Sitti a dolgozó társadalom szorgos kis méhecskéje. Teszi a dolgát, nap mint nap, és nem azért mert köszönömre vagy hálára vágyik. Neki pont elég az, hogy fizetnek a munkájáért, és az évek alatt valahogy az érzés is elhalványult benne, hogy a munkának van egy másik, emberi, szóval vagy kézzel meg nem érezhető oldala. Megszokta már, hogy a dicséret csak annak jár, akinél épp ez az érdek, és hogy ő – aki a létra alsó fokain nyalja a felette álló hátsóját – kevésbé alkalmas arra, hogy jó szót kapjon. Lehetne ennek pusztán az is az oka, hogy nem érdemli meg, de hála az égnek nem így van. Bizonyítja ezt néha az élet, tanulságot hozva arról, hogy a cseszegetések végeláthatatlan, sötét felhőin túl valahol süt az a napsugár, amit mások képesek meglátni. Minden bizonnyal Sitti főnöke is látja ezt, de vagy motiválási célzattal, vagy amiatt hogy megőrizze a „seggfej vagyok” látszatot, kevésbé jelzi ezt. Ha ő megszólal akkor az ember biztos lehet benne, hogy kritikus lesz, és valamivel elégedetlen. Jobb esetben olyan észre vétele van, ami hülyeség, de megoldható. A rosszabb eset az, amikor olyan hülyeséget kér, amit adott körülmények között megoldani nem lehet. A megszólalások 95%-a ebben a két dologban mozog, a maradék 5% pedig a hála valami bazári megfelelője, amikor mások előtt mutatja, hogy ő mennyire jó főnök.
Olyan ez az egész, mint amikor egy hanyag gazdi odadob a kutyának egy jutalomfalatot. A jutalomfalat pedig változatos. Rendezvények utáni megmaradt kaja, szigorúan azután, mikor már a létra felső fokain álló emberek, kik Sitti főnökétől is nagyobb Istenek szépen sorba ettek belőle… na azután Sittiéknek is lehet, és kis túlzással a feladat annyi, hogy egy darab kenyérrel csillogóvá kell mártogatni a szép edényt. Merthogy ilyenkor már érdemi dolog nincs a vályúban, Sittiek meg úgy nyalogatják ezt is – parancsszóra – mint az a bizonyos kutya az üres tálat. A helyzet pedig akkor sem lenne más, ha valakinek eszébe jutna, hogy 5 fővel több emberre rendeljen ételt. Akkor a magasabb fokokon álló emberek többet ennének, és a helyzet akkor sem változna. Természetesen, a kondér fényesre nyalása után illik bőszen hálálkodni is, ritka jó ember az ilyen, mitagadás.
A jutalomfalat következő szintje már egy kicsit komolyabb dolog, és nem is annyira populáris mint a kondéros eset. A késő estig tartó munka után, amikor már Sittiek bőven beletapostak a 10. órába jár az elismerés, ami általában 1 doboz sör, és egy doboz energiaital. Hát a dolgozónak legyen energiája még többet dolgozni, na. Az kell.
Hozzá kell tenni, hogy ezek az alkalmak a munkás kollégák egy szűk rétegét érintik csak. Azt a réteget, akik nem csak a belső,az intézmény belüli, hanem a külső munkákat is elvégzik. A különböző bérbeadások, utazgatások,mindenféle napok itt - ott…. írtam már erről eleget. Ők az elit osztag, a fantasztikus négyes, hármas, és van hogy csak kettes. Ők azok, akik egy hétvége alatt többet hoznak a cégnek, mint amit saját maguk egy hónapban keresnek. Nem csoda, hogy a jutalom falat már ilyen csillagászati méreteket ölt. Jár a doboz sör. Meg jár a taps.
Aztán van még egy szint. A nagylelkűség legmagasabb csúcsa. A pont, amikor Sitti érzi, hogy annyira megvan becsülve, hogy attól jobban nem lehet, és hogy a főnök tulajdonképpen egy rózsaszín csillámpónilélekkel megáldott lény, aki a vattacukor felhőkön ugrál, és nyalókaszivárványon csúszik le a málnaszirup folyóba, majd a csobbanás után elmerül, és a kis, virágos - szivecskés kalapjáról lehet megismerni, ahogy épp úszkál a málnaszirup tetején.
Hiszen ki az, aki a lejárt szavatosságú jégkrémet ahelyett hogy kidobná inkább szétosztja a dolgozók között?
Sitti munkahelyén van egy kávézó. Forgalma nem sok van, de néha betéved egy-egy óvodás kiránduló csoport. A világ rendje és módja szerint pedig van jégkrém is. Tölcséres, pálcikás, és a nagy dobozos. Az a jeges kávéba való, és emiatt általában bontatlanul hever a hűtő alján. A kedves kolléganők ugyanis nem tudnak jeges kávét csinálni, emiatt nem is hirdetik, emiatt senki sem vesz és emiatt a jégkrém is indokolatlan, de hogy az elvi vonal ne legyen kizárva mégis van jégkrém, mert mivan ha egyszer valaki majd fog kérni… ha 20 év múlva, akkor 20 év múlva, az lényegtelen. Ha addig 40 doboz jégkrém romlik meg nem érdekes, de az elvnek élnie kell.
Szóval. Jeges kávé nem volt, a jégkrém szavatossági ideje pedig csendesen átbillent a másik oldalra. Sitti főnöke pedig összerántotta a dolgozókat, és mindenki kapott kettő kanál jégkrémet a lejár jégkrémből, aminek persze semmi baja nem volt. A baj inkább Sitti fránya szőrszálhasogató stílusa, miszerint ha tudták, hogy le fog járni – és tudták, ez nem kérdés – nem lett volna jobb, ha előtte egy nappal szólnak mindenkinek? Pusztán csak azért, hogy ne selejt legyen az, amit olyan nagy szívvel osztanak szét, hanem valami tényleg értékes dolog... de Sitti ezt is lenyelte, ahogy a jégkrémet. Megköszönte, és ment a dolgára.
Nem lennék igazságos, ha a jutalomfalatok két érdemi részét nem említeném meg. Az egyik a bizonyos rendezvények után ajándékba kiosztott dolgok megmaradásakor lép életbe. Legutóbb az idősek napja után szépen becsomagolt plédeket osztogattak, amikből a megmaradt darabokat megkapták a dolgozók. Az értékük ezeknek nem volt túl nagy, a célközönség se vágyik többre, de a maradék minden esetre kiosztásra került. Volt belőle bőven, és talán csak a rossz indulat beszél belőlem, mikor az jut eszembe, hogy előtte a létra magasabb fokán álló emberek egész családja kapott ezekből, és ami végleg megmaradt – hát azt kapták meg Sittiek.
A másik ami nem susmus, nem kamu, nem belemagyarázott dolog az a karácsonyi jutalomfalat osztás. Akkor van utalványozás, persze gondosan figyelve a létra fokaira, de ez ilyenkor így van rendjén, sőt, talán igazságos is a dolog. Sitti az elmúlt 2 évben nem maradt ki belőle, de ezt mindig csendben kellett tudomásul vennie, hiszen azon a létrafokon amin ő áll másnak ilyesmi nem jár, és Sittinek is „csak” azért, mert évek óta ott van ahol,és a munkája megkerülhetetlen része a nagy, galaktikus egésznek.
És végre eljutottam oda amiről írni akartam. Ez volt a bevezető a megbecsülésről, ki-ki maga döntse el, hogy mennyire van jól kezelve a dolog a kinyalt kondér, a kegyelemsör, meg a lejárt jégkrém után. A lényeg hogy a jó szó, a megbecsülés, meg a többi ilyen dolog, ami picit motiválná az embert némileg kimarad a munka rendszeréből, és Sittinek is idegen már, ha valaki jó szót szól a munkájáról.
A múlthét második felében az ’56-os forradalom kapcsán volt egy rendezvény. Iskolás dolog, nem volt komoly, de igényelte a kellő odafigyelést. A sors úgy hozta, hogy Sitti kollégája, aki ezeket az iskolás dolgokat szokta csinálni épp nem ért rá. A műsor szervezője az elején ezt kifogásolta is, és erős utalásokat tett arra, hogy ezzel a helyzettel nincs kibékülve. Nem volt ezzel egyedül, Sitti ugyanezt érezte.. Aztán teltek a napok, az első próbát követte a sokadik, és az egész előadásban volt egy dinamika, egy összeszokott lendület. Nem pusztán arról volt szó, hogy mikrofonokat kellett kezelni, hanem volt itt fény, fejgép, laptop, hang, minden. Észnél kellett lenni, és minden pillanatban figyelni kellett. Aki nem csinált még ilyet, az nem igazán lát abba bele, hogy mennyi dolog van ilyenkor. Az egyik kamerás srác meg is jegyezte, hogy ezt mind egyedül kezeled? Hát igen.. – jött a válasz.
A próbák jöttek, mentek, támadtak gondok, de minden elhárult az előadás napjára. A tanárnő, aki az egész műsort kitalálta a kezdeti ellenszenv után már szinte barátként ment oda Sittihez, és mosolyogva szívta el a szerencsecigit. Aztán a függöny szét nyílt, és jöttek a hangok, a zenék, vibráltak a fények, majd az előadás végén a pár száz fős tömeg felállva tapsolt. No, nem azért mert annyira szép volt az előadás, hanem mert a gyereke, aki épp egy kis katonát, vagy egy meglőtt ápolót játszott nagyon szépet alakított abban a fél mondatban ami rá került, de maga az előadás se volt rossz. Sőt… talán valóban megérdemelte az állva tapsot.
Sitti a végén – arra gondolva hogy már egy hete ezzel él, és volt este amikor ezzel is álmodott – megkönnyebbülve nézte a hajlongó tömeget. Aztán jött a köszönet, ki és mit tett az előadásért…. a sor végén pedig Sitti neve, és a hozzá tartozó taps. Pedig nem alkotott maradandót, nem csinált különlegeset, de nélküle – ahogy szokták mondani – ez az egész nem jöhetett volna létre, legalábbis ennyire profin nem. Ezt most észrevették, és az ami a főnökének annyira természetes, vagy épp csesztetésre ad csak okot, másoknak annyira nem az. Sitti szeme könnyes lett, és bár próbálta magában tartani az érzéseit valahol belül elmondhatatlan boldogságot érzett. Nem a szép előadásért, nem azért, mert vége van, hanem a háláért, ami valóban szívből jött, és nem kellett hozzá egy lejárt doboz jégkrém.
Hát ennyi. Hálásnak kell lenni azért ami van, meg azért is ami nincs. Meg hinni abban hogy majd lesz valahogy. Máshogy ez nem megy…és már hányszor lett valahogy. Soha nem az a lényeges, hogy azon az úton járjunk, amit elterveztünk magunknak. A fontos az, hogy higgyünk benne, hogy van másik út, ami ha esetleg nehezebben is de járható. Ha pedig ebben hiszünk a végén lesz Milka csoki, meg WTCC, meg minden ami kell.
Üdv: Patrik, a plüss maci
