Talán csak én veszem észre. Talán csak én értékelem túl ezt. Bosszant, zavar. Haragszom érte. Talán ez már másnak is sok lenne, pláne nekem. De kezdjük az elején.
Nem gondoltam volna az emberekről, hogy az értékrendjüket olyan komolyan tudják egy dolog köré építeni ami már-már betegesnek mondható. Sitti ezt teszi, és nem veszi észre magát. Mindenki vár valamit. De ennyire?

Menne már. Tudom, tudjuk, nem is baj ez, hiszen mennénk már mi is. Számoljuk a napokat, a perceket. De az ő napjai átfordultak. Átesett. Minden percét ennek szánva keres valami valóságot az álomvilágában. Pontosan tervez, makacsul ragaszkodik minden apró dologhoz, és a harag tüze ég a szemében ha bárki ezellen próbál tenni, vagy vitatkozik, vagy ellenáll. Sajnálom őt, nekem egy ilyen dolog soha nem lenne ennyire fontos. Nem is értem hogy neki miért az. Annyit meséltem már erről, a futamról, a rajongásról, de ez már beteges amit ő csinál.
Lehet hogy csak valamit érez. Igen. Lehet hogy ez van a háttérben. Érzi hogy ez más lesz mint az eddigi 25 év összes perce. Ha így nézem talán meg is értem. Nem akarja hogy rajta bármi múljon. Nem akarja hogy rajta múljon a tökéletesség. Csalódást okozna neki, és minden bizonnyal - őt ismerve - ez fájna a legjobban.
Felnőtt ember. Lassan 25 éves. Egy nap sincs már a születésnapjáig. Sok mindenre nem vágyik. Réka ölelésére, egy nyugodt estére és mérhetetlen mennyiségű csokira és gumicukorra. Nem kell se torta, se pálinka, nem kell semmi. Csak a nyugalom, így és vele.

A megtömésem óta történtek velem is dolgok. Olyan kemény lettem hogy szétszakadok. Szó szerint. A lábam majdnem leszakadt a helyéről. Bosszant, most először érzem azt hogy én sem tartok örökké, és hogy ugyanaz a sors vár rám is mint minden, átlagosnak mondható plüssmedvére. A képek igazolják hogy voltak, és a reményem hogy egyszer Sitti gyerekének leszek alvótársa még most sem halt ki belőlem. Sitti felnőtt, és bár örökké barátok leszünk tudom meddig van szüksége rám, és mikor vagyok már a múlt árnyékának valamilyen gyerekes emléke. Sok száz együtt töltött óra, átélt kaland, vicces - és sokszor szomorú - pillanat után elfog jönni az én időm is. Még tartom magam, van bennem akarat. Vágy a létre. Pislákolok, hogy a fényemet ne felejtse el senki, aki ismer. Mert ismernek. Már sokan, és egyre többen fognak, minden nappal, minden képpel, minden úttal. Hogy szeretnek is? Azt nem tudom. Sitti igen. A tervek amiket kitűzött maga elég, és melyekkel az én életem akarta szolgálni még mindig saját maga előtt lebegnek. Hiszen annyi helyen voltam, és annyi helyen nem voltam még. A vágy él, az álom pedig elérhető. De ahogy a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik, és ahogy minden csepp növeli a tengert úgy minden cérnaszállal lesznek az álmaink is elérhetőbbek. Akkor is ha az az álom már inkább vágy. Vagy valami több is talán.

2014. március 7. 0:39.
Patrik. A plüssmaci