Patrikmaci blogja

Napok óta ülök az ablak előtt. Némán, magányosan bámulok kifelé az épp lehulló hóra, ahogy vastagon belep mindent. Járdát, utat, oszlopot. A mancsomat az üveghez érintem. Érdekes látvány, ahogy a jegesmaci fehér bundám és a hófehér hó bizonyos szemszögből nézve hogyan olvad eggyé. Vicces is talán így, képzeletben hozzá érni a leesett hóra. Én nem érzem, hogy milyen ez. Plüss maciként valószínű hamar eláznék, és ezt Sitti sem díjazná. Erről pedig meg sem tudom kérdezni őt. Nincs otthon. Az ablak előtt ülve őt várom.
Már három hete elment. Egykedvűen, bánatosan. Szótlanul. Nem mondta mikor jön. Nem mondta hova megy. Elköszönt és elment. Az év utolsó napján. Én pedig várom haza.
Miután elment kis idő múlva lépteket láttam odakint a hóban. Alakot nem, csak lépteket. Egyiket a másik után. Láttam, ahogy besétál a kis kapun, majd rövidesen nyílt az ajtó, aztán bezárult. Nem láttam senkit belépni, mégis éreztem hogy valaki van itt. Láthatatlan. Érinthetetlen. Érezhetetlen. Lénynek se mondanám. Lélek. Vagy valami ahhoz hasonló.
Kezdetben féltem tőle. Éreztem melegét, de nem láttam. Végül, ahogy a napok teltek úgy lett egyre homályosabb, aztán valami fura ködként lett alakja. Szótlan maradt. Jött és ment, volt hogy céllal, volt hogy céltalanul. Bárki láthatta volna, de valahogy csak én láttam. Ilyennek csak én láthattam. Félhettem volna tőle, de úgy éreztem hogy ő jobban fél magától. Megszoktam, hogy itt van. Napokig vártam Sittit, és már fel sem tűnt ez a fura vendég. Minden nap végignéztem a hajnali hideget, kukucskáltam ki a befagyott ablakon, láttam, ahogy olvad a hó, és lassan megtanultam hogy melyik percben gyúlnak ki a város fényei. Tudtam, hogy mikor késik a postás, melyik nem jön a szemetes autó, láttam ezeregy embert az ablak előtt. Sitti viszont nem tért haza.
Közben a lény, mint egy zavaros Tv adás, vagy egy torz rádiójel úgy mosódott el, hogy aztán napról napra élesebbé váljon. Borzalmas volt felismerni, hogy Sitti az.
Szavakat nem mondott, arctalanul mozgott napról napra. Nem értettem mi történik, tudtam, hogy ő az, de valahol mégis idegennek éreztem. Valamiért nem ugyanaz volt, mint aki aznap, az év utolsó napján itt hagyott. Teltek megint a napok, és ezzel lett szipogás, és ezzel lettek könnyei… és nem tett mást. Így ébredt, és így aludt el. Könnyezett szavak nélkül, könnyezett szavakkal. Ha körbe nézett már attól is. Tudtam jól, hogy rajtam kívül ezt más nem látja. Ahogy kilépett az ajtón mosolygott, de amint hazatért láttam, hogy legbelül szétnyomja valami. Egy test nélküli lélekből vált lélektelen testé.
Másoknak pedig mosolygott. Beszélgetetett, mutatta, hogy ő még létezik. Az igazság pedig talán az, amit én láttam. Minden pillanatban, mikor maga mögött az ajtót bezárja, és a másik oldalon ott marad a világ. Ezt nem látja, nem láthatja senki.
Három hét telt el azóta, mióta hazajött…. vagy nem is tudom ő jött-e haza egyáltalán.
Itt van. Létezik. Még mindig szótlan. Kérdezni nem tudom. Válaszokat így nem is várok.
Látom rajta, hogy mennyire szenved. Látom rajta azt is, hogy minden nap a szemében van némi remény. Látom rajta, ahogy küzd, ahogy akar, ahogy tépi magát, hogy valami változzon.
A minap láttam egy filmet. Superman. Az eredeti, ezer éves. Ott a főhős tehetetlenségében kirepült a világból, és olyan gyorsan repült, hogy visszafelé tudta forgatni az időt. Neki sikerült. Sitti meg nem tud repülni. Futni igen. Aztán ha kell kiszalad a világból, didergős hidegben is akár. Mindenki azt gondolja, hogy célja van vele. Pedig egyszerűen csak tehetetlen. Képtelen elfogadni a valóságot. Tenni akar ellene. Akkor is, ha értelmetlen.
Fura, hogy az ember mennyire tudja pusztítani saját magát. Ezt talán soha nem fogom megérteni.
Nem tartottam magam sokra, mégis… kevés olyan ember van, akit egy magamfajta plüss maci képtelen megvigasztalni. Ő most mégis ilyen. Borzalmas ezt minden nap látni. Minden nap átérezni.



Írj le egy nevet egy lapra. Aztán tegyél rá egy fakockát, egy érmét, bármit, amiből sok van. Tedd ezt minden nap. Tudd meg, a torony egy idő után nem lesz egyenes! Lesz, hogy meginog, lesz hogy majdnem összedől, de a következő újra van esélyed, hogy oda tedd a kockát ahova kell, és ahol újra stabil lehet. Tedd ezt három és fél évig. Aztán a nevet húzd ki a torony alól. Mit érzel, mikor látod összedőlni? Lesz-e kedves eltakarítani a romokat?
Látod-e a remény abban, hogy újra tornyot építs, vagy megutálod az összes fakockát?
Egy plüss maci mennyivel jobb játék…..