Van az közhely, hogy merjünk nagyot álmodni. Az milyen jó dolog, meg ha majd egyszer összejön milyen király lesz minden. Persze, a kisbetűs részről senki nem beszélt eddig. Arról, hogy minden nagy álmot mennyi álmatlan éjszaka előz meg. Beteges forgolódás, és a fejben lejátszott ezer megoldási ötlet, számok végtelen sora, és a tervek amik kéz a kézben sétálnak előre, még 147 napig. Ennyi van hátra a nagy kalandig, a nagy álomig, ami minden percben változik, és a halvány ködből egyre jobban mutatkozik elő.
Sitti most is agyal. Hajnalban, álmatlanul. Akkora kérdőjel van felette, hogy ha az bárkire ráesne gond nélkül nyomná agyon a szerencsétlent. Ő viszont tartja, pedig nem könnyű a dolog. Hisz abban hogy sikerülhet. Olyan ez, mint amikor az autóversenyző a rajt előtt végig gondolja, hogy hány körön keresztül kell megbíznia magában, tisztelve a pályát és az autót, megbízva a társaiban, odafigyelve minden mozdulatára. Ha összejön célba ér. Ha nem akkor máshol végzi. Messze a céltól.
A nagy kaland még nagyobb lett azóta, hogy utoljára itt jártam. A térképre felkerült egy új név, és vele együtt több megoldásra váró dolog. Az ötlet alapja az volt, hogy Párizs és London között van közvetlen járat. Először a terv az volt, hogy az egyik napot arra szánjuk, hogy elmegyünk reggel, majd este vissza, de ez olyan mértékben dobta volna meg a költségeket amiket Sitti képtelen lett volna vállalni. Viszont ötletként nem volt ez rossz dolog, Adta magát, hogy így vagy úgy de ezzel számolni kellene. A megoldás végül az lett, hogy először Londonba menjünk, majd ott egy nagyon finom városnézés után menjünk át Párizsba. Drágább, mint egy sima párizsi út, de nagyon olcsó megoldás ahhoz képest, hogy két különböző országot látogatunk meg.
Mókus talán a falra mászik már Sitti kérdéseitől, de leplezve a bosszankodását sűrűn gyártja a táblázatokat, és a pár tízezrek úgy pattognak a levegőben mint egy labda a teniszpályán. Aztán mivel egyszer minden véget ér elértek ahhoz a határhoz, amikor már nincs tovább. Egy képzeletbeli meghúzott vonal, valahol 300 körül, aminél már Sitti úgy érzi magát, mint a húr pattanás előtt. A lehetőségeiben reálisan nézve nincs több. Ennyi az, amit valósan megtudnak Babuval oldani. Egy végzős diák, és egy mezei közmunkás…. Szóval 300 körül van az ami megoldható. Ami minden tervezhető bevétellel és gyakorlatilag 0 kiadással összejöhet. Rengeteg lemondással, spórolással. 5 forintról 5 forintra. Ha tényleg erről lenne szó, akkor nem lenne gondja Sittinek az alvással. A gond az, hogy ez sem elég. 350 körül van az, ami kényelmesen, megnyugtatóan elég…. Itt a gond. A nagy álom másik oldala. Igazából sajnálni nem tudom őt, hiszen magának kereste a dolgot, arról nem is beszélve hogy 148 nap van még hátra, ami annyi mindent hozhat még, hogy az hihetetlen. De ismerem Sittit nagyon jól. Ő a hosszú folyamatokba beleőrül. Mindig terv… emlékszem amikor Mogyoródra mentünk… e-mailek, utazás, szállás, levelezés…már januárban… nem értem mire való ez, komolyan. Akkoriban más volt a helyzet, akkor is spórolni kellett de jóval kisebb volt a tét. Megoldotta, mert ő meg tudja oldani. Tudom. Ő egy olyan ember aki nagyon bízik a sorsban. Vagy egy vak lányt küld az útjába, vagy egy disco-t vagy egy plakátozást. Annyi minden volt már, amiért joggal bízhat ebben. Valami úgyis jönni fog. Ha meg nem akkor Sitti lesz az, aki húz egy váratlant, a semmiből. Ahogy eddig mindig.
A lényeg mindig ugyanaz. Álmodni kell, akár álmatlan éjszakák árán is. Hinni kell, bízni, remélni, akkor nem lehet gond. Akkor sose lehet gond.
Üdv: Patrik, a plüss maci
