Reggel volt mikor ébredtem. Sitti helyén csak a gyűrött párna, a hanyagul félrelökött paplan volt, és a szobában mindenfelé ruhát voltak, mintha valaki oly sietősen távozott volna el, hogy kiválogatni sem volt ideje azt, amit éppen felvesz. Az igazságtól pedig ez nem állt annyira messze.
Azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy már megadatott másik országba kirándulnom. Sittitől sem idegen a dolog, bár közel sem mondhatnám megszokottnak a másik országba kirándulást. Az ilyen utaknak mindig van egy fura varázsa, az idegen helyek, idegen emberek és az idegen nyelv mindig kíváncsisággal csalogatja az éppen aktuális turistát. A közeli országokat jártuk már meg közösen, de olyan nem történt soha, hogy Sitti egy köztes országon jusson el valahova. Most erre is sor került.
Az egész a munkahelyével kezdődött, ugyanis Sitti főnökei – modern sznobok révén – inkább költik a feleslegesnek tartott pénzt utazásra, minthogy azt igazságos úton a dolgozóknak adják oda az elvégzett munka után. Ebből meg idén is volt elég sok, így a megérdemelt pihenés – ha már pénz nem is – minden dolgozónak jár. Egy nap, de ez épp elég is. Az uticél pedig Lengyelország.
Sitti némileg kedvetlenül tervezte az utat. A szabad hétvégéit ritkán szereti mozgalmasan tölteni. Megfigyeltem, hogy amikor itthon van, akkor semmihez nincs kedve, ennek pedig minden bizonnyal az az oka, hogy ha valamit csinál az idő gyorsabban telik, így maga a hétvége is úgy repül el mint egy kerge drón. Az meg nem éppen ideális annak, aki épp pihenni szeretne. Én magam is értettem ezt a hozzáállást, és bár a megértő szavakat most se tudtam kimondani valahogy mégis próbáltam sugallni az együttérzésem. A lényeg, hogy talán mélyen bosszantotta is hogy menni kell. Az egyedüli vigasztaló dolog az volt, hogy annyira messze volt a cél, hogy oda a közeljövőben – és gyanitom, hogy azután se – fog eljutni. Lengyelország nem a szomszédban van, nem a tipikus „átruccanunk cukorkáért” ország. Ez messze van, kellően messze.
Sitti reggeli készülődésére ez kellően rányomta a bélyegét. Az 5. szundi után már a telefon remegve próbálta dalolni az ébresztő dallamát, attól félve, hogy Sitti egy erőteljes mozdulattal a falnak irányitta azt, majd ezer darabban hullik alá. Sitti tovább alszik, a busz pedig nélküle indul útnak. Végül nem így történt, és a sokadig jelzés után Sitti lassan de biztosan mutatta az ébredés jeleit. Már előtte egy nappal előkészítette az utazáshoz a dolgokat. Annyi folyadékot vett magához, amivel a Tátrát is eltudta volna oltani ha a szükség úgy hozza, és minden bizonnyal napokig kibírta volna azokon a szendvicseken amiket magával vitt. Persze, a csoki elengedhetetlen része az utazásnak, amit nem vett elő, mert akkor mindenkit meg kellett volna kínálnia, az meg egyenesen pazarlás. Valamennyi pénzt is váltott be, a lengyeleknél Zlotyi van, és nagyjából 80 forintért adnak belőle egyet.
Pár perc múlva, már nagyjából felébredve sompolygott ki az ajtón, gondosan ügyelve arra, hogy senki ne ébresszen fel. Nem azért mert annyira tekintettel van más pihenésére, inkább a „Vigyázz magadra!!”, „Ne költsd el az összes pénzed!!”, „Ne fogadj el idegenektől cukorkát”, „Ne kötekedj a barna medvével!!”, „Ne pisilj a konnektorba” jellegű mondatokat akarta elkerülni. 26 évesen ez már annyira nem jó. Nagyjából 14 éve, amikor Sitti először volt a Balatonon még a szülői gondviselés annyira intenzív volt, hogy pár napra annyi gyógyszert kellett Sittinek magával vinnie, ami által egy zombiarmageddont mosolyogva vészelt volna át, minden panasz meg betegség nélkül. Ha akkor ezt a Balatonba engedte volna a tó teljes élővilága kipusztul. Szóval Sitti csendesen hagyta el a házat, és pár perc múlva már a munkahelyén is volt. Én már azt megtapasztaltam hogy a turistáknak van egy speciális, semmi máshoz nem hasonlítható öltözéke, amitől a turista vérbeli turista lesz. A legjellemzőbb az a nyakba akasztott fényképezőgép, ami csak azért van hogy a társaság küönböző tagjait lelkileg összekösse, hiszen ma már mindenki telefonnal készít képet, így eléggé indokolatlan már ez. Sitti kollégáinak arcain látható volt a mélyen leplezett ellenállás, a mosoly mögött a szemeken megcsillant a „már megint itt kell lenni” érzés.
Sitti pár nappal az indulás előtt – megtervezendő az ideális öltözéket – rákeresett a helyre, ahova mennek. Havas hegyeket látott, és ebből kiindulva feltételezte azt, hogy attól hogy itt a porbafingó cigánygyerekek pólóban rohangálnak ott a gyapjas jeti is kabátban megy le a hegy lábánál lévő faluba ijesztgetni. Ez a gondolat mindaddig élt benne, amíg a kollégája fel nem világosította Sittit, hogy ott is csak télen esik a hó, és hogy a hófödte hegycsúcsok az egyetlen látványosság, így sok értelme nincs ezeket ősszel vagy nyáron fényképezni. Ez magyarázatot adott Sitti aránylag lenge öltözékére, de volt olyan kolléga aki ruházatán egy gépfegyver nem ütött volna lyukat.
Lassan begördült a busz, ami megállás után átalakult egy négykerekű élelmiszerraktárrá. Annyi ételt vittek magukkal, amivel az összes migráns tábor lakóját betegre lehetett volna etetni. A piából sem volt hiány, az elmúlt fesztivál catering – hagyatéka pihent a buszban. A catering az az ellátás amit a fellépő vendégek kérnek. Nos, ezek vagy véletlenül vagy tudatosan nem lettek kiosztva, így bőven volt fogyasztási alap.
Sitti – révén hogy férfi – segédkezett a bepakolásban, ami következtében a szabad helyválasztás már igencsak korlátozott volt a buszon. Az utolsó sorok felé lépkedve megkérdezte hogy „hova ülhetek?” amire egy olyan választ kapott, ami az egész napját szenvedőssé tette. „Ide!”
A hang másik felén Underground művésznő volt. Ő pár hónapja van Sitti munkahelyén. Azért Underground, mert a kocsijának – amit a rozsda tart össze – szélvédőjén van egy hatalmas Underground felirat. Iró, költő és masszőr, aki a hotel recepciójának gárdáját erősíti. Rengeteget beszél, és szinte csak akkor tart szünetet ha épp iszik, vagy épp az ablakon át egy olyan dolgot aminek a felfogásához a teljes agykapacitása szükséges. A beszédének se eleje nincs, se vége, és ha már elfelejtette, hogy mibe kezdett bele gond nélkül bele kezd egy másik témába, ami semmilyen kapcsolatban nincs az eredeti mondandóval. A mondataiban nagymértékben megtalálhatóak a néha már perverz szexuális utalások, amivel nem lenne baj, ha a 20as évei végét taposná, viszont a művésznő kereken 50 éves. Vörös hajú, és sportos testalkatú, amíg meg nem szólal még szimpatikusnak is mondható. De ha beszél… az már nem az.
Sitti leült mellé, majd bámult maga elé. Merengett azon hogy egy teljes napot kell úgy túlélnie hogy közben a művésznő társaságát élvezi. A buszon mindenki pakolt, a polcra fel, majd vissza le, mert még valami a táskában maradt, majd megint fel. Lassan mindenki elfoglalta a helyét. Sitti előtt két recepciós kolléganő, mögötte pedig Tibusz, aki már a második percben elaludt. Ő megmenekült a művésznő elől.
A busz lassan elindult, és elől Sittiek főnöke mikrofont ragadva vázolta a napi tervet. Hova mennek, meg mikor, meddig és minek. Közben a reggelizés is megkezdődött. Két menü közül lehetett választani, Jager vagy pálinka. A kirándulásokon bevett szokás az, hogy az új kollégák, akik még nem voltak Sittiékkel, mert azóta jönnek bemutatkoznak, és valami előadással szórakoztatják a kiránduló társaságot. Ez lehet tánc, vers, ének, bármi. Tavaly Sitti nem számított új kollégának, és ehhez mérten már a kirándulás elején bőszen bólogatott a kínáló kezekre. Aztán megszólalt a hang, és Sitti neve. Az utolsó sorok között ült, és ahogy előre nézett a busz úgy kanyargott, mint egy betépett sivatagi kígyó. Sitti megtette az első lépést, és azonnal egy újraindítást kapcsolt az agyára, hogy mire kiér addigra legalább a józanság nyomait mutassa. Végül ez valamennyire sikerült is, és mire kiért csak kevésbé volt látható hogy dülöngél. Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy mivel a főnök is megissza nehezen megállapítható hogy az mozog akit nézünk vagy mi magunk. Akkor egy verssel örvendeztette meg a nagyérdeműt, majd egy taps után büszkén sétált vissza a helyére.
Ezt elkerülendő most nem ivott, hogy ha az úr hangja szólítja akkor kitudjunk menni, kellő bátorsággal és józanon. Végül Sittinek nem kellett kimennie, de a művésznőnek igen.
Mindenki 5 perc alatt túl volt a bemutatón, a művésznő fél órát beszélt, és még most is beszélne, hogy Frici bácsi, az idegenvezető közbe nem vág, és fel nem hívja a figyelmet arra, hogy a határhoz értek. A határ önmagában nem sokat jelent, tulajdonképpen annyi jelentősége van, hogy onnantól kezdve nincs térerő, se internet meg ilyen apróságok. No, meg hogy onnantól kezdve nem értik ha az anyukat szidják. A művésznő egész úton hangosan kiabált előre, ha úgy érezte hogy olyan dolgot mondanak, amihez hozzá kell szólni. Persze, normális ember ezeket érdeklődően hallgatja, de ő nem.
Nagyjából a határ környékén jött fel a nap. Szép látvány volt a napfelkelte. Lehet hogy önmagában nem is annyira érdekes, de a művésznő beszédét hallgatva jobb az ilyenekbe belemélyedni, mint a beszédére figyelni.
A határ után az első benzinkútnál megálltak, reggeli és cigiszünet. Kellemes volt az idő, az a tipikus reggeli ébredős pillanat. Utána fel a buszra, és irány tovább. Az első nagyobb város Kassa volt, ahol én magam is jártam, és ahol Sitti is többször megfordult már. Túlzás lenne ismerősnek mondani a környéket, de tény hogy nagyjából tudta hogy merre van arccal. Kassa után pedig jött a töménytelen ismeretlenség. Kis faluk váltották a nagy réteket, országutak, meg egy Eperjes-nek nevezett város. Frici bácsi bőszen mesélte a történelmi kapcsolatokat. Valahogy Szlovákia közepén jött egy 5km-es alagút, ami a maga nemében érdekes volt, Magyarországon nem igazán találkozni ilyenekkel. Volt még egy pihenő, egy Lidl mellett. Sitti és Tibusz szakértői szemmel nézték a plakátokat, és megállapodtak abban, hogy nem sok különbség van ezen dolgokban. Tovább induláskor már a távolban láthatóak voltak a Tátra vonalai. A vonulat teljes egésze különleges látvány volt, ezek az igazi hegyek, nem azok a kis dombocskák amik itt vannak.
Lassan beértek egy erdős része, ahol a szerpentinek egyértelműen jelezték, hogy ez már a Tátra, teljes nagyságában. Mindenfele fa és hegy, szinte érezni lehetett a mókusok kísérő tekintetét a kanyarok között. Közben a buszon fogytak a fogynivalók, és a művésznő egyre mélyebb és egyre bonyolultabb dologra próbált beletaposni. Fárasztó egyéniség, és ha iszik ez halmozottan érvényes. Végül eljött a szlovák - lengyel határ, ami tulajdonképpen egy épület melletti elhaladást jelentett. Ha Frici bácsi nem szól róla észrevehetetlen. Az erdő közepén egy épület, és ennyi. A határ másik oldalán ugyanolyan utak, és ugyanolyan fák vannak mint eddig. A művésznő meg is jegyezte, hogy olyan szépen állnak ezek a fák mintha… na igen, ahogy azt tudni lehetett mindenről az jut eszébe. Mély filozófiai gondolatokat szabadított el benne ez a gondolat, ami abban tetőzött, hogy a fa mennyire intelligens, hogy ilyen egyenesen nő, hozzátéve hogy az ember meg mennyire egy ostoba lény. Sitti felé fordut, és közölte, hogy ő ezek ellenére is értelmes lénynek gondolja magát mint egy fa, és hogy ezt a buszon nem mindenki mondhatja el magáról. Az előtte lévő hölgyek ezt egy hangosabb nevetéssel fogadták el, a művésznő pedig nem véve azt a bizonyos lapot úgyszint mosolygott az egészen.
Hosszú órája tartott már az út, amikor beértek egy városba. A város elején jobbra egy aquapark. A hegyen, az erdő közepén. Ez már jelezte hogy bizony a lengyel kollégák nem veszik ezt fél vállról. Ez már Zakopáne volt, Lengyelország egyik legforgalmasabb turistaközpontja. Hangulatra nem különbözött ez semmilyen más ilyen helytől, egyedül annyi volt a különbség hogy itt sok a fa, meg a magas hegy.
A buszról leszállva Marci, az idegenvezetőnk várt minket. Marciról túl sok mindent nem lehet elmondani, némi humorral megáldott 30 év körüli mackós, szakállas ember, aki a háti táskájával együtt úgy nézett ki mint egy ott hagyott napközis.
Rövid bemutatkozás és szabályismertetés után nekiindultak a városnak. A város nem túl csendes, tipikus turisztikai varázslat, kocsik össze – vissza, és mindenféle csoportok egymás után. 27 ezres város, ami 3-4 milliós regisztrált turistaforgalma pörget le egy év alatt. Az meg már mennyiség, kéremszépen.
Az idő kellemes volt, és az első útjuk egy régi fatemplomhoz vezetett. Sok érdekesség nincs benne, egy átlagos templom, csak épp fából. Ott, az erdő közepén nem igazán van más csak fa, igy bármerre nézett is az ember mást nem nagyon látott. Fa itt, fa ott, fa mindenhol. A templom érdekessége csupán annyi volt, hogy ez volt a város első két temploma. Ezt úgy hozták össze a lengyel kollégák, hogy az első templomot, amit felépítettek a felszentelés után le is kellett bontani. Nem sok tapasztalata volt a kecskepásztoroknak arról hogy milyen módon néz is ki egy templom. Aztán épült ez, a facsoda.
A templom mögött egy temető volt, a következő célállomás ez volt. Sitti szeme felvillant, végre valami érdekesség, hullák, csontok, zombik, múmiák, valami. Évekkel ezelőtt, még középiskolás korában egy osztálykiránduláson meglátogatták a krasznahorkai várat, ahol egy üvegkoporsóban feküdt egy igazi múmia. Valami ilyesmit várt ott is. A bejáratnál egy hanyagul felöltözött recepciós féle fazon ült egy kis horgászszékben, előtte egy asztallal, rajta pedig egy fém doboz, meg némi belépőjegynek látszó papirka. Ez elég sok mindenre fényt derített. Leginkább arra, a lengyelek azért vannak ilyen sokan, mert a temetőbe is belépő kell, nem csak úgy van a dolog hogy meghallssz, puff,és visznek is. Nem! Addig rohadsz meghallva a napon, a szobádba, a korházba, vagy épp ott ahol a kaszás rád legyintett amíg a belépőt meg nem veszed! Azért ez komoly motiváció hogy minél tovább élj, nem igaz?
Maga a temető érdekes volt, vagy talán szokatlan. Aki a sorba rakott betontömbökhöz, meg a keresztekhez szokott annak mindenképp furcsa talán. Volt benne valami káosz-szerű, de a tájba mégis valahogy harmonikusan olvadt bele. A temető nem túl nagy, és talán ez az oka annak is, hogy ide nem mindenkit temetnek el, csak azt, aki a városban, vagy a térségben ezt valamivel kiérdemelte. A temetőnek is ez a neve, az érdemesek/kiválók temetője.
Sitti szíve szerint maradt volna még, és egyesével, sorba nézte volna végig a sírokat, annyira érdekesek voltak, de az ebéd időre volt rendelve, és a programoknak nem volt még vége. A következő megálló egy hegycsúcs volt,a város felett. Az út egy piacon át vezetett, ahol 3 dolgot lehetett venni: tejből, fából és birkaszőrből készült dolgokat. Ha te egy papucsot akartál venni, mert mondjuk áll a víz a fürdőben azt nem tudsz. Ahhoz menjél a legközelebbi plázába. Szokatlan volt ez a giccs-birodalom, de minden bizonnyal ez minden turisztikai helyre jellemző.
A piacon átvezetett az út a sikló felé. Modern jármű, olyasmi elrendezéssel mint egy busz. Rengeteg ember tolongott, Sitti azt is nehezen képzelte el, hogy ezek mind beférnek oda. Aztán beszállás, az ajtó bezárult, és a sikló elindult felfelé. Kiérve az állomásról szépen kitárult a táj valódi szépsége. Talán egy perc sem kellett hozzá, hogy a fenti megállóban megálljon a szerkezet. Kiszállva pedig Sitti eddig életének a legmagasabb pontján volt, 1120 méteren. Zakopáne is már eleve magason, 800 méter körül fekszik.
A kilátás csodálatos volt, messze hegyek, lent pedig a város, ami belülről közel sem tünt olyan óriásinak, mint ahogy azt fentről végül is látni lehetett.Túl sok mindent nem lehet elmondani róla. Szép. Ennyi. Ilyenkor lehet igazán érezni hogy mennyire kicsik vagyunk valójában.. na.. főleg én. Sajnos a képek nem adják vissza a táj valódi szépségét.
Nem sok időt tölthettek odafent. Talán egy negyed óra volt, de ennyi épp elég. A hegyek pont ugyanolyanok az első pillanatban, mint a 10. percben.
Aztán jött a sikló, és az út lefele már nem volt annyira érdekes. Átgázolás újra a piacon, majd egy sétáló utca jellegű úton fel. A házak itt is mind fából vannak, de ez már az Ikea - stílus inkább.
Látható, hogy amíg a régi gurál emberek – ők az itt őshonos népcsoport – fogták a baltájukat és maguk vágták a fát a bútorhoz ezek a modern lakosok már a praktikerbe járnak, hogy megvegyék a náluk már tradicionális fa bútorokat. Mindezek ellenére vannak olyan helyek, ahol nem valami kamu barkács történet húzódik a háttérben, hanem tényleg a természetből vett dolgok állnak az út szélén.
Az étterem, amiben Sitti ebédjük volt szintén egy ilyen épület volt. Több emeletes, és csupa fa, minden. Mintha egy hatalmas fából lett kifaragva az egész, nagyon érdekes volt, szinte önmagában egy látványosság. Ahogy haladtak a termük felé volt egy hatalmas szánkó ami szintén asztalként volt átalakítva. A falakon mindenfelé régi szerszámok, háztartási eszközök, vasaló, teknő, ilyesmi. Hátul egy szabad tér, mellette pedig egy játszó sarok. A felszolgáló hölgyek feltűnően csinosak voltak, és szláv népviseletben – vagy mi volt az – jártak fel-alá, és folyton mosolyogtak. Hangulatos volt a hely.
A térséget ismerve Sitti számított arra, hogy valószínű a sajt elmaradhatatlan része lesz az ebédnek, nem is volt meglepetés az első fogás, ami grillezett sajtkoron volt, lekvárral.
Sitti kellőképpen hozta a formát, és hamar felfedezte a két korongban rejlő lehetőségeket. A sajt íze finom volt, krémes, füstölt, a külseje picit rágósabb, a belseje lágyabb, és érdekes volt ezt lekvárral együtt kóstolni, érezhető volt, hogy ezt nem lehet megvenni a pesti körúton. Ez volt az első fogás, az előétel. Sitti kíváncsian várta a többit.
Aztán meg is jött a „leves”. Persze, ott minden tej, meg ilyesmi. Tudjuk, tradíció, meg kultúra, gasztronómia, meg ilyenek, de ez a magyar gyomornak igencsak különleges volt. Egy írós – salátás valami, amiről ránézve hamarabb jut az ember eszébe egy átmulatott éjszaka után egy rózsa, mint az hogy ez valóban étel. A tetőpont az volt, hogy mellé hoztak egy nagy korsó sört. Tej, saláta, és sör. Az arcokon olyasmit lehetett látni mint mikor a kisgyerek egy mesefigurás kirakóból meg egy versenyautósból akar kirakni egy dinoszauruszt. Tanácstalanság. Sitti főnöke az első pár kanál után megnyugtatás képen mondta, hogy „azért jöttünk hogy különlegeseket együnk”. Sitti pedig hangosan választ rá, hogy „különlegeseket. Nem jókat”. A valóságtól pedig ez nem is ált messze. A leves – vagy nem tudom mi ennek a neve – egy savanykás ízű valami volt, egy olyan íz, amiről semmi nem jut eszedbe, és aminek még a nevét is keresed. Közben a kiszolgáló pincér hölgyek a terem sarkában érdeklődve figyeltek, és az arcukon látható volt hogy ők bizony tudnak valamit. Vagy azt, hogy milyen az íze, vagy azt hogy még ezt senki nem élte túl. 
Itt derült ki, hogy ki az igazi férfi. Sitti nem az. Ő jelzés képen annyit evett amire nem lehet azt mondani hogy megkóstolta, vagy hogy csak két kanállal evett belőle. Látszott, hogy azért jócskán fogyott a dolog, de esze ágában nem volt maradéktalanul elfogyasztania. Valószínű ha megtette volna az még ott, Lengyelországba maradt volna.
A harmadik fogás már némileg ismerős volt, főleg a krumpli meg a rizs miatt. Az van itthon is, abból nagy baj nem lehet. Rántott hússzelet, benne valami sárga cucc, ami leginkább a nyers tojás levére hasonlított. Na meg persze az elengedhetetlen sajtkrém, csak hogy olyan Zakopánés legyen. Összességében nagyon finom volt, és elsőre az nem is volt rajta látható hogy mennyire bőséges adag.
Az utolsó fogás a desszert volt. Az annyira jól nézett ki, hogy Sitti le se fényképezte, egyből neki esett. Vajon mi lehetett? Hát természetesen túrós sütemény, mi más. Olyan hogy kakaó, vanillia, vagy puding? Ők szerintem olyat nem ismernek. Az óvodában az összes lánynak birka a jele, a fiúknak meg egy darab fa, annyi tér el köztük, hogy más színűek. A lengyel anyuka ha palacsintát süt és megakarja cifrázni, akkor csinál túrósat, meg csinál olyat aminek a túrójába tesz mazsolát. Kész. Nekik a korházba infúzió helyett kecsketej csepeg, és a horrorfilmet is gondolom úgy képzelik el, hogy egy fa életre kell, és a hosszú ágaival kinyírja a körülötte lévő favágókat. No, de a sütire visszatérve: finom volt, bár ez már annyira sablonos volt, hogy Sitti is meg tudná csinálni ha utána nézne az interneten.
Az ebéd után a kedves pincérhölgyek kávét hoztak, aminek az érdekessége annyi, hogy nem kávés csészében hozták, hanem bögrében. Sitti nem nagy kávés, de mivel nem akart illetlen lenni, így rábólintott a kínálásra. Az épületből kimenve kezdődött a vásárlás, amire túl sok idő nem marad, hiszen a hazaút sem megy két perc alatt. Sitti már a délutáni séta közben kinézette egy bárányt – hiszen nagyon mást nem is nézhetett – és Babunak ezt meg is vette, a szüleinek pedig egy hamust. Nem azért mert feltétlenül szükség volt rá, hanem mert más ésszerű dolog nem igazán volt. A piacon az eladó hölgy értette Sittiék beszélgetését , és rá is kérdezett hogy „magyar?” Valahogy ott szeretik a magyarokat. Ritka ilyen hely van. Aztán vissza a buszhoz. A parkolóban egy lány a kosárkájából még árult – sajtot, mi mást. Lassan a csapat többi fele is megérkezett, és a buszon elkezdődött a „kimitvett” téma boncolgatása.
Visszafele Underground művésznő megjegyezte, hogy a fák milyen értelmesek, mert olyan egyenesen nőnek felfelé, és hogy az emberek között meg mennyi idióta van. Sitti meg is jegyezte hogy ő bizony értelmesebbnek tartja magát egy fánál, amire a körülötte lévők nevetésben fakadtak ki. Még világos volt, amikor átléptél a lengyel - szlovák határt, és a visszavonhatatlan sötét Lőcsén érte el őket. Lőcse egy szlovák város, aminek komoly történelmi múltja van. A legérdekesebb a szégyenketrec volt, ami a város közepén egy vas kalitka, ahová a nem túl erkölcsös embereket zárták be. Érdekes világ lehetett.
Út közben, valahol a magyar határ felé a busz hátuljában gázolaj szag keringett, és a padló túl forró volt. Underground művésznő előre is sietett, jelezni azt, hogy lassan megfullad. Sitti közvetlen mellette ült, és vígan nézett ki a fejéből, ő semmit nem érzet, de a művésznő ezt nem hagyta annyiban. Végül minden gond nélkül megérkeztek a határhoz, amit az aktív internet jelzett először. A határtól már nem volt hosszú idő az utazás. Leszállás után Sitti egyből haza ment, pihenni. Fárasztó, de kellemes nap volt.
Remélem legközelebb én is mehetek. Ha igen, arról is mesélni fogok.
Üdv: Patrik, a plüss maci
