Annyi szép helyre eljutottam már, hogy felsorolni is nehézkes lenne. Voltam már túl határon, utaztam hosszú órákat, de az a kaland, ami legutóbb várt rám minden várakozásomat felül múlta.
A történet hónapokkal ezelőtt kezdődött, de most nem is mennék ebbe bele. Írtam róla eleget. Eljött az a bizonyos nap.
Sittiék hajnalban ébredtek… na jó, ez picit túlzás. Inkább nevezzük úgy, hogy késő este.
Abban a mágikus időszakban, amikor a tizenéves kölykök még rántanak egyet a gyíkon, de a korán ébredő vonatvezetők már lassan keresik a szundigombot a pityegőn.
2 óra előtt egy picivel. Kipihentségről szó sem lehetett, de a fáradtságot kompenzálta az adrenalin, amit az utazás miatt éreztek. Én magam elé bambulva vártam azt, hogy mikor kerülök be a táskába, ami a következő pár órában a börtönöm lesz.
Aztán én is összehúztam magam, a cipzár nehézkesen de összezáródott felettem, és valamikor 3 óra előtt a kis társaság útnak indult a közeli buszmegállóba.
Az immár tényleg hajnali órák utcai csendjét megtörte a gurulós bőrönd kerekeinek zakatolása, és pár perc múlva már a megállóba voltunk. Bennem még akkor sem tudatosult hogy mire is vállalkozunk igazán, és Sitti félelméből sem mutatott semmit az első átszállásig.
Amikor aztán megjött a másik busz, ami a reptérre megy ott már kezdődtek a gondok. Sitti picit feszültebb lett, a félelme egyre nyomatékosabban jelezte számára, hogy nem biztos hogy ezt erőltetni kellene. Ugyanis a srác tériszonyos, és ha otthon a villanykörtét kell kicserélni a kisszékről lenézve már elkapja a zuhanás okozta leküzdhetetlen félelem. A többiek nyugodtan tűntek, de Sitti a megérkezést követően jobbnak látta, ha rágyújt egy cigire. Nagyjából 4 óra körül volt, haloványan lehetett látni az ébredő nap első pislákolásait, Sitti testében pedig a nikotin keltette vélt nyugalom úgy áradt szét mint a festékcsepp egy pohár vízben.
A reptér egy hatalmas épület. Rengeteg ember egymás után, a papírra néz, majd a táblára, majd újra a papírra, majd megint a táblára, vonszolja maga után a csomagot, majd újra felnéz, majd megint a papírra, és így megy ez hosszú perceken át. Abban a pillanatban, amikor Sittiék gépének a csekkolási helye megjelent Sitti olyan reflexekkel rontott rá a pultra, hogy azt legfeljebb szuperlassításban lehetne lemérni. Michelisz Norbi nem szokott ilyen rajtokat nyomni, mint amit Sitti akkor reggel. Mire megtették azt a pár métert addigra már voltak előttük, de a gyorsaság a következő egy perc miatt lett indokolt, mikor már mögöttük a sor végeláthatatlannak tünt.
A táska feladása után jött az átvizsgálás. Kanyargó sor, rengeteg ember, mágneskapuk, futószalagon heverő táskák. Engem is - legalábbis a táskát amiben hevertem – egy szalagra raktak, és a táska mélyén meglapulva átsuhantam én is a kapun. A másik oldal már a nyugodtság szigete volt. Büfék, boltok, csillagászati áron kínált termékek, (egy sima Milka 1000 forint, mert ugyebár mi mindent Milkában mérünk), egy következő dohányzásra kijelölt hely. Én ekkor még mindig a táska mélyén lapultam.
Újra kezdődött a táblák nézése, de a hatalmas üvegfal, aminek a másik oldalán a repülők voltak elég nagy érdeklődésre adott okot, így a percek igencsak gyorsan teltek el. Az egyik büfében megjelent Michelisz Norbi, és ez némileg otthonosabbá tette ezt az idegen helyet.
Végül megjelent a kapu száma, és értelmet nyert az elsőbbségi beszálló kártya is. Rövid várakozás és egy utolsó jegyellenőrzés után már a gépen voltunk. Én még mindig a táskában, Sittiék pedig a kényelmesnek nem éppen mondható, de hangulatában egyedülálló székek között foglaltak helyet, a szárny mögött nem sokkal.
A felszállás előtt a pilóta köszöntötte az utasokat, majd a légi utaskísérők egy néma bábelőadás kíséretében szinkronban eljátszották a hangfalakból szóló angol nyelvül biztonsági utasítás. Aztán mindenki bekötötte magát, és a gép turbinái felpörögtek. Elindultunk.
Az első pár méter a várakozás alattinak bizonyult Sitti számára. Sem hangban, sem gyorsaságban nem tűnt veszélyesnek a dolog. A gép kanyarodott ide, majd oda, métereket gurult, végül megállt. Itt kezdődött a baj.
Mert aztán odaküldték neki. Nem kicsit, hanem úgy kajakra. Sitti kezdetleges nyugalma itt szállt el – szó szerint. Talán az emelkedés volt a legrosszabb. Fel az égbe. Sitti percenként ájult volna el, ahogy látta a fedélzetet, ahogy az ég felé néz. Szédült, és megnyugvás képen inkább kinézett az ablakon. Ez sem volt a legjobb ötlet. Távolodott a föld, aztán mikor egy tenyereddel eltudod takarni az egész Margit-szigetet rájössz hogy magasan vagy.
A légi kisasszonyok, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – és nekik nyilván az is volt – elkezdtek kínálgatni mindenféle cuccot. Volt kávé, szendvics, ásványvíz, parfüm és kaparósorsjegy is. Talán a polc alól egy tigristankot is meglehetett volna vásárolni igény esetén.
A repülő jó néhány percig emelkedett felfelé, aztán amikor már kellőképpen magasan voltunk én is kijöhettem a táskámból. Pár a szabadságom nem tartott túl sokáig, mégis annyi időt kaptam, hogy jómagam is kinézzek az ablakon, és lássam magam alatt a szárnyat, meg minden mást.
A repülő dőlése egy megszokhatatlan dolog. Sitti kényszeresen kapaszkodott mindenbe, ami a keze ügyében volt. A repülő több mint 2 óráig volt az égben. Átrepültünk a tenger egy részén. Felülről fogalmunk sem volt épp merre járunk. Aztán lassan süllyedni kezdtünk. Az alattunk elsuhanó fák olyan közelinek tűntek, hogy Sitti szinte érezte, hogy a legfelső ág karcolja a gép hasát. Aztán egy zúgás utána pedig egy erős puffanás, majd satufék, de az a féle, ahol a szemed kiakar esni a helyéről. Durva volt. Végül megállt a gép, és mintha csak egy buszon van vonaton lennénk mindenki elkezdte a csomagját kutatni, pakolni, rakni ide-oda. Végül lesétáltunk a lépcsőn, én pedig a táskában elbújva vártam, hogy mikor kerülök elő újra. A gép mellett sétálva követtük az előttünk vonuló embereket, reménykedve abban, hogy tudják, hogy hova mennek.
Stansted Airport.
Egy akkora nagy ez a reptérkomplexum, hogy egy metróhoz hasonlítható jármű szállítja az utasokat a leszállás helyétől a fogadó épületig. Ott aztán beálltunk egy végtelennek tűnő sorba. Mindenféle ember volt ott, amit csak ellehet képzelni, arab, fekete, fekete arab, minden, de tényleg mindenféle. Nagyjából 1200-1500 ember lehetett ott. A sorok csak kanyarogtak. Egy ember átvizsgálása nagyjából 15 másodpercet vett igénybe, és olyan 6-7 kapun át ment a vizsgálat, de így is közel egy óráig tartott a sorban állás. Nem volt túl bonyolult procedúra. Személyi a gép elé, pityegés és irány tovább. A kapu túloldalán egy gyors mosdólátogatás, aztán a csomagfelvétel után elkezdtük keresni a buszt. Több szinten épület, és a meg szokott magyar feliratokat sem volt érdemes keresni. Végül egy hölgy mondta meg, hogy merre kell menni. Végül Sittiék megtalálták a megállót. A buszok egymás mellett sorakoztak, és folyamatosan teltek meg. Több célállomásuk volt, a miénknek Stratford. A buszra nagyon sokat kellett várni. Sittiék a sor elején voltak, így még türelmetlenül várták a buszt. Aztán a busz megérkezett, és felszállás után még legalább 20 percig nem indult el. Nem tudott. Elromlott. Jött egy másik, majd mindenki átszállt arra, csomagokat átpakolták, és a leszállás után nagyjából 2 órával sikerült elhagyni a repteret.
Következett a közel egy órás út, aminek az első 40 perce teljesen eseménytelenül telt. Sitti átszenderegte az egészet, a hajnali ébredés most váltotta ki jótékony hatásait.
Londonba érkezve már észrevehetőek voltak a tipikus dolgok, a forgalom, meg a buszok, de más látszólag nem különbözteti meg Londont a klasszikus nagyvárostól.
A busz megérkezése után Sittiék a szállásra indultak. Az út egy bevásárlóközponton vezetett át. Itt egyre jobban érezhető volt az idegen világ, bár volt az egészben egy kedves, barátságos légkör. A megállótól tényleg csak pár percre volt a szállás. A forgalmasabb utcákat csendesebb, hangulatosabb mellékutcák kereztezték. Végül sikerült megtalálni a helyet. Nagyjából 11 óra lehetett, de csak 2 körül lehetett elfoglalni a szobát. Addig még volt nagyjából 3 óra. Hatalmas csomagokkal Sittiék nem vándoroltak messzire. Megnéztek egy közeli boltot, egy pizzériát, és megvették azt a kártyát, amivel utazni lehet. Ez egy bankkártya szerű dolog, amit fellehet tölteni egy bizonyos összeggel, de 6 fontnál többet egy nap nem von le. Tulajdonképpen ez azt jelenti hogy 6 fontért mindenki annyit utazik amennyit akar, de aki csak kevesebbet megy annak kevesebbet von le. Okos dolog.
Ott egy órás időeltolódás van, néha ez okozott problémát Sittinek, de úgy gondolta hogy egy napra nem lesz ebből gond. Végül ottani idő szerint picit 1 óra után sikerült elfoglalni a szobát. Időközben a ház előtt állva egy angol hölgy odament Sittiékhez, és megkérdezte, hogy miben segíthet. Kedves volt.
A főbérlő - vagy mi volt ő..???? – egy megkérdőjelezhető származású fazon, aki az angol nyelvet speciális szinten beszélte. Sittiék elnevezték Perzsának. Kedves volt, és segítőkész, de az egész helyzetben érezhető volt hogy a kínált szolgáltatás és az elvárt szolgáltatás – egy eltöltött éjszaka függvényében – nem álltak túl messze egymástól. Ha valami tetszett annak Sittiék megörültek, ha pedig valami nem volt jó „holnap úgy is megyünk” felfogással léptek túl a problémán.
Emeletes épület. Tipikus angol ház. Ajtón belépsz, szűk folyosó. Jobbra egy szoba, (ez volt a Sittiéké), tovább menve jobbra egy másik szoba, és egy lépcső az emeletre. A lépcső alatt pedig a fürdő, ami összképben modern hatásúnak tűnt, de nyomokban magában hordozta a „perzsai igénytelenség” nyugalmát. Persze, ennyi pénzért senki nem várt semmi vad dolgot.
A szobában 3 különálló ágy, egy falra felbarkácsolt TV, vízforraló, és tiszta bár nem ragyogó poharak. A szekrények fehérek és üresek, jobb esetben az ajtajuk is zárható. A konnektor természetesen a szabvány angol, ami némi gondot okozhatott volna, ha Mókus okosan nem készül fel erre a problémára.
Tulajdonképpen egy éjszakára teljesen megfelelt a hely.
Nem volt más, mint neki esni a városnak. Egy nap van aránylag mindent felfedezni, legalábbis azokat a helyeket, amiket feltétlenül meg kell nézni.
Londonhoz legalább annyira tartoznak hozzá a telefonfülkék, mint a piros buszok. Találkoztunk ezzel is - azzal is, és még képet is csináltunk. Pár nap után Sitti vette észre, hogy a telefonfülke üvegén megjelent egy rejtélyes alak. Aki természetesen én vagyok.
Pár perc metrós utazás után – és egy Tesco-s kiruccanást kivetően - az első számú célpont a London Eye volt. Hatalmas óriáskerék, ami soha nem áll meg. Szép, nagy, de nagy különlegesség nincs benne. Leginkább a hatalmas sor volt, ami miatt inkább hanyagolva lett a felszállás. Sok látnivaló volt még aznap. Gyakorlatilag egy egész városnyi.
Az óriáskerék után a Temze partján sétáltunk tovább. Rövidesen a távolban feltűnt a Big Ben, mellette a Westminster-palota. Mögötte az apátság.
Utána egy parkban megpihentünk, hogy onnan folytassuk tovább utunkat a Buckingham palotához. Itt lakik a királynő. Direkt elmentem, messze földről, hogy találkozzunk. Nem jött ki. Betudom annak, hogy öreg már, de igen nagy szemtelenségnek tartom így is.
A séta tovább folytatódott, Mókus ismer pár helyet, ahol mindenféle bazári mutatványos szórakoztatta a némi apró pénzzel rendelkező turisták hadát. Találkoztunk itt Yoda mesterre, énekesekkel, rajzosokkal, volt egy ember, aki a saját verseit irogatta a betonba, de még Batman is megjelent a közelünkben. Vele még közös kép is sikerült.
Arra már nem túlzottan emlékszem, hogy ezután mentünk-e végül a tervezett megebédelésre, vagy ez csak árnyalt képzeletünk egyik kósza célállomása volt, de az biztos, hogy a következő turisztikai megálló a Tower Bridge volt.
Ez volt az első – és már mondhatom, hogy egyetlen – olyan látványosság ami pozitív csalódást okozott Sittinek. A többiről volt elképzelés, és nagyjából ezek a valóságnak meg is feleltek, de a Tower Bridge annyival lenyűgözőbb élőben, hogy az tényleg meglepő volt. Hatalmas, és a méreténél talán csak a hangulata nagyobb. Minden méterében benne van a tipikus angol légkör.
Az idő már ilyenkor kellemetlenre, olyan rendes londonira fordult. Sitti ezt szapora prüszköléssel és orrfolyással könyvelte el. Ideje volt már hazafelé venni az utat.
A Tower Bridge közelében azért még volt pár érdekesség. Az egyik ilyen az a csatahajó, ami valami – nyilvánvalóan turisztikai – okból ott pihent a part mentén.
Sitti keveset jár Metróval. Gyakorlatilag ezt a hiányát, amit a röpke 27 éve alatt összeszedett egy hétvége alatt pótolta. Londonban is – és ez Párizsra is igaz lesz – ha van a közeledben Metrómegálló akkor tudod hogy hol vagy VAGY tudod hogy merre menj oda, ahol már tudod hogy hol vagy. Tudd hogy hol van a metró! Ez aranyszabály! Rövid lenne most ez a blog, ha Mókus nem tudta volna. De tudta!
Másfél óra múlva a visszautunkat követően már abban a pizzériában voltunk, ahol a napot elkezdtük. Este 9 óra volt. Még tettünk egy kanyart a közeli boltokba, majd hazaérve lepihentünk. Sitti szükségét érezte annak, hogy lefürödjön, de Perzsa barátunk nem érezte annak szükségét hogy ehhez meleg vizet biztosítson. A helyzet picit középkori volt. Van egy ruha, ami hajnal óta van rajtad. Van egy cipő, amiben már a 20. órát taposod. Van egy fáradt arcod, és érzel egy megnyugvást a zuhanyzókabinba lépve, de hiába tekered a csapokat, hamarabb fog belőle szólni valami helyi amatőr rádió, minthogy meleg víz csepegjen. Vagy legalább langyos. De egyik sem volt.
Sitti végül csalódottságában neki indult a városnak, azzal a reménnyel, hogy a közeli boltban, ahol nem rég járt vehet sört. Olyan jót, londonit. Viszont a boltok Londonban is bezárnak néha, így ez az ötlet megvalósítatlan maradt.
A szoba ablaka viszont egy elég forgalmas utcára nézett, ahol komolynak mondható forgalom volt, de meglepő módon ez nem befolyásolta Sitti alvási kedvét. Lehetett ez azért is, mert a hajnali 2 igencsak távolinak tűnt.
Másnap reggel bőven a megbeszélt ébredés előtt keltek. A nap jól indult, ugyanis volt meleg víz. Persze, erre a többi ott lakó ember is rájött, és már reggel voltak kóbor emberek a mi kis fürdőnkben. Nagyjából negyed 8 lehetett amikor reggeli vadászatra indultak Sittiék. A reggeli pedig nem az napszakot jelenti, hanem az étkezési formát.
Volt idő felfedezni a környéket, és találtak is egy elég olcsónak mondható üzletet, ami nagyjából a magyar SPAR-nak felel meg. Itt aztán bevásároltak minden olyan dolgot, ami szükséges lehet a nap további részére.
Fizetés után, kilépve az üzletből egy másik úton indultak haza. Sitti szokása szerint ismeri a rövidebb utat, és teljes meggyőződéssel adta az irányt, hogy merre is kell menni. Ennek a vége az lett, hogy abban a sarokban, ahol ha jobbra fordul 20 méter múlva otthon vagy, teljes elhatározottsággal fordult balra, és egy jó negyed óra abszolút felesleges sétát ajándékozott a többieknek. Sittire jellemző módon azt is hozzá tette, hogy „Ti induljatok el arra, én erre, aztán majd meglátjuk ki ér haza hamarabb” – mindezt egy telefonnal, aminek nincs hálózata, semmilyen helyismeret és nyelvtudás nélkül, egy darab térkép vagy GPS segítségét teljesen mellőzve. Még az sem tudta, hogy mi a pontos cím, csak kinézetre ismerte a házat, és ha valami mélyebb információt kellett volna adnia az is legfeljebb az lett volna hogy elmegy a ház előtt a piros busz. Ami persze gyakorlatilag csak azokban az utcákban nem jár, ahol út sincs. Minden szükséges dolog összejött egy kellemes eltévedéshez. Persze Mókus a helyzet ura volt, és egy buszmegállóban a térképről lenézte a helyes irányt. Onnantól csak percek kérdése volt a hazaérés. A reggeli egy dobozos szendvics volt, amit bár itthon is lehet kapni Sitti még nem evett, viszont meglepően finomabb volt a vártnál. Végül eljött az indulás ideje. Ajtó bezár, bőrünk gurul, én pedig újra a táska mélyén találtam magam. Metróra fel, irány Párizs.
A londoni kiruccanás Sitti ötlete volt, és már ekkor izgatottan várta az Eurostar interkontinentális hiper - szuper vonatot, ami a tenger alatt megy, és 300-al nyomja végig a távot, nagyjából 3 óra alatt van Párizsban.
A londoni állomás egy hatalmas dolog, messze nagyobb mint amik otthon találhatóak. Kicsit olyan érzésre, mint egy repülőtér, és a hatást még jobban fokozta az, hogy egy nagyon hasonló átvizsgáláson estünk át, mint amilyen a felszállás előtt várt minket. A tervezett járat előtt fél órával ment egy másik járat, ezzel már sikerült elindulni. Sitti képzeletében tömött vagonok, és extraluxus körülmények kósza ábrándjai lebegtek. Aztán jött a rideg valóság.
Az ülés kényelmes, de a lábad kinyújtani nem fogod. Ha 190cm körül vagy (ahogy Sitti is) kimondottan kellemetlen hosszú órákat ülni benne, viszont minden ülésnél van konnektor, sőt, még USB töltő és. A szék alatt. A kezeddel érzed hogy ott van, de olyan fura helyen, hogy nem látod hogy pontosan hova kell dugnod, és ha esetleg még nagyobb is vagy az átlagnál esélyed sincs lehajolni és megnézni. Ha meg ül melletted valaki akkor jobb, ha nem is tudsz róla, hogy mi van a széked alatt, mert csak felbosszant. Így volt ez Sittivel is, mindaddig amíg a szembe ülő kisgyerek hanyagul nem húzta ki a tabletjének töltőjét a széke alól. Igen, a kisgyerek. Aki egy cigánykereket is tudott volna hányni a székén, mert bőven volt neki erre hely, mint ahogy arra is, hogy benézzen a széke alá. Ő felfedezte a világmegváltó USB portot. Onnantól kezdve Sitti hosszú perceken át szerencsétlenkedett azon, hogy megtalálja ő is ezt. Nem sikerült. Bosszantó volt. Ettől csak az volt bosszantóbb hogy a beígért, és messiásként várt WIFI olyan lassan csöpögött (ha csöpögött!!!) mint haldokló emberbe az infúzió. Ha mégis valami jel volt arra, hogy van valami adattögyörgés az éterben annak feltétele volt egy előzőleges regisztráció, és ezzel gyakorlatilag az egész rendszer adott egy kegyelemdöfést a modern kor internetre szomjazó emberének. 3 óra tömény remény, és gyötrelem. A táj szép volt, viszont az utazás jó része egy alagútban ment végig, amiben valljuk be, túl nagy izgalom nincs. Különben a vonat sem volt zsúfolt, sőt, kimondottan kevesen voltak, ami meglepő egy ilyen járathoz képest.
Mindegy, a lényeg hogy begördült az Eurostar Párizsba. Párizs öcsém, nem Szikszó meg Kál-Kápolna. Ez Párizs. Úgy kajakra Párizs, és nem a Google Maps-ba rángatott sárga fickó panorámázott állóképeket, hanem 3D-ben ott van előtted. De ez még csak az állomás.
Ez picit eltért a londonitól. Ez olyan magyaros volt. Leszállsz, mész, oszt’ majd kitalálsz valahol.
Sittiék első dolga volt, hogy jegyet vegyenek. Itt már a rendes „lyukasztós” történet ment, bár a jegyet gép dobta ki, és mágnes csík volt rajta. Menő ez a nyugat!
Aztán megtaláltuk a Metrót, és Sitti füle bőszen próbálta megszokni a megálló neveket, kimondani, hogy melyik lesz a következő, és erősen pislogott azon hogy a szöveg és a hang teljesen más életet él. A felíratok 99%-a megtalálható angolul, de a bemondott szövegek nagy része francia. Kivétel ez alól a klasszikus „mind the gap between the train and the platform”, amit már Londonban is hallottunk számtalanszor. Ez Párizsban ugyanígy megvolt, de jóval ritkábban hangoztatták. Ez tulajdonképpen azt jelenti (bár kemény angol tudást nem annyira igényel) hogy ha éppen szállsz le vigyázzál hogy ne essél be a vonat alá, mert az annyira nem egészséges. A londoni metróhálózat megállói híresen rosszak, és a peronok néhol igencsak messze vannak a metrótól, Párizsban sokkal jobb kialakításúak a megállók, ezért volt ilyen ritkán hallható ez a kedves kis figyelmeztetés.
No, de mi mentünk, és Sitti teljesen elvesztette a fonalat. Párizsban van jó néhány Metróvonal, gyakorlatilag az egész város alatt ez megy, pár átszállással Párizs egyik végéből gond nélkül át lehet jutni a másik végébe. A térképek nagyon jól szerkesztettek, hasznosak, átláthatóak, és néhány átszállást követően egészen jól ellehet igazodni a hálózatban.
A legkomolyabb metróvonal a „Sortie”. Erre mindenhol átlehet szállni, minden megállóban van tábla, ami jelzi hogy merre van. 2 nap kellett rá, hogy Sittinek leessen, hogy ez a „kijárat” francia neve, és nem egy metró, ami mindenhol megáll. Mindegy. Szóval utaztunk
Aztán a metró megállt. Végállomás. Chatillon-montrouge.
Montrouge. A szó amit érdemes megjegyezni, ha hazaakarunk találni. Sittinek ez Montague-ként rögződött be.
A felszínre érve egy szolidabbnak mondható külvárosi környék képe tárult Sittiék elé, egy térrel, meg közepesen forgalmas utakkal. A szállás nem volt már túl messze innen.
Hotel Arc Paris Porte d'Orléans. 3 csillagos szálloda. Az ajtón belépve egy igényes recepció képe tárult Sittiék elé, kávégéppel és ásványvíz-automatákkal. A rövid becsekkolást követően mentünk is a szobába. Sitti dolgozott ilyen helyen, és megszokta azt, hogy ha vendég jön azt illik felkísérni, és a szoba előtt kellemes pihenést kívánva odaadni a szoba kulcsát. Ez itt nem történt meg, „itt a kulcs, oszt találd meg” szinten ment, de persze ilyen stílusról szó sem volt. Meg arról sem, hogy esélyünk lett volna eltévedni. A szobák szépen számozva, a szűk folyó két oldalán végig.
A szobába belépve megnyugtató tisztaság és rend fogadott minket. A szoba nem túl nagy, de teljesen jól felszerelt, volt vízforraló, TV, és egy mobil klíma is. Ágyak mellett lámpa, a fürdőszoba hétköznapi, de tiszta és igényes. Egy szavunk nem lehetett. Végre én is kikerültem a táskából, és első dolgom az volt, hogy kinézzek az ablakon.
A megszokás nem tartott túl sokáig, lepakolás és egy kis ráhangolódás után már újra útra keltünk. Ekkor én még nem tartottam Sittiékkel. A hotelből kilépve egy kis helyismereti túra vette kezdetét, a szokásos igazodási pontok megkeresése. Bolt, kajázda, mekdonác. A hotellel szemben volt egy szabadtéri minipláza. Aztán irány újra a metró. Ugrás a belvárosba. A metró hangulata elég sajátos, máshoz nem igazán hasonlítható. Minél többet mélyedtünk bele annál magával ragadóbb volt ez a fura város alatti labirintus. Azt viszont mindenképp meg kell említeni, hogy helyenként koszos, büdös, és a Pesten már megszokott bentlakóktól sem mentes. Ettől függetlenül van egy hangulata, és ez vitathatatlan. Úton az Eiffel-torony felé volt egy olyan metrószakasz, ami nem a föld alatt hanem a levegőben ment. Sittinek ez lett az egyik kedvenc szakasza, és ahogy később kiderült, ezt egy párszor meg is járták. Sitti tériszonyos, és minden méternél eszébe jutottak azok a katasztrófafilmek, amikben pont az ilyen szerelvények zuhannak le. Izgalmas volt.
Sitti a menetiránynak háttal ült, vele szembe Babu és Mókus. Ők már korábban megpillantották a távolban kiemelkedő tornyot. Pár pillanattal később már Sitti is látta a két szemével ezt a brutálisan hatalmas építményt.
Nagyjából délután 6 körül lehetett amikor leszálltak a metróról. Érezhető volt, hogy ez Párizs turisztikailag legorientáltabb része. Már azt első métereken kulcstartóárusokat lehetett látni, akik nagy, látszólag kézzel hajtogatott karikákon árulnak kulcstartót, kicsit, nagyot, színeset, minden félét. Ahogy később kiderült, Párizs teljes lecsúszott feketebőrű kolóniája kulcstartódillerként keresi a napi porravalót (porravalót, ez egy szóvicc volt!!!), kisebb – nagyobb sikerrel. Franciaország fémtartalékainak elég nagy százaléka van az ilyen utcai árusok birtokában. Sitti attól a perctől kezdve napokig titokban azon gondolkozott, hogy mi tartja életben ezeket a viszonteladókat, és hogy a kulcstartómaffia hálózat milyen struktúrában épül fel. Aztán arra jutott – ami talán a legvalószínűbb – hogy ezek nem legális úton beszerzett darabok, és ennek megvásárlása kicsi hazánkban büntethető. Ők pedig gyakorlatilag kulcstartó orvgazdák. Ennyi kulcstartót viszont ellopni sem egyszerű, gondolta ezt kezdetben Sitti. Aztán ezt az állítást megcáfolandó, ha már ott volt megpróbálta. De ezt majd később.
A lényeg hogy már bőven a délutánban lubickoltak, és szépen lassan sétáltak a torony irányába. Reggel még Londonban ébredtek, most pedig az Eiffel – torony hatalmas lábainál néznek szanaszét. Jah, egy borsodi kisvárosból. Hihetetlennek tűnt.
A torony önmagában egy varázslatos dolog. Hatalmas, brutálisan magas, és szépnek is mondható, de a külső varázs Sittinek nem tartott csak pillanatokig. Ugyanazt a tornyot látta mindegyik oldalról, ugyanazt a magasságot, ugyanazt a szint, és a látványt a szem hamar megjegyezte. Nem a torony látványa az izgalmas, hanem fent lenni rajta, és a lényeg tulajdonképpen ez volt. A toronyból középen egy labda lógott, hiszen az EB napjait éltük éppen, a döntő előtt pár nappal voltunk.
A torony a Szajna partján van. Az intenzív toronybambulás után a partra vezetett az utunk. Ott egy kis pihenő után átsétáltunk a hídon, majd egy épülethez értünk, amiről fogalmam sincs hogy mi volt pontosan. Ott egy kisebb téren hasonló bemutatósok voltak, mint amit Londonba láttunk előző nap. Mennyire hihetetlen volt megint azzal a tudattal ott lenni, hogy igen, ilyet már láttunk, pont tegnap, Londonban. Hihetetlen.
Negyed 9 körül járhatott amikor haza indultunk. A közelben volt egy metrómegálló, és fél óra múlva újra azon az ismerős téren voltunk, ahol reggel a vonatról jövet a felszínre kerültünk.
A vacsora egy francia pizzériában volt. A pizza nevét nem tudom megmondani, de alapvetően az ötlet az volt, hogy hárman egy pizzát megesznek. A rendelés után a pincér értetlen arca már sejtelmesen jelezte, hogy valami itt mégsem annyira kerek. Ahogy a pizza sem volt az. Sőt…egy nyújtott, göngyölt valami volt, amit nehezen lehetett volna testvériesen elosztani háromfelé. Valahogy mégis sikerült, és bár finomnak volt mondható a dolog, Sitti mégis némileg csalódottan távozott az étteremből, ami amúgy elég igényesnek volt mondható, nem sok embert látott vendégül, sőt, gyakorlatilag Sittiéken kívül senkit. Vacsi után a pár perc séta a szállásig, majd egy gyors fürdés után alvás. Hosszú nap volt. Az első éjszaka Párizsban.
Másnap reggel ébredés után egyből a toronyhoz indultunk. Elég korán ébredtünk, és már én is a táskában voltam. Az séta a metróig már önállóan ment, bár bonyolultnak nem volt mondható az a pár méter egyenes séta. A város csendes volt, a külváros utcáin autók csak ritkán jártak, és pár munkába menő emberen kívül nagy forgalom nem volt. A metró ismerős, az út szintén. A torony bejáratánál már egy aránylag hosszú sor volt, bár tudva azt, hogy egy nappal előtte, mikor először jártunk ott mennyire sokan voltak ez még igencsak baráti volt. Nem tudom mennyit állhattunk ott, talán fél órát. Táskaellenőrzés, átvilágítás, aztán már bent is voltunk a torony alatt. 9 óra környékén már készültünk a torony megmászására. A torony 3 szintes, van egy kezdő, egy haladó, és egy profi szint. Mókus ragaszkodott a lépcsőzéshez, amit Sitti kicsit félve könyvelt el magában. Tériszonyos. Még mindig. Ha még lett volna 4 extra keze valószínűleg azzal is bőszen kapaszkodik. Nem segít, ha felnézel. Az sem ha le, ha oldalra az meg végképp nem. Úgyhogy előre, a lépcsőfokokat nézve, semmi mást. Még véletlenül sem szabad visszanézni. Az kizökkenti az embert. Aztán ez a technika a végén kifizetődő volt, Sitti aránylag gyorsan, és egyben felért az első szintre. Lihegve, fáradtan, de közel sem volt ez annyira megerőltető mint aminek elsőre tűnt.
A kilátás pedig leírhatatlan. Bármerre nézel, az Párizs. Ameddig csak ellátsz, az mind az. Képen láttad már ezerszer, TV-ben, újságban, hírekben, de ott lenni az mégis csak különleges. Sittit viszont a varázs ugyanolyan gyorsan hagyta el, mint ahogy azt már előtte annyiszor tapasztalta. Nem tud percekig ebben a varázsban élni. Egy pillanatra szép. A második pillanat már csak az elsőnek a másolata. Szép, és ennyi.
Ami viszont érdekes volt az az üvegpadló. Ráállsz, és nem látod magad alatt csak a végtelen mélységet, meg a hangyamódon sétáló járókelőket. Ott, lent. Na, az durva volt. Arra rálépni egy Sitti-szintű tériszonyosnak maga a kínzás. Félve lépkedett előre, vagy inkább a lábát csúsztatta…és amint lehet kapaszkodott bármibe ami a keze ügyében volt. Na az durva. De tényleg. Az kajak durva!
Van fent étterem, meg mindenféle dolog, képek, bemutató, turistaokosító kiállítás. Kellőképpen szétnéztünk, elkészültek a kötelező képek is. Utána pedig irány a második szint.
Ismerős lépcső, megszokott módszer. Akkor már nem tűnt nehéznek, és pár perc múlva fent is voltunk. Odafent egy kisebb parkszerű hely, a szokásos büfékkel, középen egy szökőkút, tuják mindenfelé, zöld szőnyeg. Hangulatos volt. Olyan érzés volt, mintha a felhők között lenne valami pihenő. Körbe pedig a hatalmas város. Sittiék vettek egy vizet. Az árak nem voltak az egekben, mi viszont ott voltunk. A harmadik szintre már lift vezet. Oda Sitti már nem ment fel. Az már túl sok. A lift meg a többi… nem kellett az Sitti lelkének. A többiek ezt bevállalták. Sitti nem.
A büfé mellett egy elég nagy kivetítőn volt egy dokumentumfilm-féle, a torony tervezésétől a kivitelezésig. Nagyon érdekes, és mindenre kiterjedő film volt. Én természetesen felmentem a toronyba, amíg Sitti lent várt a többiekre. Miután kétszer végig nézte a filmet leült a kút mellé, és azon gondolkozott, hogy mennyire lenne bunkó dolog kivenni a beledobált pénzérméket.
Végül ilyen mélyre ő sem süllyedt, így türelmesen megvárta amíg Babu és Mókus velem együtt visszaérkezik a második szintre. Ez meg is történt, így közel 3 órás bent tartózkodás után elhagytuk a tornyot. Nagyjából egy óra múlva már egy Mcdonals-ban voltunk.
Szokásomhoz hívem én ettem a legtöbb sajtburgert. Az ebéd utána a Notre Dame-hoz indultunk. Amíg az Eiffel-toronyról eltudod képzelni hogy hatalmas addig a Notre Dame picit sötét ló. Persze, lehet róla képeket látni, elképzelni, de a valóság sokkal elragadóbb mint ahogy azt elképzelni lehet. Brutálisan nagy épület, de tényleg. Leírhatatlanul szép, és hatalmas. A hangulata is teljesen más. Nem jönnek veled szembe bazári kulcstartóügynökök. Az egész helyből árad egy picit a nyugalom, és ha képes vagy lepergetni a képből az oda nem illő elemeket, akkor az egész világot képes lehetsz kizárni. Erre akkor sem időnk, se igényünk nem volt, de minden bizonnyal ha Sitti ott élne az egyik kedvenc helye lenne ez a gigantikus épület, meg a mögötte lévő hangulatos park. A Szajna ott folyik egy pár méterre. Csodás.
Viszont a párizsi utazásunk olyan rohamléptekben repül tovább, hogy valóban nincs idő megállítani a percet. A következő célállomás a Louvre. Volt pár olyan helyszín, amit csak azért terveztek bele a napba, hogy ha már ott vannak ez is ki legyen pipálva. A Louvre is hasonló volt. Komolyabb szinten nem fordult meg a fejükben, hogy bemenjenek de egy kép erejéig mégiscsak érdemes ellátogatni, ha már ott vagyunk. Ez sem úgy működött, hogy besétálsz, oszt’ jól van. Érezhető volt minden ilyen tursztikai helyen, hogy a párizsiakban megmaradt a félelem, és vagy az elmúlt hónapok történései miatt, vagy a foci EB okán, de tény hogy komolyan vették a dolgot. Mindenesetre beléptünk, és láttuk azt a hatalmas üvegpiramist, ami képekről meg filmekről annyiszor visszaköszönt már.
A piramisok körül hangulatos szökőkutak voltak. Nos. Sok munkahely ad olyan munkalehetőséget, ahol abszolút értelmetlen bármit is csinálnod, mégis hivatalból kell. Ilyen volt az Olimpián a medence mellett a vizimentők helyzete. Ilyesmire gondolok. Na, ugyanezt az érzést éreztem azon a biztonsági őrön aki miután elmondta hogy nem lehet a szökőkutakban fürdeni miután elment – a folyamatos turistaáradat miatt – újra jöttek olyan emberek akik szintén mezítláb lépkedtek a szökőkútban. Siralmas sorsa lehet annak az embernek, akinek gyakorlatilag 5 percenként nem nézik semmibe a szavait. Itt már újra felbukkantak a fekete bőrű kulcstartó kereskedők. Pozitív csalódás volt, hogy nem csak a kulcstartók szerepeltek a repertoárban, hanem eldobható, és magától repülő felhúzható fecskeformájú játékmadár, melynek a becsapódási szöge annyira kiszámíthatatlan mint az az egyenlet, aminek az összes tagja ismeretlen. Aztán a nagyszámok törvénye alapján előfordult, hogy az öntörvényes madár nem csak a porba pihent le, hanem ritkán egy arra járó ártatlan turistának szállt neki. A fekete bizniszman pedig mintha nem történt voltam semmi odament, felvette, és egy darab sorry nélkül dobta el újra a játékot. Túl volt már ő is azon a ponton, hogy ezzel foglalkozzon. Ezek a kulcstartós emberek menetrendszerint jöttek oda az ártatlan turistákhoz. Némelyik egyhangúan, csalódottan, némelyik fogatlanul, mosolyogva akart érdekkapcsolatot teremteni Sittiékkel. Aztán végül volt egy kiválasztott, akinek aznap Sittiékkel szerencséje volt, és ezt is csak annak köszönheti hogy tudott egy szót magyarul, ezt pedig bátran el is lőtte. Egyetlen szót tudott, és véleményem szerint azzal sem volt egészen tisztában, hogy a szó mit jelent. Sajnos magára a szóra már nem emlékszem, egy hétköznapi, turisták által sokat használt szó volt. Persze, ennyi időt eltölteni turisták között mégsem múlhat el nyomtalanul. Legalább nyelvet tanul a borjú.
A Louvre mellett állt a diadalív „kicsinyitett” mása, de ez sem volt kicsinek mondható. Mögötte egy park, kicsit arrébb óriáskerék, volt egy majális hangulata az egész helynek. A körbenézés után a hotelbe tértünk vissza, kicsit rápihenni a nap további részére.
Este én már jobbnak láttam, ha nem veszem nyakamba a várost. Illetve Sitti látta jobbnak, ha nem vesz a nyakába engem, úgyhogy ők kora este újra elindultak. Az első állomás egy eredeti, olasz pizzéria volt. Az elmúlt pár napban a pizza olyan részét képezte a mindennapoknak, mint a napfény vagy a levegő. Kihagyhatatlan volt. Mivel a pizzáról szóló emlékek elég erősen éltek még Sittiékben pontosan tudták összehasonlítani a sima pizza és az eredeti, olasz pizza között rejtőzködő gasztronómiai szakadékot. Hát.. teljesen más. Az olasz az olasz, és kész.
Vacsora után Párizs „La Défense” negyedébe indultak. Ez egy üzleti rész, avangard szobrokkal, felhőkarcolókkal, Európa legnagyobb üzleti negyede. Talán a leginkább ismert látnivaló itt a Nobel Tower, ami tulajdonképpen egy hatalmas 4D-s kockaépület. Éjszaka az egész csillog, meg villog, és tényleg szép, bár az a néhány perc amit Sittiék ott eltöltöttek közel sem volt elég arra, hogy mindent megnézzenek. Párizsról a rossz nyelvek szerint koszos. Nos, amikor leszáll az est, és a kóbor turista hordák a belváros felé orientálódnak, hogy zárás előtt beszerezzék az utolsó kulcstartókat is, és a külváros utcáit átveszik az eltévedt céltalan lelkek bizony érezhető az aluljárókban az a jellegzetes szag, ami Pest oly’ sok föld alatti részén megtalálható. Látszik a mocsok, árad az igénytelenség érzése, és vegyülve a fenti város csili-vili fényeivel fura elegyet alkotva ég az elmédbe a kérdőjel, hogy most ez tényleg Párizs? Bizony, ez is az. De a legszebb kutyában is lehetnek bolhák, és a legügyesebb szakácsnéni sütijében is található néha egy belesütött ősz hajszál.
Későre járt, és tudni való volt, hogy este bizonyos időközönként az Eiffel-torony fényei felragyognak. Villognak, mint a karácsonyfa. Ebből kimaradni pedig nem lett volna okos dolog, így tényleg egy pár perc után Sittiék arra vették az irányt. Metró, utazás, ahogy azt kell.
A torony környéke – legalábbis ami a Szajna másik oldalán volt – már ismerősnek volt mondható. Ennyi rohanás meg utazás után minden olyan hely, amit már legalább 2x láttak azt az érzést hordozta magában, hogy hazatértek, és mint a tenyerüket, úgy ismerik az egész helyet. Gondold el, napokig csak utazol, A-ból B-be, reggeltől estig, és végre találsz egy helyet ahol már voltál. Ez halmozottan igaz volt a hotelszobára. Kis túlzással Sitti már lassan annyira otthon érezte magát a hotelben, hogy belépés után kedve lett volna felállítani a recepcióst, és haza zavarni, hogy „hozzál el, ez az én hotelem, be ne tedd többet a lábad”, aztán végig kopogtatni az ajtókat, és mindenkit kidobni az ablakon. Fura érzés, egy idegen világban egy idegen helyen néhány pici dologhoz biztos pontként ragaszkodni. Nos, ilyen volt az a bizony tér, ahonnan végig nézték a torony villogó fényeit. A fekete bőrű barátaink, aki reggel még kulcstartó, majd délután repülő játékmadár vonalon mozogtak, most egy magasba feldobható forgó „bigyulát” akartak kereskedelmi forgalomba hozni. Aztán megtörtént a villogás, és Sitti szokásához híven nagjyából 2 másodpercig ámult ezen is. Olyan ez neki, mint a tűzijáték, az első két robbanás ami érdekes, a többi már ezeknek a másolata. A fényekkel is így volt, és nem értette, hogy hosszú percekig miért kell ilyen nyilvánvalóan reklámozni a teljesen indokolatlan áramfogyasztást. A helyzet az, hogy bizonyos szempontból unta – volna, ha a turisták között nem talál olyan karaktereket akik látványa némileg érdekessé teszi ezen perceket. A bámuló és selfizgető tömegben volt egy társaság. Mr. Money és a barátja, Don Richman, Brasil Lisa, és Madam BigAss. Az urakon látszott, hogy 50 Eurós címletekbe fújják az orrukat, és a hölgyekben lévő plasztika ára Sitti nagyjából 10 éves fizetésének felel meg. Iphone meg LuizVuttyon tatyó. Nincs ezzel baj, de az egyik nőnek olyan aránytalan nagy feneke volt, hogy azt látó ember – és legyen ez férfi vagy nő – nem tudta nem megnézni. Egyszerűen emberi szemnek megkerülhetetlen volt legalább egy pillantásra az, ami ott volt látható. Romantikában sem volt hiány. A téren gyertyából kirakott szívben volt valami romantikus dolog is, vagy kézmegkérés vagy valami hasonló történet. Aztán a tök random arra járó embereknek megtetszett ez a szív, és mint valami látványossággal elkezdtek vele pózolni, beleállni, lefényképezni, meg stb. Hangulatos volt az egész. Este a szokásos úton haza, irány aludni. Jön az utolsó napunk.
A helyzet az, hogy az elkészült képek létrehozásának sorrendjében vettem végig a történéseket, viszont voltak olyan pontok, amikről nem készült kép, és ennyi idő távlatából már nem tudom megmondani hogy az melyik nap történt, de mégis érdemes lenne megemlíteni. Így az utolsó napba az összes ilyen belefonom.
Reggel ébredés után Mókus úgy döntött, hogy ő még elmegyek megnézni a Notre Dame-ot. Előző nap nem jutott be, de mindenképp szeretne bemenni. Először nem értettem, hogy miért kell mindenre felmászni, bemenni, aztán ennyi idő után én magam is úgy látom, hogy ha már valaki ott van ne csak a látvány miatt menjen. Szóval Mókus reggel útra kelt, majd pár óra elteltével – és megannyi ajándék társaságában – visszatért, és bár megint nem jutott be, sétának meg ajándékvásárlásnak ez a reggeli kiruccanás kiválónak bizonyult. Aztán az egész csapat útra kelt, és ha már egy olasz pizzériában vacsoráztunk akkor egy görög étteremben reggeliztünk, természetesen Gyrost. Hákán Sükür étterme – ezt most csak kitaláltam, nem ez volt a neve – tradicionális görög étterem volt, tele olyan étellel ami meglepő módon: görög. A vendéglátás nem volt rossz, az étel is jó volt, de a beszélgetés kicsit olyan volt mint pár nappal azelőtt Londonban Perzsa barátunkkal, aki idő közben egy SMS-ben és szanaszét tört angol nyelvtudással kérte hogy pontozzuk a szállást az interneten a legjobb pontszámmal. No, de Hakan Sükür, gyrosgyártó mester beszéde valami keveréke volt görög hangzás és az európai nyelv között. Mindenesetre a reggeli finom volt. Azt valóban nem tudom, hogy Sitti melyik percben bukott 1 másodperc alatt 100 Eurót, de most fogom elmesélni…bár…inkább lehet hogy hagyni kellene.
Szóval… találkoztunk már a pár nap alatt olyan utcai szerencsejáték szolgáltatókkal, akiknél az „Itt a piros, hol a piros” alapon lehetett játszani. 3 kis fém pohár, egy labda, és a varázsmondat: „Where is the ball?” Sitti megannyiszor végig nézte a játékot látta, hogy hol a labda. Egyetlen egyszer nem találta el. 100 Euro-s hiba volt. Pedig egyszerűnek tűnik, és aki csak nézi az 10-ből 9-re tudja. Csak aki odalép már nem figyeli azt az utolsó csavart, amit a játékmester még megcsinál. A Youtube-on megannyi videó látható erről, és Sittinek meg is fordult a fejében, hogy visszamegy, és egy néző bevonásával 2 nap alatt meggazdagszik. Aztán lehet hogy jól meg is vernék…megkésenél….elássnák… aztán lenne „Where is the Sitti?”
No, de a lényeg hogy valahogy eltaláltunk a Diadalívhez. Nem a kicsihez, hanem az igazihoz, a nagyhoz, ami tényleg hatalmas, és annyi történelmi morzsát hordoz magában, hogy azt még elmesélni is sok lenne. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs hogy mik ezek, ezért bele se kezdek.
Mókus – hűen magához – ide is felment, amíg Sittiék türelmesen várták őt odalent. Az EB döntő napja volt, ami nagyon jól mutatott a megannyi zászlós autó, Portugál és Francia egyaránt. A Diadalív környékén pedig gépfegyveres katonák sétáltak, de ezeket látva legkevésbé volt az embernek biztonságérzete…. És valóban. Ha valamitől félni kell, és emiatt kell ilyen dolgokat meglépni ott bizony tényleg baj van. A Diadalív után a Champs – Élysées következett. A világ egyik leghíresebb sugárútja. Az út szélén Ferrarik, és a legkomolyabb világmárkák üzletei egymás után.
Ez nem a csóróság szentéje. A Nike bolt előtt hatalmas sor, csillagászati összegek. Az út végeláthatatlannak tűnt, és hihetetlen, nyálcsorgató látványt nyújtott minden méter. A forgalomban pedig már bőszen hallani lehetett az esti focimeccs buzdító hangjait, portugál mezes emberek sorával lehetett találkozni minden percben. Az út végén parkban megálltunk pihenni, majd újra útra keltünk.
A következő célpont a Moulin Rouge.
Nehéz definiálni, hogy mi is a Moulin Rouge. Színház, vagy inkább cirkusz, ahol az izléses erotika van központban. Világhíres mulató, a vörös malom. Rengeteg világsztár lépett már fel benne, mégis az egész történetét a botrány övezi. A Moulin Rouge előtt a portugálok nagyon komoly számban gyülekeztek, és énekeltek. Érezhető volt, hogy közeledik az este… Ez tulajdonképpen Párizs vöröslámpás negyede. Amerre az ember elnéz mindenhol 18+ - os boltok, kölcsönzők, nem igazán látni újságárust, élelmiszerboltot, vagy épp egy zöldségest. Másról nem szól itt semmi. Ezért meglepő, hogy gyakorlatilag pár perc sétára innen van az a fehér templom, ami az utunk következő megállója volt.
Mókus ötlete volt, hogy menjenek oda, és valóban megéri meglátogatni. Nem feltétlenül az épület szépsége a vonzó – bár ez is pazar – hanem a kilátás a városra, és a park, ami templom alatt terül el.
Aki nyugalomra vágyik, távol a belváros zajától az itt ezt megtalálja. Persze, az utca bizniszes kereskedő barátaink itt sem tétlenkedtek, és szó nélkül kezdtek el egy igényesnek semmiképp nem nevezető karkötőt kötni Babu és Sitti csuklójára. Beszéltek is, és a megcsillanó fogatlan Colgate – mosoly teljesen tükrözte azt az igénytelenséget, amivel ezek a fürge ujjas úriemberek szerettek volna egy kis aprópénzt szerezni. Munkájuk végesztével Sitti vázolta, hogy ő nem hajlandó adni egy forintot sem egy cérnából font karkötőért, majd az egyik úriember ezt egy körömcsipesz általi levágással vette tudomásul. Babu kezén viszont rajta maradt ez a szépnek nem, de annál emlékezetesebbnek nevezhető ajándék. Kicsit tovább menve a földön láttuk, hogy nem kevés turista kolléga mondott nemet a szolgáltatásra.
Az utolsó nap utolsó óráiban jártunk már. Ideje volt az ajándékvásárlásosdinak. Minden sarkon van egy bolt, ahol gyakorlatilag az Eiffel-toronynak minden színű, anyagú és méretű verziója megtalálható. A feketebőrü barátaink maffiarendszeréről már írtam, miszerint Sitti meggyőződése, hogy ők olyan kulcstartókat árulnak, amiket az ilyen, tucatszám megtalálható boltokból tulajdonítanak el. Ha meg nekik ez ennyire könnyen megy akkor Sittinek sem lehet ez nehezebb. Összeszedte minden tudását, hidegvérét, és bátorságát, majd leemelt 3 hütőmágnest a tartóról, a többiekkel jól összehasonlították őket, majd a kiválasztott mágnest odaadta Babunak hogy fizesse ki, a másikat pedig szépen visszarakta a polcra. Egyedül Mókusnak esett le a történet, Babu csak később vette észre a turpisságot, amikor Sitti a zsebéből elővette az eltulajdonított ajándékot. Nagy bátorságra vall, kérem szépen. „Where is the hütőmágnes?” Egy kis elégtétel a labdás dologért. Azóta is azt várja, hogy mikor jelentik meg a Francia gazdaság összeomlását.
Nagyjából fél 7 körül lehetett, amikor a metróra felszállva még utoljára elmentünk az Eiffel-toronyhoz, hogy az eddig kimaradt képeket is elkészítsük. Ekkor már fekete biznisz barátaink már mindenfelé zászlókat, sapkákat árultak. Komoly figurák ezek, kérem szépen. Itt már nagyon komolyan lehetett érezni hogy valami lesz este.
A meccs előtti utolsó órákban jártunk. A metró televolt, az emberek hatalmas tömegekben vonultak. Jobbnak láttuk ha mi is időben elindulunk. A meccs kezdetét már a közeli francia pizzériában vártuk. Mókus ötlete volt, hogy ha már ott vagyunk kérjünk csigát is. A csigának elég egyedi íze van, olyasmi, mint egy iszapba áztatott zsírkocka. Különleges fűszerezés, különleges tálalás, és különleges íz. Különlegesnek mondható. Nem feltétlenül jónak.
Aztán a pizza, ami már nagy meglepetést nem okozott. A pincér a cég ajándékaként egy kis vodka- féle dologgal kínálta meg őket, ami inkább betudható volt a meccsnek illetve a nagyobb borravalóra való célzásnak.
Vacsora után a második félidőt már a hotelben néztük meg. Alvás, ébredés, pakolás.
Reggel kicsekkolás, majd újra metró, és végül elértünk arra a pályaudvarra, ahonnan a reptéri busz indul. A folyamat hasonló volt a Londonihoz. Felszállás, aztán nagyjából fél óra múlva megkérdeztünk a reptérre.
Picike, vidéki reptér, 4 vagy 5 terminál egymás mellett. Fapados, nyugodt, csendes. Becsekkolás, csomagfeladás. Sitti okos módon a kézi táskájában hagyta a tisztasági kis csomagját. Amikor a biztonsági ember kérdezte, hogy van-e benne valami akkor bőszen mondta hogy semmi, de persze az átvilágításnál ez kibukott. Aztán táska félre, cipzár kihúz, majd az úriember némileg szomorú és teljesen megértő arccal közölte hogy sorry, de ezt nem lehet, majd egy dezodort a táskából kivett. Egy dezodort vett ki. Egy darab dezodort. Ami ott pihent a borotva mellett. Persze, világos, hogy lehet abban más dolog is, mérges gáz, vagy bármi..persze… de azért a borotvát a táskában hagyni? Mindegy, Sitti, ha nagyon benne lett volna a hajlam gond nélkül vagdoshatott volna jeleket az ülésbe, vagy az előtte lévő tarkójába. Nem tette.
Viszont parázott, nem gyengén. Az első felszállást nagyon nehezen viselte, többször szándékában volt elájulni. Ez most sem volt másképp, bár a tudat, hogy mi vár rá némileg enyhítette a nyomást. Fent az út nem volt túl tartalmas, viszont elég gyorsan „repült” az idő. A repülő később indult a kelleténél, mégis szinte pontosan ért be. A leszállás megnyugtató volt. Nem csak kamikáze pilóták vannak, akik úgy teszik le a gépet hogy az felszántja a repteret. Nem, ez sima landolás volt. Újra itthon. Aztán táskakeresés, buszra szállás és irány haza.
Nekem meg két hónap kellett, hogy ezekhez a sorokhoz eljussak. Ideje volt már befejezni. 12 oldal, beszámoló, képek…sok volt ez, kérem szépen. Legközelebb nem megyek ilyen hosszú kirándulásra, a franc se akar ennyit még egyszer írni. Talán a képek magukért beszélnek. Élveztel.
Bye Bye! Au revoir!
Üdv: Patrik, a plüss maci
