érő utat. Aztán erre is egy tó, arra is egy tó, települések egymás után. Végül jobbra egy épülő bicikli központ, kicsivel tovább egy körforgó, amit éppen csinálnak. Balra, szemben egy nagy torony, aztán egy benzinkút, lentebb egy Spar, fagyizó, félmeztelen srácok, bikinis csajok, a hídon túl pedig a helyi Kánaán, a fesztivál területe, ami épp Tanár úrék lakóövezete mellett helyezkedik el. Nem szokatlan ez az állapot, Sitti is olyan közel lakik a rendezvényekhez, hogy szinte kinyúl az ablakon és letekeri a potmétert, ha nem tud aludni valamelyik amatör zenekar dáridója miatt.
Csendes környék, poros utca, szép háza, tipikus luxus negyed, vidéki kivitelben. Egy kanyar erre, egy kanyar arra, és az utca végén megállva szálltak ki a kocsiból. Happy volt az első, aki érkezésünkről tudomást vett. Ő a család kutyája. Aranyos, kedves, és annyira hullik a szőre, mint vidéki óvodában Pistike félrészeg apukájának a szakállából a vatta, mikor beöltözik Mikulásnak decemberben. Aztán kis kert, benne ezer sebből vérző medence, majd a bejárat, aminek a másik oldalán Tanár úr kedvese (Meli) és a két kislánya, Manó és Babu várta őket.
A két kis gyerkőc persze azonnal megszeppent a két idegen látványától. Ha valaki új helyre megy vendégségbe mindig eljön a „mutassuk meg a házat” pillanat, amit én abszolút feleslegesnek tartok. Nyilván ennek inkább az az oka, hogy a plüss medvéknek ritkán van háza, és ha mégis azt mutogatni elég indokolatlan dolog, de az embereknél ez máshogy van. Minden esetre szép volt az egész, olyan kis otthonos. Ahol gyerekek vannak ott elmaradhatatlan a szanaszét heverő játékuniverzum, az ezer színnel végig rajzolt ajtók és falak, és a leglényegesebb: az ezer hangon ugató, nyávogó, röfögő, bugó-brekegő állat, amiről nem tudod, hogy kutya, maci vagy milyen állat, és az a hangszer, amin még az afrikai okuhama törzs ősi vadkaktusz leveléből készült furulyájának a hangján is lehet zenét kreálni, a téboly szélére teleportálni ezzel a gyengébb idegrendszerrel megáldott szülőket.

Ahogy Sitti nagyapja mondotta annak idején: „amíg van otthon pálinka addig a gyerek az első”, utalva ezzel arra, hogy egy jó szülő kizárja a rendetlenséget, a szétdobált kekszet, a csim-bum zenét, a indokolatlan sírást, meg a pelenkát. Mert a gyerek olyan, hogy ha van egy focipályán egy tócsa, ami akkora nagy, hogy egy tücsök képtelen lenne átúszni a gyerek azt megtalálja. És 1 deci vizből 2 liter sarat csinál magára. Tart ez mindaddig amíg nem tud beszélni. Sitti naiv felfogása régen afelé tendálódott, hogy a gyerek ha beszél akkor már nincs vele gond. Mondja hogy fáj ez, fáj az, kéne ez vagy kéne az. Onnantól olyan mint egy Pou. DE NEM!!! Ha a gyerek már beszélni tud akkor ott elkezdődnek a vég napjai. „Kislányom, ne beszélj csúnyán, a kurva életbe már!!!”
No, de visszatérve: megérkeztünk, és a kis otthon tipikusan olyan volt, ahol egy anyuka neveli a két kislányát és a kedves párját. Mert hogy Tanár úr évei száma mellette vannak még komolytalan megbotlások. Erre pedig nem is kellett annyira sokat várni.

Sitti ajándékként egy üveg saját termelésű bort és közel egy fél liter gönci pálinkát hozott. Arról a pálinkáról meg érdemes tudni, hogy a pokol bugyraiban főzték, gumicsizmából, kivágott szilvafából, és Juliska néni – szegény nyugodjon – 15 éve penészes lekvárját is belerakták, csak az íze kedvéért. Itt, vidéken sokan csak az aceton pótlására használják, mert a a kerítésről festéket úgy marja le mintha ott se lett volna. Tanár úr pedig elég komoly rendszerességgel járt rá – Sittivel együtt. A hatás kedvéért pedig sörrel bővítette a repertoárt, aminek a vége egy elég kora délután tudatállapot-változás volt. A kis kerti medencében ő önfeledten lubickolt, miközben a többiek a szobában beszélgettek. Sittit is hívta, de ő mint tudjuk nyilvános helyen nem fürdik. Ez úgy kell elképzelni, hogy ha a fürdőszobában valamelyik sampon flakonjáról egy kedves szempár figyeli őt fürdés előtt azt is a fal felé fordítja, biztos ami biztos.

Az idő telt, Tanárúr pedig csak áztatta magát. Mindenhol. A vége az lett, hogy némileg más dimenzióban egy óráig próbálta mondogatni, hogy ő bizony 5 perc múlva kész lesz az indulásra. Ugyanis kezdődött kint a fesztivál, amit ő minden bizonnyal „szeszt igyál”-nak értett. Nem volt ebből semmi gond, lepihent, amíg Meli, a gyerekek, Babu és Sitti elindultak. Jah, és Ferkó. Egy srác, akiről még pár napja Sitti el is tudta volna mondani hogy kinek a kicsodájának a kije, de ma már erre sem ő, sem én nem lennék képesek. Maradjunk annyiban, hogy Tanár úrék barátja.

Pár perc múlva tényleg a fesztiválon voltak. Körhinta meg céllövölde, dodgem, meg hullámvasút, mint egy vidámpark. Komoly volt ez, kérem szépen. Emberek mindenhol. Sitti részéről – csak csendes magányában – megállapításra került azon ténykérdés is, miszerint a füredi hölgyektől csak a szerencsiek szebbek. No, meg az ondiak, nehogy Babu megsértődjön.
Az első fellépő a Mangorise volt. Egy olyan zenekar amit rétegek ismernek csak, de Sitti páratlan zenei tudástára egy-két dolgot is így előrántott a képzeletbeli kalapból. Sőt, mondhatni, hogy szereti is őket. Kiderült hogy fürediek, ami elég hangulatosság tette a fellépést. Volt ugri-bugri, meg csápolás, selfie, meg mosolyok a víz tükrén. Ez az ő számuk, ami a fesztivál idei dala lett, és egy rendkívül nyári, dallamos sláger lett belőle. Azóta Sitti a munkahelyén is ezt játssza éjjel – nappal, és egy halovány kisérletet tett is a helyi fesztiválra való meghívás kapcsán. A koncert után visszaindultak. Közben Szabi már kezdett magához térni, és pár üzenetben próbál információkat kérni az olyan fontos dolgokról hogy „hol a cigim?” J Mikor visszaértek már enyhén sürü bocsánatkérés közepette próbálta menteni a menthetőt. Remélhetőleg megtanulta ő is hogy a borsodi pálinka az nem limonádé J

Az esti buli előtt egy pizza még lecsúszott, majd irány újra a fesztivál. A park tele volt fiatalokkal, a színpadon pedig egy hógolyó testű dj pakolta a lemezeket. Magunk között szólva kicsit hasonlított is rám. Sitti már délután lecsekkolta az ottani rendezvény technikai részét, de ez akkor még csak a hangra terjedt ki. Este már a fényeket is megnézte. Milyen lámpák, és mit csinálnak, hány és hogy. Az est „sztárvendége” a KatapultDJ volt, akik a Soundról tettek egy laza kiruccanást a „Tiszafüredi beteg állat barátaikhoz”. Ment a tingli-tangli, meg a nintendó zene. Profik a srácok, nem véletlenül keresnek egy este annyit, mint Sitti durván 3 hónap alatt. Aztán valamikor 1 és 2 között irány vissza, aludni.

A szombati nap egy picit szerencsétlenül kezdődött. Nem szándékosan, nem tudatosan, abszolút véletlenül de ez a hétvége pont egy WTCC hétvégére esett. Ami ugyebár kihagyhatatlan. Akkor nincs nyaralás, igazából nem is  értem, hogy Sitti legalább ilyenkor miért nem hagyja ezt a fenébe. Nem arról van szó,  hogy ne nézze, hanem  hogy majd, este, vagy valamikor. Minden esetre ezzel számolni kellett, és persze azt nem várta el, hogy ehhez igazodjon mindenki, de ha lehetőség volt rá próbálta követni az eseményeket.

Ébredés után Szabi és Babu – Sitti Babuja, nem a kicsi :) - elmentek a közeli boltba, ami gyalog nagyjából 15 perc lett volna, nekik kocsival másfél óra volt. Közben Sitti próbált barátkozni a picikkel, és a pici Babuval egész jól meg is értették egymást. Manó már más tészta. Féltékeny, nagyon finoman hisztis, kicsit önző gyerek, ami nem csoda, egy kis tesó mellett nem egyszerű. Mentek a beszélgetések. Az első program egy repülős bemutató volt, amit a ház elől néztek meg, mert egy órával hamarabb kezdődött. Aztán a grillezés következett. Sitti ebből – elég bunkó paraszt módon – semmilyen szinten nem vette ki a részét, mert akkor ment éppen az időmérő edzés. Szabolcs ropogósan szereti a húst, legalábbis erre utal, hogy jól átsülve, enyhén megégve prezentálta. „A belső értékek a fontosak” – szokták mondani az emberek, és ez igaz is. A korom alatt a hús tényleg jó volt, főleg ha ezt még egy adag kókuszos-túrós sütivel is kombózta az ember.  Mert hogy az is volt, de még milyen! A probléma az volt hogy nem ette senki, és ha valaki valamit csak egyedül eszik az bizony feltünő. Nem lehet a másikra fogni, hogy „azért fogyott el, mer’ te is etted”. Szóval Sitti csak finoman kezdett neki, majd tudományos szemmel nézte ki azt a pontot, ahonnan a következő kókuszgolyót elveheti, és ami még másoknak épp hogy nem tűnik fel. Az igazság viszont az hogy egy helyben befalta volna az egészet. Mer’ édesszájú, és mer’ a süti finom volt.

Mikor mindennek vége lett egy újabb körre indultak a fesztiválra. Szabi és Babu kipróbált egy pörgő-zuhanó cirkuszi bazárgépet. Lentről jól megfigyelhető volt hogy amíg Szabi önfeledten emelgeti a kezeit addig Babu minden koncentrációját arra fordítja, hogy az összekócolódott szerveit következmények nélkül tegye a helyére. Aztán mikor ez sikerült 1-2 mosolyt elengedett, és a saját elmondása szerint mikor már megszokta a dolgot eléggé élvezte is, amit a leszállás után egy puszival is kinyilvánított. Miután lejöttek, Szabi és Sitti elmentek a célbadobós bazári komédiába, ahol 3 zoknival próbálták kidobni a kis kocsi egész hétvégés bevételét. Persze ez sikertelen volt, és gyakorlatilag fejenként 500 Ft-ért vettek egy-egy buborékfújót. Ez ám az üzlet, kérem szépen.
Szabit annyira elragadta a gyerekszintű gondolkodás, hogy még a babakocsiba is belefeküdt, amit a kocsi nem teljes odaadással vett tudomásul. Kicsit később hazasétált a kis csapat. Otthon egy kinektparti fért még bele az estébe, amit Sitti nem nagy odaadással konstatált. Szabi azért egymaga is élvezte a dolgot. Gyors pancsi után jött a szunya, majd újra a reggel.

Vasárnap, a hazaút reggele, de ami inkább fontosabb hogy Sitti és Babu ezen a napon lettek két évesek. Tavaly Sitti egy rendezvényen volt, de akkor a meglepetések nem maradtak el. Idén az egész meglepetés az volt, hogy ott lehettek. A tortát pótolta a közeli sparban a mirelit borzalom. Volt rajta szivecske, meg kettes, de tortának semmiképp se mondanám. Vannak olyan helyzetek, amikor ismeretlen ételt eszel, és nem tudod hogy ez jó, rossz, vagy hogy egyáltalán mit kellene érezned. A torta kapcsán Sittinek pontosan ez volt a véleménye. Ehető, de jó? Vagy ez igy rossz? Milyennek kellene lennie?  Mindegy, a lényeg hogy torta, és ünneplés, bár Meli nem sokat evett belőle. Meg az ő táplálkozása eleve elég speciális. Ha definiálnom kellene, akkor azt mondanám rá hogy szociális vegetáriánus, ami azt jelenti, hogy abból a csirkéből eszik csak, akinek a fejét ő maga vágta le egy baltával. A gyümölcsöket sem szereti. Ezeket leszámítva egy nagyon kedves nő, és minden félelem, amit Sitti vele kapcsolatban érzett az elmúlt. Nem a három nap alatt, szinte az első pár órában. Ugyanezt látta Babun is – nem a kicsin :) - hogy a görcs, amit ő ilyenkor mutatni szokott hamar elmúlt, és amennyire lehetett ő is fel tudott oldódni.

Vasárnap egy olyan fellépő volt a fesztiválon, akikkel Sitti sokat dolgozott, és bár nem ez volt az oka, hogy vasárnap még egyszer kimentek, de jó érzés volt látni ezt a srácot. Beszéltek is, és bár a kapcsolat nagyon ritka, és akkor is szakmai érezhető volt, hogy valami – ahogy az emberek szokták mondani – „beugrik” Sittiről, pár mondat után. A vízi bicikli sajnos elmaradt, de ez csak azt jelenti, hogy van még mit pótolni.
Hazafelé még egy spar, ahol találkoztak a Mangorise énekesével, és akit az állomásra menet az úton kocsival le is előztek. Gondold el, ülsz egy kocsiban, és Sitti megmondja hogy ezek őt. Egy sima furgon, a hátsó ablakon egy pici matrica. Szabi előz, visszapillantóban pedig látszik az anyós ülésen a srác. Ablak lehúz, és Sitti kidobja a kezét, és mutatja a „piiszzt”. Ez volt a pillanat, amibe még két vagy három napot bele kellett volna taposni. Sajnos a muszáj nagy úr, a vonatjegy is megvolt már. Elmúlt a hétvége…mit múlt…rohant, szaladt, és amit lehetett vitt magában…és mennyi van, amit még nem.
Sitti nevében és köszönjük Nektek, Szabi, Meli, Manó, Babu, Feri, Happy, Tiszafüred!
Csodás volt. Remélem legközelebb én is veletek lehetek :)

Üdvözlettel: Patrik, a plüss maci

Az idő – mint tudjuk – relatív dolog. Van hogy adott pillanat rövidnek tűnik, és van hogy ugyanazon idő olyan mintha soha nem érne véget. Aztán van, hogy az idő valamit megszépít, átgondol, új értelemmel ruház fel.
Egy év az emberek életében nem hosszú idő. Egy év alatt szinte semmi nem történik – és mégis, mennyi minden. Sitti lassan három éve hogy visszajött Budapestről. Milyen soknak tűnik, és mennyire kevés. Ma már ha körbenézek a szobájában semmi nem emlékeztet erre az egy évre, amit ott töltöttünk, a kezén lévő minták maradtak meg csupán. Meg az a rengeteg emlék, amit magával hozott. Én ebben az egy évben lettem az a maci, aki igazából most vagyok. Persze, előtte is több voltam, de az első blogom első sorait ott kezdtem írni. Három éve már ennek. Erről fogom most mesélni. Hosszú lesz.

 Az egész történet négy évvel ezelőtt kezdődött, Sitti első WTCC-s futama után nem sokkal. Már akkor is ott dolgozott, ahol éppen van. Két ember maradt azóta abból a csapatból, a többit szanaszét fújta a szél. Nyugodt időszak volt. Se diszkó, se hétvégi rendezvények, se gond, se probléma, Sitti a fizetését teljesen megkapta. Volt egy barátnője, már közel három éve. Nyugodt élet volt. Átlagos. Ami talán picit eltért a dolgoktól az egy internetes játék, ahol Sitti játszott. Egy karakter, meg sok szabad idő. Aztán Sitti játszott, majd komolyabban gondolta az egészet, és jelentkezett játékmesternek. Ez egy komoly dolog volt, titoktartási nyilatkozat, személyigazolvány meg néhány vizsga után választották ki azt, aki ezen munkát megkapta. Ezért nem járt fizetés, pusztás a segítőkészség és a a játékon belüli karrier varázsolta érdekesség a dolgot. Sitti aztán Phatrick lett, és a napjai jó részét annak áldozta, hogy a különböző szervereket vadászott a hackerekre, csalókra, fegyelmezett, büntetett, segített, ha kell. Jól is csinálta, különc módon rendezte a dolgait, új vonalat hozott az egész játékba. Jó példa erre a pecázás. A játékban van tó, ahol sok horgászás után értékes dolgokat lehetett kapni. Erre léteztek programok, amik akkor is horgásztak, ha a játékos mondjuk aludt. Az alvó játékos pedig nem válaszol..mint tudjuk. Pár perc „beszélegetés” után megállapítható volt, hogy a játékos valójában egy program vezérelt karakter. Sitti a vallatást pedig rímekbe szedve tette meg, verses formában. Fura párhuzama volt ez a hírességnek és az átlagnak. Sitti nem tartotta magát nagyra, akkor sem ha neve volt. Az egyik nap szintén a tónál faggatózott, kereste azokat akik nem válaszolnak. Volt egy karakter, akit faggatott, és aki hamar válaszolt is. Ő volt Niva. Sokat beszélgettek, a játékon belül, aztán azon kívül is.
Niva egy szabad felfogású lány volt. Idősebb mint Sitti. Egyedül élt, szabályok és erkölcsök nélkül, nem foglalkozott semmivel, bulizott, amikor akart, és azt tette amit csak akar. Teljesen más világ volt ő, mint amiben Sitti addig élt. Sitti kapcsolata végülis tönkre ment, részben a játék miatt is, és másnap – teljesen véletlenül – Niva akkori „párja” – akit ő csak valami támogatókként képzelt el, aki a különböző dolgokért segítik őt a mindennapokban – épp Sitti városában kapott munkát. Niva lejött, majd találkoztak Sittivel. Pár óra beszélgetés után Niva szabad felfogása a gyakorlatban is megmutatkozott. Nem nagyon zavarta, hogy tulajdonképpen ez az első találkozás kettőjük között. Aztán teltek a hónapok, Sitti munkájában is történtek változások,és az élete egy olyan szakaszba lépett, amikor dönthetett a jövőjéről. Először Debrecenbe ment, ahol az egyik játékbeli hölgy kollégájával töltött egy hetet, próba alapon. A lány többet akart, Sitti viszont inkább csak valami szórakozásként gondolt erre az egészre. A kapcsolatának vége volt már akkor, és igyekezett kiélvezni mindazt, ami az ölébe hullt. Egy hét együtt lét után Sitti hazautazott, majd szinte rögtön összepakolt és vonatra szállt. Ez az egy hét debreceni élet sok nyomot nem hagyott benne, bár utólag visszagondolva erős szégyenérzet vette úrrá magát rajta. Ugyanis Sitti már ekkor bőven 20 felett volt, és a lány is csap pár évvel volt fiatalabb, viszont róla tudni lehetett hogy nem volt hosszú távú kapcsolata. Az ő akkori elmondása szerint már túl volt az első „dolgán”, mégis az legelső közös éjszakájuknak voltak valós nyomai is. Közel 20 évesen lehet hogy „ciki” lett volna bevallani hogy ő még szűz, bár ha ezt Sitti tudta volna minden bizonnyal nem „tépte” volna le azt a bizonyos virágot. Nem lényeges már ez a kérdés, Sitti számára már semmiképp. Viszont belegondolva, hogy a lány egy olyan srácnak adta oda magát akiben többet látott, és közben csak kihasználta őt..ez egy rohadék dolog. De Sitti – nagyon jól tudom magam is – nem mindig normális. Lehetne ezt a dolgot boncolgatni évek múltán is, értelme már nem sok lenne, és a bocsánaton kívül nem tudna sok mindent mondani. Az meg ezt az egészet igencsak nem hozza már vissza.
Időközben persze Nivával is tartotta a kapcsolatot, és egyre világosabbá vált hogy lehetősége van Pestre menni, Nivához.
A lényeg hogy Sitti hazautazott Debrecenből, majd pár napra rá Pestre költözött. A dolgot segítette az is, hogy a munkahelye, ahol éppen dolgozik utazást szervezett a fővárosba. Sitti így kényelmesen, busszal ment fel. Az első órákban teljesen szokatlan volt minden. Olyan mintha nem is vele történne minden. Az első napok a felfedezésről szóltak, az új élet kezdetéről. Sitti első dolga az volt, hogy munka után nézzen. Ilyen eddig az életében nem volt, a legelső munkahelyére az egyik ismerőse által került be, a következőre meg már hívták, kilincselnie eddig nem kellett. Most igen. Önéletrajzok, meg telefonálások után három hét múlva kapott egy lehetőséget. Biztonságőri cég, akik egy üzletlánc védelméért felelnek. Az első interjúja nem volt különleges. Sok ismeretlen ember, főleg idősebbek voltak ott. Rengeteg balhés arcú férfi, kigyúrt állatok, nem igazán tudta hogy mihez kezdjen ott. Végül a papírok elrendezése után megkapta a címet, ahova másnap mennie kellett.
Egy rövid séta a keletiig, aztán egy fél órás busz, nem sok. Ezekben a napokban már Sitti elkezdte írni a „hajnali verseit” minden reggel próbált valamit alkotni, amiket sorba posztolgatott. Ezen versek többsége már nincs meg…nem véletlenül.
Az albérletben, ahol élt, négyen voltak, és Sittin és Niván kívül a másik két srác Niva expasija. Velük viszont jól kijött Sitti, nem volt semmilyen ellenkezés vagy bármi más megjegyzés, mondhatni haverok voltak. Ha együtt élnek nagy értelme nincs ellenségeskedni. Maga az albérlet egy belvárosi kerületben volt, ahol az ablak alatt ment el a troli, és az utcán hajléktalanok lézengtek. Egy régi belső udvaros bérház földszintjén volt a lakás. A belépés után egy kis folyosó volt, ami konyhaként üzemelt, abból jobbra nyílt a fürdő, majd a folyosóból egyből az egyetlen szoba, ami nem is volt épp nagy, de galériás, amit vidéken nem sokat lehetett látni. Közben a játékot sem hagyta abba Sitti, és az ott megismert pesti emberekkel összejárt, találkozgatott, és elég hamar egy kisebb baráti kör kellős közepén találta magát. Ott volt Tay, aki lány, de fiúként élt, aztán Masa, Tay egyik barátnője, Boba, aki szintén egy közös ismerősük, és egy hétvégi ház a hajógyári szigeten, ahol általában összejártak bulizni. Sitti élete így kezdett kibontakozni. Dolgozott, majd hazament, aztán ha engedte az ideje a barátaival töltött néhány órát. Az, hogy a kapcsolata Nivával nem fog működni elég hamar, szinte az első hetekben kiderült. Niva szabad felfogása mit sem változott, és mikor Sitti esetleg hétvégén hazament akkor rendre vitt fel magához ilyen-olyan embereket. Persze Sittit sem kellett félteni, nagyjából a második hónapban már Tay hugával próbált meg valamit kezdeni.. aztán ez a valami sikerült is, viszont maga a kapcsolat nem. Később a leányzó egy szó nélkül eltűnt, végül kiderült hogy Bajára ment egy sráchoz. A hölgy azóta feleség, és egy gyermek boldog (gondolom…) anyukája. Az élet nem állt meg, Sitti ugyanannyit volt a pesti barátaival, no, meg azokkal akik vidékiek voltak, de fent éltek. Sok ilyen közös sörözés volt. Masával egyre jobb lett a viszonya, aki végül bemutatta Sittit a legjobb barátnőjének. Az állomáson várták a hölgyet, végül feltűnt egy szőke, csinos alkatú, szép arcú lány, akinek épp nem volt kapcsolata sem. Ő volt Kinga. Sittinek hamar megtetszett ez a hölgy, és mivel nagy akadálya nem volt annak, hogy megpróbálják igy elég hamar, és gondolkodás nélkül menekült Sitti bele az új kapcsolatba. Masa ezt nem nézte jó szemmel, és Sitti életében először fordult elő az a helyzet hogy két lány, két barátnő érte „verseng”. Masával egy csók volt köztünk, amolyan búcsúpuszi jellegű, aztán maradt Kinga. Új kapcsolat, új élet. Kingáról hamar kiderült a múltja, miszerint online felnőtt internetes adásokat csinált a régi párjával. Persze,ezt elfogadni nem könnyű, de a múlt az múlt…megfordítani nem lehet, így Sitti megpróbált ezzel a tudattal együtt élni.  Nem volt mindig egyszerű. Kinga pár hét után Sittiekhez költözött, bár hivatalosan ez nem lett kimondva, viszont ott töltötte a napjait. A kellemetlenségeket elkerülendő másik megoldást kellett találni. Alig pár hónap után Kinga azzal az ötlettel állt elő, hogy a nagynénje pesti, üres lakását kérjék el. Ez meg is történt, és mivel normális fedezete csak Sittinek volt, így az akkori fizetésének a nagy részét ebbe a lakásba kellett belelapátolni. Maga a lakás egy kerülettel odébb volt, viszont belülről nagyon szép, felújított, otthonos, modern, családias, álmodni nem lehetne szebb otthont. Sittinek annyi pénzbe került végül a költözés hogy a régi, Nivás albérlet utolsó, rá eső részét nem tudta kifizetni. Úgy jött el hogy egy forintot nem adott. Persze, veszekedés közepette. Minden csoda három napig tart.. ez a lakás 3 hétig. Sitti szülei még a karácsonyt fent töltötték az egyik nap, másnap Kinga viszont már leutazott vidékre, ő is a családjához, és onnan üzent, hogy ő ezt a kapcsolatot nem akarja folytatni. Sittinek el kellett hagynia az albérletet, egy forint nélkül, úgy hogy nem volt hova mennie. A helyzet akkor, abban a pillanatban kilátástalan volt. Karácsony, szakítás, se pénz, se otthon.. se semmi. Aztán gondolta sétál egyet. Egy utolsót. Felöltözött, és a fülhallgatóval a fülében elment az Erzsébet-hidra és megállt a kellős közepén. Az emberek jöttek-mentek, valaki megnézte, valaki nem. Sitti nézte lent a vizet, örvénylett, meg habzott is, ahogy azt szokás. Nem tudta hogy mi tévő legyen. Azzal kezdtem, hogy az idő relatív, és ennyi év után visszagondolva abszurdnak tűnhet, hogy egy srác, akinek barátai vannak, és családja van mégis azon gondolkozik hogy a Dunába ugorjon. Pedig a gondolat nem volt csak egy kósza ábránd. Akkor, és ott valóban azért volt, hogy a Dunába engedje magát. Túl lelkis, és az apró dolgok jobban megviselik mint bárki mást. Aztán a telefonja megcsörrent. Az egyik barátja kereste, már nem emlékszem hogy miért. A lényeg hogy Sittire volt szüksége. Sitti pedig, pár pillanattal az utolsó perce előtt visszatért a földre, megfordult, és tovább ment. Még aznap megkereste Nivát, elmondta, hogy mi történt, és Tay segítségével három hét után visszaköltözött a régi-új albérletébe. Pár nap múlva, a két ünnep között találkozott utoljára Kingával, hogy a közös álmuk kulcsát visszaadja.

Állítólag Sitti után az a srác költözött az albérletbe, akivel Kinga a régi internetes dolgait csinálta. A lényegen ez már nem sokat változtat.

A szilvesztert egyedül, magányosa töltötte velem. Még pezsgő se volt. Ébren maradt, pusztán azért hogy megadja a módját, de éjfél után pár perccel már aludt. 2012. január 01, 00:12. A világ tombol, mindenhol petárda és tűzijáték…és egy magányos, csendes albérletben Sitti épp elalszik, egy medvével az ágyában.

Közben a hónapok alatt a munkahelyén is voltak változások. Az első üzletben, ahol dolgozott nem volt vele gond, egészen addig amíg az üzlet homoszexuális – tényleg az volt…egy lávameleg buzi- ki nem nézte magának. Megjegyezte hogy „cuki a biztonsági őr”- másnap a területi képviselő üzletébe kellett menni. Picit messzebb, és picit többet. Addig egyedül őrködött, viszont az új üzletben már lett munkatársa is. Ott megismert egy lányt, akinek még lesz szerepe a későbbiekben. De még erre kitérek.
Ebben az új üzletben nem dolgozott sokáig. Pusztán annyi öröme volt a munkában, hogy a Hooligans gitárosa, Tibi oda járt vásárolni, és szinte naponta látta őt. Meg is fordult Sitti fejében hogy egyszer odamegy hozzá, és a közös származást elmondja, hiszen egy városból származnak. Aztán mire összegyűlt volna a bátorság egy új üzletbe tették. Újpest. Távol mindentől.
Amikor Kingát megismerte már ebben az újpesti üzletben volt – csak hogy időrendben menjenek a dolgok. Itt már sok új embert megismert, és az ottani emberek kis létszáma, meg a külváros jellege teljesen más volt, mint azelőtt. Egyedüli pasi volt a sok nő között, és bizony Sitti az ilyen helyzetekből nem igazán tud kijönni gond nélkül. Volt egy kolléganője, akivel tréfálkoztak, mondhatni flörtöltek egymással. Sitti estig dolgozott, a nő pedig délután végzett, de megbeszélték hogy munka után találkoznak, és Sitti megmutatja neki az új – még akkor Kingás albérletet. Persze ez csak poén akart lenni, és amikor Sitti hazafele menet leszállt a villamosról meglepően vette észre hogy a hölgy – aki bőven 30 felett volt már akkor – ott várja, egy üveg üdítővel meg néhány harapnivalóval. A következmények elkerülhetetlenek voltak, egy hosszabb utazás után otthon is voltak. Sitti elment fürödni, amit a hölgy a rendelkezésre álló dolgokból valami vacsorát készített, majd már elég késő este ágyba is kerültek. Sitti tudta, hogy ha most itt, és most hamar elalszik a nő nem fogja felébreszteni…de nem így történt. Pár pillanattal azelőtt, hogy elaludt volna a lány megkérdezte: „Te tényleg aludni hívtál fel?”
Ebből nem lehet jól kijönni. Ha azt mondod „nem”, akkor miért akarsz aludni? Ha meg azt mondod hogy „igen” akkor meg buzi vagy, mese nincs.
Végül megtörtént a dolog. Sitti legrosszabb emlékeinek egyik része. Fura a természet, a lány borzalmasan csúnya volt, és bár kövérnek nem mondható, viszont bőven kimeriti a „telt” kategóriát – viszont a testvére meg egy álomnő…hihetetlen.
Szóval Sitti új hagyta el a Kingás albérletet, hogy ott volt más is, nem csak Kinga. Gondolom ez főleg a Nivás hozzáállás miatt történt így,  Sitti változott, „pestibb” lett, és ez nem feltétlenül volt jó.
Ez abban is megmutatkozott, hogy miután visszaköltözött Nivához néhányszor bekapcsolódott a füves esték történéseibe. Nem hiszem, hogy valaha ezzel büszkélkedett volna, de a tényen változtatni nem lehet. Ott volt, és csinálta, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az álmosságon kívül soha semmi mást nem érzett. Vagy kevés volt a „cucc” vagy a minősége volt silány.
Szóval..szilveszter. Magányosan. Régi-új albérlet, és egy új munkahely.

Az új üzlet barátságos légköre hamar elvarázsolta Sittit. A hónapok teltek, egyre jobban barátkozott mindenkivel össze. Nivával a kapcsolata semmilyen nem volt, igazából már csak aludni járt haza. Minden reggel egy óra volt az utazás a munkába, 13 órát volt a melóban, majd egy órát ment haza. Hétfőtől péntekig 15 óra meló, minden áldott nap. Persze mellette az alvás, a mosás, a kaja, a tisztálkodás. Nem volt egyszerű. Akkor meg főleg nem amikor az első útja nem is haza vezetett. Egyik nap az üzletbe jött egy fekete hajú alacsony lány. Fura teremtés volt, kedves, vidám, de nagy szájú, barátságos, segítőkész. Még aznap Sitti és ez a leányzó, Monyóka nagyon összebarátkoztak. Sitti még nem igazán volt túl a Kingás dolgon, és hogy egy picit elrugaszkodjon a világtól munka után felment Monyóékhoz, beszélgetni, iszogatni. Az egész este annyira jól sikerült, hogy az utolsó villamosra, ami nem a végállomásig ment, hanem garázsjárat volt Sitti gond nélkül felszállt, majd a fülesét berakva nem hallotta, hogy a járat már pihenni indul. Aztán a villamos megállt, a lámpák lekapcsolódtak, Sitti pedig a semmi közepén találta magát. Világított, majd kopogott az ablakon, és valami világvégi járattal egy hatalmas kört megtéve került volna haza…azért csak „volna” mert Niva albérlete mellett volt egy éjjel-nappali, ahol egy csinos, 30 év körüli lány melózott, és akivel Sitti szintén jóba volt. Az a kis bolt akkor zárt, amikor Sitti épp hazakeveredett, és megbeszélték hogy ha már igy alakult a bolt alatt lévő pincében – ahol a lány lakott, és ami egy nagyon csinos lakásnak volt berendezve – megisznak egy-két sört, meg beszélgetnek. Az egész történet hajnalig tartott, másnap Sitti szinte onnan ment dolgozni, némileg másnaposan, és kialvatlanul. Nem volt sokszor ilyen, de előfordultak a görbe esték. Közbe a játék még mindig ment, de már Sitti visszamondta a munka részét, csak szimplán játszott, minden kötelezettség nélkül. Ott is voltak barátai. A legemlékezetesebb Lidi volt, az a közel 40 éves nő, aki két gyerek és a férje mellett – aki német országba dolgozott – szeretett volna egy kis „kalandot”. Aki keres az meg talál, ugyebár. Lidi a megyében lakott, és Sitti egyik alkalommal, amikor haza látogatott találkozott ezzel a nővel. Persze annyira nem tisztelte az egész helyzetet hogy ő menjen hozzá, sőt, olyan szinten nézte az egészet egy nagy semminek hogy reggel, amikor Lidi vonata megérkezett Sitti városába akkor Sitti üzenetekben tájékoztatta őt hogy merre menjen. Egészen egy üzletig, ami Sittiék háza mellett van szinte. Ott találkoztam először. Aztán „szobára” mentek, Sittiékhez. Az élmény semmilyen formában nem volt felejthetetlen, a hölgy elvárásai meghaladták Sitti gusztusát, főleg azért, mert olyan szinten nem tartotta magát karban, és annyira igénytelen volt bizonyos helyeken, hogy néhány kérésnek Sitti nem tudott megfelelni. A későbbiekben Lidi azt kérte, hogy Sitti maradjon „ a szeretője”, akár úgy is, hogy feljön hozzá Pestre. A máv-nál dolgozott, az utazás nem lett volna akadály. De Sitti esze ágába nem volt többet vele foglalkozni, de a zaklatások olyan szinten elfajultak hogy Lidi lányával vette fel a kapcsolatot, és őt kezdte el fűzögetni. Sitti abban az időben elég jóképű gyerek volt, magas, vékony, a 20-as évei elején, és ha valamihez értett az az volt, hogy hogyan vegyen le a lábáról valakit. A hölgy lányával is elérte mindezt, egésze addig amíg az első találkozást nem kezdtél el tervezni. Amikor ez megvolt az anyukának átküldte a beszélgetést, hozzá téve azt, hogy ha nem akad le róla, akkor ugyanaz a „sors” vár a lányára, mint rá. Azóta nem beszélt egyikkel sem. Lidit egy éve látta azon az állomáson ahol dolgozott régen, de már „nem ismerték meg egymást”.
Persze az ilyen vidéki dolgok nem voltak ritkák. Egy másik hétvégén történt, hogy hazalátogatva az egyik este a régi – és a máig meglévő – kollégájával és barátjával söröztek, talán egy akkori disco után, amihez csatlakozott egy lány. Másnap reggel a lány ágyában ébredt, úgy, hogy az este teljes egésze kiesett, és csak az járt a fejében, hogy hazaérjen, ugyanis forma1 lesz, azt meg látni kell.
No, de vissza Pesthez. Sitti világa már végképp szabad lett, bár a munka mellett erre sok ideje nem volt. Sitti munkahelyén volt egy lány, aki Sittitől pár évvel volt idősebb. Neki a csuklóján volt tetoválás, és ez volt az, amiért Sitti is csináltatni akart. Ennek a lánynak lesz még később szerepe. Évának hívják. 
 Aztán február környékén jött az üzletbe egy tanuló lány, 18 éves, Györgyi…vagy Gyöngyi? Soha nem tudtam megjegyezni a nevét…
Sitti még mindig biztonsági őr volt. A hölgy nem volt se csinos, se formás, se értelmes. Sőt, szinte semmi jót nem tudott volna elmondani róla Sitti…egy dolog volt, ami értékelhető volt benne: hogy munka közben is látja. Magánéletre a napi 15 óra mellett nem lett volna ideje.. így jobb híján maradt ez a megoldás. Persze ilyen körülmények között a Nivás albérlet megint nehezen kivitelezhető volt, így új lakás után kellett nézni. Sitti egyik kollégája segített is ebben, és egy ismerősének keresett új lakótársat, ami Sittinek pont kapóra jött. Pár részletkérdést letisztázva Sitti már csomagolt is, és úgy ment el, hogy egy szót se szólt senkinek, se Nivának, se senkinek. Mire Niva meló után visszatért már üres volt Sitti helye. Azóta egyszer látta őt Pesten, személyesen soha többet nem találkoztak. Niva valós értéke tulajdonképpen az értéktelensége volt. Az, hogy őt nem volt szükséges tisztelni, nem volt szükséges a kedvében járni. Ő nem foglalkozott semmi mással, csak és kizárólag az élet örömeivel. Tulajdonképpen Sitti – ha őszinte akarok lenni – egy dolgot keresett, vagy inkább mondhatjuk azt is, hogy egy dolgot szeretett volna kipróbálni, amit előtte nem. Ezt Niva megtette.
Az új albérlet már jóval közelebb volt a munkájához, szinte pár perc volt csak. Új közegben, egy csendesebb helyen találta magát, ahol rádöbbent hogy mekkora különbség van kerület és kerület között. A lakótársa egy román származású magyar lány volt, Adrienne. Ő is 30 felett volt már, a hangja alapból kényes volt, az arca olyan volt mint egy kisegér, de az alakja rendkívül dekoratív. Antiszocális személyiség, aki a saját világát próbálja ráerőltetni másra. Kezdetben a kapcsolat nem volt rossz, főleg amíg Adrienne is dolgozott. Egy idős hölgyet ápolt, viszont a költözés után a hölgy rövidesen meghalt, így Adrienne munka nélkül maradt. Sitti volt az egyetlen, aki minden téren életben tudta tartani. Persze ez a kiszolgáltatottság hosszú távon zavaró, mindkét félnek. A történések elején Adrienne más dolgaival akarta kompenzálni a segitséget, történt hogy gyakorlatilag egy darab semmiben jött be Sitti szobájába, kérdezni valami semmiséget, vagy épp könyökig nyitott ajtóval zuhanyzott. Azt is nehezen viselte el, ha Sitti akkori barátnője, Gyöngyi épp ott aludt. Minden éjszaka után – amiből igazán nem volt sok, heti 1-2 legfeljebb – szóvá tette hogy hárman vannak, és hogy Györgyi..vagy Gyöngyi… ugyanúgy fizessen a rezsibe, stb. Abszurd volt a helyzet, ugyanis Sitti eleve szinte teljes egészében fizette a rezsit. Az, hogy Adrienne viselkedésében mennyire játszott közre a féltékenység talán már sose tudjuk meg. Kicsit előrébb szaladva az időben: Adrienne a nyáron elment külföldre, minden csomagot elvitt, igy hetekig Sitti egyedül lakott az albérletben. Itt jön majd képbe a régi lány az üzletből. De ennyire még ne szaladjunk előre.
Szóval.. az üzletben Gyééé-vel…azért Gyééé, mert nem emlékszem a pontos nevére… elkezdődött a kapcsolat, aztán a költözés is. Abban az évben márciusban kezdődött a túraautó szezon. Az első olyan év, amikor Sitti tudatosan készült a futamokra. Kalandos volt mindig megnézni a futamokat. Sokszor kocsmába mentek, és a fogyasztásért cserébe nézhették, volt hogy Monyónál nézték, volt hogy Sitti a munkája közben nézte, laptopon. A lényeg hogy – mint azóta is mindig – megtudta oldani a dolgot.
Gyééé-vel a kapcsolat a kezdeti dolgokhoz képest nem volt rossz. Nagy elvárások nem is nagyon voltak. Néha dugni, meg az esetleges problémákat megoldani. A sorrend ez volt. Akkor már Sitti sok kollégájával jóba lett, és házibulikba járt, volt hogy zenélt is ilyen helyeken. Bea, az egyik kollégája – akinek szintén két gyereke volt és férje – rendszeresen szervezett ilyen partykat. Az hogy Sittinek tetszett ez a hölgy nem volt titok, ahhoz képest, hogy két gyereken túl volt egy rendkívül csinos – manapság így mondják – MILF volt, aki rendszeresen csalta a férjét, az üzletben is volt egy állandó partnere. Az egyik ilyen buliban történt meg, hogy Bea, Gyéé, és Sitti egy asztalnál beszélgették, és miközben az asztal felett ment a csevegés, addig az asztal alatt Bea nyugodt szívvel tapizta végig Sitti ilyen-olyan részeit. Aztán Bea saját bevallása szerint is ha csak ketten vannak akkor máshogy alakul az este. Talán ha van ilyen jellegű dolog, amit Sitti sajnál, hogy az életéből kimaradt, akkor az ez. Mellesleg Bea szeretője az a srác volt, aki Sitti második tetoválását csinálta meg.

A hónapok csendesen teltek, májusban Sitti Gyééé-vel nézte végig Norbi első hungaroringes győzelmét.
A magánélet és a munkahelyi problémák miatt Sitti kilépett a biztonságőri cégből, és pár napra rá ugyanabban az üzletben kapott munkát, ahol azelőtt is dolgozott. Csak már rendes, logo-s ruhája volt, kártyája, és persze más munkaköre. A fizetése lényegesen kevesebb lett, de úgy gondolta hogy a fennmaradó szabad idő majd kárpótolja ezekért. Arányában: a biztonságőri fizetése – mivel feketén dolgozott – 120 és 140 ezer forint között mozgot, a boltos – kezdeti, 6 órás munkaidővel – olyan 60 körül. Kevesebb mint a fele lett.

A munkaváltás egyik fő oka az volt, hogy a cég, ahol Sitti dolgozott kért orvosi alkalmassági papírokat. Mivel Sittinek ilyen nem volt, és Pesten nem is lehetett, így vidékre hazautazva megcsinálta a kért papírokat, a tüdőszűrőt, mindent ami ilyenkor kell. Visszaérve Pestre a cég területi képviselője elhozta az általuk megcsinált alkalmasságit, és közölte hogy 5 ezer forintot levonnak, mivel ők csinálták meg. Az alkalmassági lapon egy dunaújvárosi orvos neve szerepelt, ahol Sitti soha nem is járt. Egyrészt lement vidékre, és egy csomó pénzt kidobott az ablakon, meg még le is vonták…igazságtalan.

Sitti ezeket meg nem szereti. Felhívta a területi képviselőt, és elmondta neki hogy ez nem jogos. Ő a cégvezetőhöz küldte, akinek viszont a telefonszámát nem volt hajlandó megadni. Nehéz fiúkról van szó, és utólag őrültség volt velük „packázni”. Sitti ezzel nem törődve elment arra a címre, amit a hamis munkaszerződésen talált. Ott hatalmas épület várta, akkora falakkal hogy azt egy termetesebb létrával is nehézkes megmászni. A kapun résein benézve az udvar kamerázva volt, látszott hogy itt nem egy jó szándékú parasztember él. Csengetett de nem jött ki senki. Várt ott egy fél órát, amikor a ház előtt megállt egy BMW. Egy hölgy szállt ki belőle, aki megkérdezte hogy mi szél hozta. „Jónapot! Csabát keresem” – így hívták a cég vezetőjét. A hölgy válaszolt, majd minden bizonnyal nem számítva Sitti valós érkezésének valós okára készséggel megadta azt a számot, amit a fél világ titkosan kezelt. Sitti még aznap felhívta, és közölte vele, hogy jogtalannak tartja a dolgot. Persze, ezek a senkik hangját nem hallják meg, így semmit nem ért el vele.. végül Sitti felmondott. Ez volt az oka hogy munkahelyet vált. A bent maradt pénzét sem akarták kifizetni, egészen addig nem, amig Sitti utána nem járt a következő fizetés pontos helyéig. Ugyanis a fizetést mindig máshol adták oda. Vagy kihozták a boltba, vagy benzinkutakon, itt-ott. Sitti elment a fizetés helyére, ahol jócskán voltak ott már melósok. Várták a sorukat, ahogy Sitti is. Végül belépett a szobába. A terem közepén egy asztal volt, rajta papírok, boritékok. Az asztal felett pedig egy meglepett arc nézett vissza. Nem számított erre a félőrült, makacs, vidéki srácra. A területi képviselőn egy BKV-s pulóver volt, mintahogy a terem, ahol voltak az Örs vezér terének egyik BKV-s irodája. Sitti hamar összerakta a képet, miszerint a területis kolléga civilben ott dolgozik. Azt meg nehezen viselné, minden bizonnyal hogy a rendes melóhelyén, ahol egy feketén melóztató cég be nem jelentett adószáma után melósokat fizet ki. A helyzeti előny Sittinél volt, és a kérés átment egy hangosabb követelésbe, aminek a vége az lett, hogy Sitti megkapta az utolsó fizetését is. Utána nem látták egymást, és Sitti pár napra rá más az üzletben dolgozott.

Idő közben Gyéé szerepe megnőtt, sokat segített Sittinek. Bármennyire nem volt se szép, se okos, se csinos, volt benne valami szerethető gondosság, amit Sitti bármi mással szemben szem előtt tartott. Egészen addig amíg meg nem jött Enn..
Róla sokat meséltem, azt hiszem. Gyééé-vel a kapcsolat ment a kukába, és Enn-el a barátság egyre jobban elmélyült. Aztán egyre többet jött szóba a hazaköltözés, ebben az időszakban volt, hogy Adrienne elment. Sitti egyik vidéki barátja, Marcsi által hamar megismert egy lányt, akihez Szolnokra le is utazott, majd ez a lány jött hozzá Pestre fel. Két találkozás volt, pár csók, de semmi komoly. Csillának hívták a leányzót. Némileg hasonló az érzés vele kapcsolatban is mint Sittivel…az első csókját Sittinek adta, mégsem lett belőle semmit több, két találkozás, és ennyi.

A lényeg hogy Sitti keveset keresett, de az életvitelén, a tetoválásokon, a piercingen, a cigin, se semmi máson nem volt hajlandó változtatni. Ez egészen addig ment, amíg Sitti el nem kezdett olvadni…pár hónap alatt a duci srácból egy vékony valaki lett. Ahogy mondtam, viszont az életvitel maradt.
Volt az a lány, akit kétszer említettem már. Bogi. Mire idáig eljutottunk az időben ők már hónapok óta nem beszéltek. Aztán Gyééé elment, és Adrienne is elköltözött, volt egy szabad albérlet….és Bogi a beszélgetés estéjén – de lehet hogy csak másnap – más Sittivel töltötte az éjszakát. Soha nem volt olyan kövér nő Sitti közelében mint amilyen Bogi volt. Semmi forma, hatalmas, lógó melle volt, borzalmasan nagy feneke, semmi vonzó nem volt benne. A férfi társadalom ezekre a helyzetekre, illetve ezekre a nőkre mondja azt hogy „hamutartó” vagy hogy „tüzoltó”. Megjelenni az utcán igencsak szégyen vele, mindazonáltal egy kedves hölgy, aki nagyon barátságos, és ezt értékelni is lehet benne. Volt is aki ezt megtette, ugyanis azóta ő is egy pici baba anyukája.
Amikor feljött Sittihez épp Sitti egyik vidéki barátja lakott fent, Szabolcs. Annyira szégyellte Sitti a hölgyet, hogy megkérte Szabit, hogy este semmilyen körülmények között ne jöjjön ki a szobából. A sors „fintora” hogy amikor lement a hölgyért a buszmegállóba a lakás kulcsát otthon hagyta, amivel a bérházba sem tudott felmenni, igy Szabolcsnak kellett ledobni a kulcsot…

Szóval ez már a pesti, végső „Enn-időszak”. Sitti egyre kevesebb pénzből élt, és ezt egyre rosszabbul tudta beosztani. Közben Monyó, a kedvenc kolléganője szinte a szomszédjába költözött, és reggelente, meg munka után együtt kezdték és együtt fejezték be a napot. Ő volt az egyetlen olyan ember aki barátként Sitti mellett állt. Mikor Sitti pesti napjai megvoltak számlálva elmondta hogy ő régen prostituált volt, és hogy kényszerből kellett csinálni azt amit kellett. Milyen érdekes a világ…hogy egy kurvából mennyire lehet jó ember…

Közben világos volt, hogy Sitti így csak egy zombi. Monyóka sokszor csomagolt neki „megmaradt” kaját, ahogy a többi munkatársai is hoztak neki enni, adtak pénzt, esetleg ilyen-olyan munkát, vagy épp vettek ezt azt. Emelet Sitti minden este úgy várta a zárást, mintha az élete múlt volna rajta – és igazából ez is történt. Akkor lehetett „kidobni” a lejárt dolgokat, amiket Sitti mindannyiszor eltett, és általában a bevásárlókocsikhoz rejtett, hogy mikor a többiek hazamennek visszajöjjön érte, és elvigye. Amikor nem volt ilyen akkor pusztán a ruhája alatt vitte el, amit épp szeretett volna. Kezdetben a lelkiismerete azt mondatta vele hogy a legolcsóbba mindenből, pl ha Enn-el találkozott munka után akkor olcsó „encsiüccsit” vitt neki, később már annyira megmérgezte Sittit is a dolog, hogy nem gondolkodott, márkás csokik, meg jégkrémek, minden ami elfért a ruha alatt vagy épp a táskában. Azzal meg nem volt gond, Sittiről mindenki azt gondolta hogy jóra való srác. Persze nem a lopás volt a mindene, sőt.. ha tudott kukázni magának elég kaját akkor nem vett el semmit a polcról. Nem sokat mesél erről senkinek, ezért a miérteket sem kérdezte még senki. Miért lopott, és hogyan nem félt?
A válasz picit bizarr, de egyszerű. Minden kedden és csütörtökön járt a kukás elvinni a szememet, más különben egy külön raktárban voltak tárolva a kidobott holmik, ehhez Sitti hozzáfért, de más nem. Minden kedden és csütörtökön a szemetesek a környékbeli szegény emberek – mondhatni hogy kulturáltan…ha erre lehet ezt a szót használni – ellepték. Megnézték mit vihetnek el, mi az amivel „gazdagabbak” lehetnek. A látvány a boltra nézve nem volt szép, ezért a bolt vezetője a saját pénzén vásárolt hypoval rendre leöntözte a kukát tartalmát elvitel előtt. Ha egy üzletlánc aki ilyen embereket tesz a bolt élére, akiben ennyi emberség van az megérdemli hogy valamilyen formában visszakapja. Később pont ezt a boltvezetőt rúgták leltárhiány miatt… milyen érdekes a sors.

Idő közben Adrienne helyére beköltözött egy srác, egy bizonyos Tibi. Testépítő és autóbolond, és a felső testén elég sok tetoválás. Sokszor tervezték, hogy elmennek együtt edzeni, de ezekből soha nem lett semmi.  Nem mondanám hogy hatalmas haverok lettek, de az utolsó hetekben, hónapokban az albérlettel már nem voltak gondok. Legalább azzal nem.
Sitti minden nap élt, és túlélt. Enn volt az egyetlen aki valóban vele maradt, és aki tartotta benne a „lelket”. Együtt kezdtek el blogozni, rengeteget sétáltak, beszélgettek, találkoztak, órákig. Nem igazán lehet azt a kapcsolatot bármihez hasonlítani. Sokáig a levegőben „lógott” hogy változik a helyzet és hogy több lesz…aztán mégsem lett Sitti napjai már akkor megvoltak számlálva, és akkor döntötte el, hogy haza költözik. Az utolsó napját pár munkatársával elmentek inni, ahol Éva – a tetovált csuklós lány – elmondta Sittinek hogy mennyire tetszik neki, és hogy szeretett volna többet. Már akkor késő volt. Egy csók volt azért vele is…emléknek. Persze, megbeszélték hogy majd megmaradt a kapcsolat, és hogy majd ha lesz a fesztivál lejön. De Sitti hazaköltözött, és pár napra rá Hanta volt a képben.

A hazaköltözés előtt pár nappal Sitti szülei eljöttek, és a dolgai nagy részét hazavitték.

Nem tudom hány órája írom ezt. Közben annyi minden emlék előjött, emberek, arcok, helyzetek. Egy év, pár oldalban. Így nem tűnik hosszúnak, átélve mégis mennyire sok volt még nekem is, a plüss medvének. Mennyi mindent lehet tanulni egy év alatt… és mégis, mennyire kevés.

Bizony. Pest után az élet nem ált meg, bár minden kétséget kizáróan Sitti számára ez az év fénypontja. A legjobban várt hétvége, a teljes, és felszabadult pillanatoké, amiket úgy él át Babuval együtt, mintha örökké tartana. Pedig nem tartott, sőt, már lassan másfél hónap is eltelt azóta. Azóta nem írtam, pedig lett volna miről. Közben becsengetett a nyár, amit én plüss medve létemből kifolyólag annyira nem szeretek. Ez a nyaralások, az utazások ideje. Ebből pedig volt néhány ebben a másfél hónapban.

Sittiék fülében még valahol ott szoltak a dudák, az orra még érezte a gumiszagot, a hangja is rekedt volt még kicsit, amikor újra belehuppant a munkába. Sitti élete nem csak játék és mese…idézhetném a mesének az énekét, és a valóságtól nem is állok messze. Az elmúlt években annyi emberrel dolgozhatott együtt, annyi rendezvényre ment, épített, kalapácsolt, dugott, tekert, vont meg húzott, hogy azt megszámolni is elég nehéz lenne. Néha csak egy rádiós dal, vagy egy valamilyen vidéki rendezvény elkóborolt plakátja jutatta eszébe, hogy bizony, ehhez vagy épp ahhoz az előadóhoz is volt már szerencséje. A kisebb régiót már bejárta így, de az, hogy elhagyják a megye határait még nem történt meg. Ez idáig.

Rakamaz. Egy szabolcsi kis falu, valahol Tokaj után, ahol még annyira lehet érezni a borsodi vérkeringőzést, hogy inkább tartozik hozzánk, mint máshova. Tipikus határvidék ez, ahol először fel se fogta Sitti, hogy ez már nem a jó hazai föld. Ez már bizony Tirpák land. Annyira nem tudta, hogy egészen a polgármesteri köszöntőig azt hitte hogy bizony ez még a megye…de nem. Úgy volt mint Zsákos Frodó…ő is elhagyta a Megyét. Sitti is.
A sokadik rendezvénye volt már ez, amikor bérbe kérték őket. Örömteli dolog ez, mert a 10 árát bizony zsebbe kapják. Az meg aztán nem 10 forint. Sőt…olyan sok, hogy Sitti az egész világot megakarja váltani belőle. Nem minden nap kap valaki bónuszba egy teljes havi fizetést..és jöttek a tervek, hogy majd ez meg az, és hogy ezt is meg azt is…és csak sorolta, hogy igen, majd ha a 10. meglesz még ez is belefér…persze ő is tudja hogy ez ostobaság és örül ha 1-2 dolgot megvehet majd belőle. De ilyen egy örök álmodozó.

 Szóval új helyre mentek, az ilyen dolgok minden átkával együtt. Érdemes talán tudni azt, hogy az ilyen színpadépítések nem úgy történnek hogy Sitti előveszi az új Mágikusz varázspálcáját, rámutat az egyik elemre, majd egy hanyag mozdulattal legyint, és a több 10 kilós szerkezet magától a helyére kerül. Nem, ez nem igy van. És nem pici űrrobotok fogják meg a kis kezükbe, és 1-2 pityegéssel meg sípolással kommunikálva egymással összerakják, majd jön a hegesztődroid aki végérvényesen ráteszi a pontot az I-re, miközben Sitti egy fa árnyékában a fején egy kalappal, és a szájában lévő fűszállal valami Wellhello számot dudorászva pihen, várva azt, hogy a fő robot odajön, és szól hogy „Főnök….kész vagyunk”.
Szép álom. De nem. A valóság ettől izzadtabb és koszosabb. Ezt a rengeteg vasat emberi kezek kalapáljál, teszik a helyére, a melegben, vagy épp az esőben. A talaj általában egyeletlen, nehéz eltalálni hogy pontosan hol is van a közepe, és miért ott van, miért nem máshol… aztán amikor állnak a színpad lábak, pusztán baráti szeretetből, és odafigyelésből elkezdenek dőlni. Nincs ezen semmi meglepő, a színpadlábnak külön lelke van, és ha ezt matematikailag, mértanilag, geometriailag, és a világ összes kvantumfizikai tudását is felhasználva, egy egész tudós társadalom számolná ki hogy ez olyan egyenes legyen mint a….hát most majdnem az jutott eszembe hogy f@x a lakodalomba….szóval olyan egyenes legyen mint a világ legegyenesebb egyenese...a láb áll, a tudósok elégedetten lépnek hátra, és bólogatva konstatálják hogy egy bizony egyenes. Majd a láb gondol egyet, „kapjátok be”…és természetesen elmozdul 2 millimétert jobbra, balra, vagy bármerre. Ezen már Sittiék nem akadnak fent. A színpad lába egy öntörvényű köcsög.

De mint mindig.. előbb vagy inkább utóbb de a szerkezet össze áll. Akkor jön el a „már csak fél óra” mondat kiejtése, ami annyit jelent hogy, még egy óra a ponyva, kb 20 perc a felemelés, ami után még a lámpákat fel kell rakni, majd ha minden rajta van még ki kell stabilizálni a dolgot, és esetleg kikötni egy közeli fához, amit szintén csak a lélek tart az eldőléstől. Mert hogy ez így szabvány, ettől lesz bombabiztos az objektum. Szóval a „már csak fél óra” tulajdonképpen azt jelenti, hogy „ne siess haza, még a fele sincs kész, és hajnalig még itt szopunk vele”. Persze, mint minden szopásnak általában ennek is vége szakad, és valahogy ez pont akkor jön el mikor beesteledik. Persze, a tempó ilyenkor már nem kapkodós, a sorozatnak úgy is vége, a család már úgy is alszik, kipihenni reggelig meg már úgy sem fogjuk magunkat.

Mert a móka bizony másnap reggel kezdődik. Hangfalak, kábelek, mikrofonok, keverők, erősítők…és ha minden szakszót leírnék, amit még Sittiék használnak ennek a bejegyzésnek nem lenne vége. A fő feladat ez, itt minden Sittiéken múlik. Persze, ezt Sitti, meg a többiek nem igy gondolják, és jönnek a mondatok hogy „a faszér nem áll a mikrofon elé”, meg „miér nem hoz normális kábelt magával”….meg amúgy is, eljön fellépéni, pénzér’ oszt még igényei is vannak? „Hátakurvaannyádat”. Persze, ezt mindenki csak magába rendezi le, hiszen mi ilyenkor azok a nyelvek vagyunk, akik minden arra járó ember fenekét igyekeznek kinyalni. Mer’ hogy ez „szolgáltatás” kérem szépen, nem bazári majmok 20 forintos produkciója egy banánnal. Sittiék már-már gigászi rátermettségét mi sem bizonyítja jobban, hogy eddig soha nem volt probléma, amit ne tudtak volna valahogy megoldani. Persze, volt hogy nem volt elég hangfal, vagy mikrofon, de bánja a fene, Sitti jelmondata hogy „egy profi zenész hangosítás nélkül szól a legszebben”, és ha esetleg a mélyen tisztelt fellépő ilyen esetekben mégis ragaszkodik a technikához jön a szemrehányó tekintet, amiből kiolvasható, hogy „Áhááá, akkor te nem vagy profi zenész, de pénzért jársz fellépni, értem”. Szóval ezt az opciót elég ritkán szokták kérni, és a lényeg az, hogy mindig mindent megoldanak. Persze volt már olyan hogy egy darab doboz teteje volt a hangfal támasza, és egy 200 forintos vontatókötél kötötte össze a hangfalakat, ahogy a ponyva is volt már gyorskötözővel lekötve, arról nem is beszélve, hogy a színpad lábát olyan deszkákkal támasztják alá, amit ég Sitti megboldogult nagyapja hozott haza az orosz frontról. De szól, meg nem borul össze, a lényeg ez.
Szóval…fellépők jöttek, mentek, és általában ahogy egyre több alkohol fogy annál jobban fogy el Sittiek türelme, és ami még délután egy olyan párbeszéd volt hogy

-Megvan nektek a Kis Grofó?
- Persze, melyik számot szeretnéd?

estére inkább igy néz ki:

-He, a Grofót jáccad mán’!
-Elmész te a narkós kurva anyádba a Groffóddal, takarodjhaza oszt hallgasd otthon te faszkalap!

Persze a béke a legfontosabb, mindig, minden körülmények között… meg az hogy ha már ott szopnak vele a vendéglátással ne legyen gond. Általában nincs is, a minimális amit kapni szoktak legalább az ásványvíz, esetleg a kávé. Itt is megmutatkozni, hogy nem borsodban voltak, mert a víz mellé volt sör és kenyérlángos, a kávé mellé pedig nagy adag krumplifőzelék rántott hússal, sőt, este még repeta is. Ami meg még soha nem fordult elő: a túlóra zsebbe lett kifizetve. Azért érdekes ez, mert valós túlóra nincs, addig kell lenniük amíg a főnök mondja. A főnök szava szent. Ha egy földrengés viszi el az egész falut, és meteoreső hull alá az égből akkor is ott kell lenni. Ezt már Sitti tudja rég. De hogy plusz pénz a mulatságért? Tetszett Sittinek a dolog, lehetne ám ez rendszeres is.
Valamikor hajnalban értek haza. Ilyenkor mindig van egy „túl vagyunk rajta” érzés, ami csak félig igaz. Ugyanis amit egyszer felépítettek, azt szét is kell szedni, hogy máskor, más helyen újra összelehessen rakni. Persze ez már sokkal könnyebb. Velük van a titkos munkatárs, egy nagyon segítőkész, odaadó, és felettébb erős kolléga. Ő a gravitáció.
Ilyenkor – kis túlzással – minden összedőlhet, ezen már semmi nem múlik, mondhatni gyerekjáték az egész, sőt, van benne egy olyan gyermetek báj, amit annak idején a kisfiúk az oviba tapasztalnak amikor egy másik óvodás felépít egy szép nagy legóvárat. Azt mindenképp szét kell rúgni, de ugyanez az érzés van a homokozóba. Amit más épít, és szép azt a porig kell tiporni, ez a rombolás csodája. Sittiék a saját munkájukat rombolják le, de az önelégült mosoly ilyenkor valahol mélyen bennük van. Már csak haza kell vinni, és viszlát Rakamaz. Még egy rendezvény kipipálva.

Aztán még meg se száradt a kosz Sitti nadrágján, mikor a következő rendezvény már tervben volt. Annyira, hogy Rakamazról egyből oda vitték a szerkezetet. A töltött káposzták földi birodalma, a magyar svábok csillogó fővárosa, ahol olyan az éjszakai élet, mintha akkor is nappal lenne, és ahol reggel templomba járnak, este kocsmába… ahol a nénik fején a kendő még hajmosás közben is rajta van….ez nem más mint…(ide gondoljatok egy dobszólót)…nem más mint….. Rátka….

 Rátka már ismerős Sittiéknek, és talán én is meséltem róla már itt. A felállás nagyban hasonló mint a Rakamaz. Az építés itt gond nélkül szokott menni. Építettek már itt ezer fokban, meg esőben is, nyáron és ősszel. A menetrend ugyanaz. Pénteken építés, szombaton rendezvény, vasárnap pihenés, hétfőn bontás. Rendben ment ez is. Gond nélkül, ahogy szokott.

Volt Janicsák Veca, és Bunyós Pityu. Volt Illés emlékzenekar, meg mindenféle mezei haknis fellépő. Volt mesemondó hölgy, akinek az előadása annyira rossz volt, hogy még a természet is kin keseversen hallgatta végig. Aztán jött a szél, és a díszlet ment „Ba….húúú gyerekek”
Arról nem is beszélve hogy a hölgy mikfonos cókmókja úgy szólt mint egy első világháborús tengeralattjárós morzerádió aminek a kábeleit épp egy egércsalád rágcsálja. Zizzent, recseget, épp hogy fel nem robbant ott magának. Nesze neked kínai gyártmány. A baj ilyenkor az, hogy mindenki kérdően nézett Sittire hogy most ezt te csinálod? Vagy miért nem kezdel ezzel valamit? Aztán persze erre a válasz sem jön annyira könnyen. Nem lehet belemondani a mikrofonba hogy kérem szépen, kedves rátkai közönség, a bohóc néni mikroportja rossz.

Persze nem ez volt az egyedül gond. Főleg hogy Sitti magára maradt, és ha van olyan dolog amit nem szeret egyedül csinálni akkor az ez. Mert mindig történik valami. Mindig. Nincs olyan hogy nem. Vagy az áram megy el, vagy Sitti életkedve….De túlélte, és a végére megint jött az áldott „túl vagyunk rajta”  érzés.

 Ez volt a második „melós” hétvége Pest után. A harmadik hétvége más miatt volt emlékezetes.

 Sitti még olyan kis gyerek volt, hogy szinte tologatták, amikor utoljára esküvőn volt. Arra sem emlékszik hogy kién volt…lehet hogy ott se volt. Lehet hogy nem is esküvő volt, hanem valami más daj-daj. A lényeg hogy valamikor tavasszal derült ki, hogy újra esküvőre hivatalos. Az egész család, Babu is. Első közös esküvőjük. Sitti keresztanyának a fia házasodott, évtizedes ismerős. Annak idején, mikor még Sitti apukája fiatal volt úgy járta az országot, mintha ő lenne a világ legnagyobb csavargója. Itt is dolgozott, ott is dolgozott, megismert rengeteg embert. Az egyik ilyen volt a vőlegény nagyapja. 30, vagy talán 40 év összeköti a két családot, és Sitti is amióta az eszét tudja tudott a gönci barátokról. Nyaralt is ott, szilveszterezett is, azon ritka helyek egyike volt, ahova szívesen ment bármikor. Kedves emberek, csendes vidék…. Meg néhány nagyooon bolond figura. Az nem volt kérdés, hogy ha itt esküvő lesz akkor ott az nagy buli. Így is lett.
Sitti anyukája automatikus főszervezővé helyezte át magát, és olyan gondos aggodalommal próbálta megközelíteni a rendezvényt,  mintha a sajátja lenne, vagy ő lenne az egyik örömanya. Volt olyan időszak, hogy Sitti is azt gondolta, hogy a vendégek listáját először majd az anyukája kapja meg, és az ő szelektálása után küldhetik ki a meghívókat, vagy hogy kinek milyen legyen a ruhája. Teljesen megváltozott, és némileg olyan volt, mintha az esküvő olyan rendezvény lenne, minta  villámcsapás, hogy csak a semmiből előjön, és kész. Merthogy Sitti anyja ezzel kell, ezzel ébredt, minden pillanatban azt várta hogy mikor jön el, mintha ez csak úgy a semmiből jönne. Sitti természetesen nem vette ezt annyira komolyan, az ő készülődése abban kimerült, hogy az utazás előtt megkereste azon ruháit amiket annak idején locsolkodni vett fel. Sitti apukája még ennyire se vette a fáradtságot, sőt, minden készülődést megelőzendő teljes odaadással próbálta lebeszélni az ifjú párt a ceremóniáról. Végülis eljött a várva várt nap. Telkibánya volt a célállomás.

Egy határ menti kis falu, ahonnan nagyon szépen lehet látni Kassát. A hegyek között voltak, távol egy picit a civilizált élettől az erdő közepén volt egy hotel. Olyan szép volt a környezet, hogy igen erős képzelőerő kell ahhoz, hogy attól szebbet az ember eltudjon képzelni. A sors úgy hozta, hogy Babu és Sitti kéz a kézben várhatták a dolgokat. Ők voltak az elsők, akik a násznép köreiből megérkeztek a helyszínre. Után szépen sorba jött meg mindenki, végül olyan 60 fő körül megállt a tudomány. Aztán elindult a móka. Kezdődött a fiatal pár köszöntésével, ahogy ez lenni szokott. Köszöntik a vendégeket, a szülőket, a barátokat, a testvért…jah, hogy ő meg nincs sehol? A férj, nevezzük Sanyinak….mert bizony ez a neve….testvére Ricsi. Nehéz róluk komoly dolgot mondani, két idióta. Sanyi, mint az aktuális férj próbált komoly arcot vágni, de mikor kiderült hogy a testvére, Ricsi, egy sörös pohárral a kezében akkor jön csak be az ajtón, mikor már rajta kívül mindenkit felköszöntöttek…gondold el, mindenki csendben ül, elérzékenyülve hallgatja a vőfény érzelem dús szavait, Ricsi meg csak úgy a semmiből bejön, egy pohár sörrel…és mindenki visszafogottan, de elkezd nevetni. Hát ilyen egy jó esküvő. És hol volt a vége?
A köszöntés előtt már elkezdett esni az eső, maga a házasságkötés egy kis kápolnában zajlott. Az eső zuhog, és a kápolna falai elég szűkre voltak szabva. Így volt szép, meghitt…legalábbis az lett volna, ha Sitti apukája – még teljesen józan állapotában – nem kezd el idiótábbnál idiótább dolgokat mondani úgy a semmibe. Egy emlékezetes mondat megmaradt, jelezve hogy Sitti apukája néha elég tahó paraszt tud lenni. Az anyakönyvezető mondta a mondókát, versikét, vagy nem is tudom mi volt az…Sitti betűtésztából jobb verset hány ki pár pohár vörösbor után…no de nem a szépség volt itt a lényeg. A vers úgy szólt: „Kedvesem, fogd meg a kezem” majd Sitti apukája kb fél másodpercnyi szünet után kapásból vágta rá hogy „és nyald ki a s..ggem.”
Akiben ilyen szintű művészi hajlam van annál nem csoda hogy a fiú is örökli ezt a tudományt.
Sitti elég nehezen tudta elérni hogy a meghitt csendet egy hatalmas röhögéssel ne törje meg, ezért moderálva édesapját felé fordult, és rászólt. Persze Sitti apukája a tipikus bamba fejével visszanézve még jobban generálta a röhögést. Szerencsére a szertartás nem tartott órákig.
Olyan volt az egész, mikor a tejet forralják. Néha-néha felemelkedik a fedő, jelezve, hogy itt valami készül…de amikor kifut a tej, az bizony kifut. Eljött ez a pillanat is.
A szertartás után kezdődött a buli. A pálinka fogyott, a táncos lábú leszázalékolt nyugdíjasok magukhoz ragadtál a táncteret, és Babu meg Sitti leginkább a fiatalokhoz próbált közeledni. Sok olyan gyerekkori ismerős volt, akik már nem emlékeztek rá, vagy csak egy-két halvány emlék maradt meg Sittiről. Ezeket nem volt nehéz feleleveníteni (de nehéz ez a szó..), főleg akkor nem, amikor Sitti egy üveg valamivel a kezében a VIP szektorban járt körbe. Ez egy olyan szoba volt, ahol főleg a fiatalok próbáltak valami társadalmi életet élni. Sitti körbe ment, töltött..aztán elért egy lányhoz. Kérdezett tőle, a lány meg néz bambán…hát ezzel meg mi lett? Gondolta magába… aztán egy másik lány odaszólt hogy nem tud magyarul. Kiderült hogy ő A vőlegény hugának a barátjának a testvére. Aki szlovák. Meg egy picit angol. A lényeg hogy semennyire nem magyar. Sitti angol tudása véges, de a „oszt’ neked mit töltsek” még épp hogy benne van a szótárában. Az hogy a társaság egy része nem volt magyar néha elég fura dolgokat eredményezett. Lenka és a tesója beszélgettek, szlovákul, és Ricsi berobbanva a beszélgetésbe, intelligense hozzá tette hogy „Mucsácsóó”.

Ricsiről tudni kell hogy szingli. De tényleg!!! És ezt az este folyamán reklámozta is, Babu előtt is, majd amikor rájött hogy bizony ő Sitti barátnője sorozatosan elkezdte dicsérni. Hogy milyen jó csaj, meg mennyire jól néz ki, majd Sittinek szólt hogy becsülje meg. Érdekes pillanatok voltak.
Ha pedig már Ricsi.. egy rövid történet.
Ricsi festő. Amúgy életművész, és ő már volt minden, de szakmája szerint festő. Egyszer jött Sittiékhez kifesteni a házat.  Persze, mint minden ilyen munkához elengedhetetlen a megfelelő hatású muníció, ami vidéken egyenlő a korlátoltan fogyasztott pálinkával.
Ricsi anyukája felhivta őt, majd megkérdezte hogy „Fiam, ittál-é?”
No, ez a kérdés, amire egyszerűen nem érdemes válaszolni, ugyanis a kérdező már a kérdés feltevése előtt pontosan tudja a választ. Ha bevallod az a baj, ha letagadod akkor meg az.
Ricsi bátor volt, és azt mondta : „Anyu, nem ittam. De tényleg!”
”Akkor mond ki hogy háromlábú bakkecske”
”Háromlábúbakccccsskkccsaaakkeee”
No,de nem mesélek ennyit Ricsiről, hiszen voltak még itt kultikus arcok. Ahogy Őcsi is.
Őcsi a férj nagybátyja. Egy örök szingli, közel 50 éves, és még az anyjával lakik. Nagyjából 30 éve ugyanúgy néz ki, ő semmit nem változott. Sitti még a tánctudását nem látta, de ez olyan élmény volt amit látni kell. Leírhatatlan.

Talán úgy tudnám jellemezni, hogy egy nagyon komoly arcú terminátor és egy gumimaci táncol, némileg ritmustalanul a saját világában. Tiszteli a ritmust, nem lép rá, és a mozgás külön életet él a zenével, ahogy a kéz és a láb is teljesen összeegyezhetetlen szinten él külön életet.

Említésre méltó még Krisztián, akiről tudni lehetett hogy egy finom  autóversenyzős genetikát őriz magában. Ezt a nap folyamán párszor megtapasztaltuk. Nem hiába autószerelő a srác.
Maga az esküvő nem tartott reggelig, lassan világos volt amikor Babu és Sitti haza értek. Rengeteg élménnyel töltötték el az estét. És persze, külön ki kell emelni, hogy Babu olyan szép ruhában volt, hogy azt leginkább megmutatni kellene. De sajnos kép nincs róla még. Ha lesz akkor pótolni fogom.

 Pár nap múlva Babu és Sitti megint útra keltek. Babu családjával voltak kirándulni. A cél: Tarcalinia. No, nem Hantát mentek meglátogatni, mert ha így lett volna Babu kellő mennyiségű benzinnel felszerelve szállt volna be az autóba. A faluban egy szobrot adtak át, ami egy dombon magasodott. Szép nagy, magas, mögötte egy bányató, ami Sitti számára nem volt túl ismeretlen. Picit borús volt az idő, de pont annyira volt csak lány, hogy kellemes legyen kirándulni. Csináltak képet, és a közösen meglátogatott helyek listájába egy új név került fel.

 Mennyi minden történik pár hét alatt? Csak nyitott szemmel kell járni. Meg bízni a sorsban. Sitti egyik élete a zenélés. Nem profi, és nem is tehetséges, viszont kitartó, tanulékony, és odaadóan csinálja azt a pici dolgot is ahol az ő szintje tart. Vagy ezért, vagy a régi barátság okán, vagy pusztán amiatt hogy nem lett volna más Sitti kollégája, és barátja, Tibi egy közös zenélés lehetőségével kereste meg őt egy pár héttel ezelőtt.
A történet egyszerű volt, mégis szokatlan. Egy pesti cég rendezett egy csapatépítő tréninget a dolgozóinak. Valami úton – módon Tibihez jutott el a feladat, mégpedig hogy este diszkót kell csinálni. Egy fizetős, privát bulit. Sitti nem először zenélt pénzért, már az első millióját nem a lemezek pakolgatásából fogja megkeresni, de minden esetre egy ilyen mellékes dolog mindig jól jön.

Izgatottan várta az estét. Egy elég puccos hotel várta, amit pár nappal előtte adtak át, és amiből sugárzott az elit világ, és az elegancia. Valamikor délután mentek összerakni a „cuccot”, nem tartott sokáig a dolog, majd amikor végeztek egy rövidke hazamenetel után este mentek is vissza. Tibi este jött Sittiért, majd elindultak. Ahogy begurultak a hotel mögötti parkolóba olyan „Ibiza-hangulat” kapta el Sittit amit nagyon ritkán érzett. Az idő meleg volt, a tuják, a bokrok, a szépen kirakott sövény, a lenge ruhás hölgyek nagyon kellemessé tették az egész képet. Amikor megérkeztek valami névtelen zenekar zenélt, viszont elég jó hangulatot hoztak. A kellő alkoholmennyiség is megvolt, igy nem lehetett kérdés, hogy a buli jól fog alakulni. Éjfél környékén kezdték el, és csak a tulaj kérésére fejezték be valamikor 3 körül. Sitti és Tibi is szíve szerint folytatta volna még. Nem rajtuk múlt. Volt AC/DC-re rákevert Coco Jumbó, meg minden amit kértek. Nem ez volt a profi átkeverések éjszakája, de a hangulat mégis őszintébb volt mint bármelyik eddigi buliban.

A pakolás után kigurultak a parkolóból. A hotel előtt még 4 lány cigizett. Megálltak köszönni, mire az egyik kellemesen illuminált hölgy az autó elé ment, és elkezdett táncolni. A kocsiból nézve elég bizarr látvány lehetett, olyan amit Sitti eddig nem igen tapasztalt. Nagyon szóhoz se jutott, Tibi persze kiszállt, és elkezdett barátkozni. Sitti követte őt, bár korban ott ő volt magasan a legfiatalabb. Mosolygott egy kicsit, néha próbált valami vicceset mondani, amire nem igazán figyelt már senki. Pár perc múlva újra a kocsiban voltak és mentek haza.
Reggel ébredni kellett, hosszú nap várt Sittire. Ébredés után újra az esti buli színhelyére siettek, azokat az elvitt dolgokat hozták vissza, amit az este nem tudtak már berakni. Nem tartott sokáig. Azzal a lendülettel Sitti már Babuhoz ment ki, a hétvégét nála töltötte.
Délután szintén utazás volt, a célállomás most Tokaj lett. Egy elég fura város, ahol valahogy mindig nyár van. Van élet, pezsgés, fiatalság. Most épp egy boros valami nap volt…mi más.

A program nem volt túl ígéretes. A legnagyobb sztárvendég is szinte mindenkinek ismeretlen volt. Sitti persze róla is tudott pár szót mondani. Maszkura. Romániából származó harmónikás-énekes kalapos vézna rapperszerüség, akinek Denizzel is volt már közös száma. Tulajdonképpen ez a lényeg..na meg persze az, hogy épp ez a közös szám Sitti egyik kedvence. Picsarázós zenét játszottak, és Sitti tavaly szilveszter óta elég könnyen kezd el tingi-tanglizni az ilyen helyzetekben, amire Babut is igyekszik sokszor berángatni. Aztán tingli-tangliznak ketten. Jó volt a hangulat, legalábbis Sitti jól érezte magát, ahhoz képest, hogy elég fáradt volt. Másnap WTCC, délelőtt, szóval fontos volt a megfelelő kipihentség.
Ha már szóba hoztam. WTCC. Moszkva. Norbi dobogós. Túl sok mindent nem lehet róla elmondani…de most nem is ez a célom. Szóval Tokaj is kipipálva.

Ennek már több mint egy hete. Elérkeztünk a mához.
Hát mi volt ma? Semmi. Sitti a recepción ült, és percenként nézte az időd, mikor jön el a vég pillanata. Néha olyan érzése van hogy soha…de nem is az a lényeg hogy mi volt ma, hanem hogy mi volt tegnap. Huha, de még mi.

Számoljuk a napokat, már nagyon rég óta. Kereken a 700 volt tegnap előtt.
Számoljuk a hónapokat is. Ebből a 23 volt tegnap előtt.
Számoljuk az éveket is….ebből nemsokára lesz 2, Babunak pedig a 18. Micsodaaa?? Tizennyóóóc éves lett a jááááánnnnyyyy???? Dikk more, biza, úgy igaz.

Én magam hogy mikor találkozta vele először nem emlékszem már. Az hogy Sitti mikor az persze világosan van az emlékei között. Táncpróba és egy ismeretlen, fogszabályzós, vékony lány, aki próbált valami táncjellegűt csinálni. Ez akkor nem igazán ment. Akkor ez a pici lány épp hogy csak 16 éves volt. Milyen rég volt…és mennyi minden történt már azóta?

18 évesnek lenni jó dolog. Nem csak azért mert beengednek cigiért, meg hivatalosan önálló vagy..hanem maga az érzés. Hogy 18…és mégis egy életben mennyire keveset ér. Szinte semmit.

Babuban a legszebb talán a fiatalsága. 18 éves lett, de ez csak egy szám, belül régóta felnőtt. Több komolyság van benne, mint amennyi sokszor Sittiben. Több őszinte pillantás, őszinte, kedves szó. Rengeteg megértés, rengeteg érzelem. Ő egy olyan lány, akit a világ még nem piszkított be. Az erkölcsei rendben vannak, tudja mi a jó vagy mi a rossz. 18 éves lett még csak, de soha nem volt arra szükség hogy Sitti bármikor bármiben okoskodjon felette. Babu ösztönösen jó ember, és bizony sokszor talán ez a legnehezebb. Úgy jónak maradni, hogy közben a világ minden rossz pillanatára reagálni kell. Sokszor Sitti hülyeségeire is. Érett felnőtt lett, és nem a születésnapja miatt. Tudom, elfogult vagyok, de Babu talán az egyetlen olyan lány akire büszke vagyok.

A születésnapból nem csinált felhajtást. Nem volt nagy buli, és egy családi szalonnasütésben ki is merült az ünneplés. Persze volt torta, meg virág, de ezek csak felszínes dolgok. Talán még most Sitti sem hiszi el hogy bizony, ez a kicsi lány felnőtt.

Sitti most nem tudta a szeretét ajándékokkal kimutatni, persze ez soha nem is volt elvárás, viszont Sitti valahogy olyan természetű srác, hogy szüksége van arra hogy adjon. Egy hónap múlva 2 évesek lesznek. Akkor majd mindent bepótol. Nekem mondta. Jó lesz.

Ma reggel mikor Sitti felébredt egy pillanatra eszébe jutott hogy az ő tortáján a 27 lesz. Lassan száguld a 30 felé. Ideje lenne felnőnie….és ha Sitti 30 lesz Babu még mindig csak 22. Még akkor is jóval fiatalabb lesz mint Sitti most. Fura ebbe belegondolni, és valahol Sittit ez zavarja. De tegnap nem erre gondolt, hanem arra hogy annyi vihar után, amit saját magának okozott mégis mennyire szerencsés hogy ott lehet, azzal akivel…és együtt ünnepelhetnek, akár „csak” egy születésnapot.

 Kicsi Babu….Te…nagy lány. Isten éltessen Téged! És köszönöm, hogy Sitti mellett maradtál akkor is, amikor nem érdemelte volna meg hogy veled legyen!!!

Lehet hogy egy hónapig megint nem írok, bár ezek a hosszú posztok igencsak fárasztóak tudnak lenni. Minden esetre azt hiszem kimerítettem a gondolataim tárházát. A lényeg, hogy még itt vagyok.

Üdvözettel: Patrik, a plüss maci.