Minden éremnek két oldala van. Az, hogy én ezt most írhatom ahhoz kellett pár gomb, ami épp a helyén van, és épp azt csinálja, amit szeretnék. A gombok között pedig ott ül a kicsi kínai ember, aki egy szalag végén épp ezekre a gombokra rajzolta rá hogy milyen betűk is lesznek ezek, évekkel ezelőtt. Aztán kell valami, ahova az irka-firka dolgaimat felrakhatom. Valami globális szerver-szerű képződmény, valahol a nagyvilágban, ahhoz hogy Te, Te, Te meg még Te is ezt itt és most olvasni tudd. Kellett ahhoz a szemüveges középkorú bácsi, aki pont azt a kábelt és pont oda dugta be, ahova kell, hogy ezt most pont olvasni tudd.
Összetett a rendszer, sokszor bele se gondolnánk hogy mennyire. Az érem egyik oldala „nem működik” a másik nélkül, és van hogy az a bizonyos oldal szinte észrevehetetlen.
Az idei nyár is kellő fesztivált tartalmazott. Ezek tipikusan azon rendezvények, amikor mindenki szórakozik, azokon kívül persze akik reggeltől estig dolgoznak, és felelnek azért, hogy minden rendben és gond nélkül menjen le.
Sitti is ilyen. A rutin már benne van minden porcikájában, de amikor egy több napos esemény vár rá, akkor van, hogy ő is megrezzen. Minden éven van egy bizonyos hét, amit a legszívesebben kitörölne a naptárból. A vidéki csokiarmageddon, ahol a jelmezbe öltözött mesefigurák mögött kényszerből mosolygó izzadt és büdös emberek cukorkát osztogatnak a szanaszét rohangáló debil kisgyerekeknek, és ahol az árusok között sétálva érzed a vattacukros tejfölös lángos illatát…és hogy ne tudj elvegyülni a tömegben még egy nyakba akasztód is van, egy úgynevezett pass, hogy az egész fesztivál tudja, hogy hozzád lehet fordulni az ostobábbnál ostobább kérdésekkel, és mikor megmondod hogy kurw@’ra nem tudod hogy milyen színű a fellépő sztárvendég bal lábán a zokni a mélyen tisztelt vendég sértődve megy tovább, és ha jó napod van akkor pár nap múlva nem látod ugyanezt a történetet, csak kiszínezve. Ott már nem csak visszaszóltál, hanem le is köpted, és ordítva zavartad el, nem csak a városból hanem a világból is.
Csokolédáfesztivál. Régen, mikor Sitti még kicsi volt az anyukája azzal rémisztgette, hogy „jön a mumus”, meg „elvisz a zsákos ember!”, később a letöltendő börtönbüntetés súlyosságú eseteknél már jött a „hozom a fakanalat!!”, vagy a „nincs délután dragonball!!!” Ennek már 20 éve, de a rémület még mindig ugyanaz. „Ha rossz leszel bedoblak a csokifesztiválra dolgozni!!!”
Kezdjük az elején. Kis város, valahol északon. Volt régen szép nagy gyár, kakaó illat, meg sok mosolygó ember, a rendőrök óriás nyalókapálcikával verték a több cukorkáért tüntető ovisokat, az uszodába kakaóban úszták a 200 méteres gyors váltót, télen se hó esett hanem kakaópor szórta be az utakat, amiken boldogan szánkóztak a medvecukorból kifaragott szánkón a csokis szájú gyerekek. Grillázsból volt a kerítés, és télen se füst szállt fel a kéményből, hanem vattacukor. Aztán jött valami ellenérdek, és egyik nap a gyár felrobbant,és az atomsugárzás elpusztította a várost, az épületek összedűltek, az ablakok szilánkjai szanaszét hevertek. A függönyök megtépve, szakadtan lengtek a halál szelében, és az utca ahol régen a boldog gyerekek nevetése hallatszott már csak csendességben árvult el. A fák ágai levél nélkül magasodtak az ég felé, mintha reményt várnának onnan. Aztán a por leszállt, és a pincékből, meg az összedőlt betontörmelékek alól kimásztak a csokivilág végének túlélői. Összegyűltek egy nagy térre és „FESZTIVÁLOZZUNK!” kiáltással elkezdtek bulizni.
Hóndor, a szervezés kiváló bajnoka kitört a tömegből, és kalapját lassan a fejére tolva nézett szembe a kihívással. Fesztivál kell, 3 napos.
Gondosan kiválasztotta a legalkalmasabb embereket, és neki is látott.
A fesztivál szervezése az eseményt megelőzően nagyjából fél évvel kezdődik meg. Ebben az időben zajlik a fellépők kiválasztása, az idő meghatározása, és az anyagi források összeírása. Sittinek még ilyenkor nem sok dolga van. Aztán lassan elkezdődnek a szerződések megírása, és nagyjából 2 hónappal az egész előtt már 80%-ban látható, hogy ki mikor merre és mennyiért.
Olyan apróságokba bele se gondol egy átlag látogató, hogy az öltözősátor, vagy épp a menekülési tábla az nem varázsszóra kerül a helyére, ahogy a bódék, a kordonok, a korlátok, a kapuk, az elsősegélynyújtó helyek meg minden más pontos folyamat után kerül oda ahova kell. Na meg az a bizonyos Catering, amit talán több titok övez, mint az együttesek fellépési díját. Ez tartalmazza, hogy a bizonyos együttesek milyen ellátást kérnek az öltözőbe. Italok, és ételek. Brutális szinten, és brutális mennyiségben.
Sitti a fesztivál előtti egy hétben már keveset aludt, és amit mégis azt is nyugtalanul. Színpadot épített, plakátot ragasztott, táblákat vágott. Volt munka rendesen.
Aztán amikor elkezdődik az első program az már megállíthatatlanul megy előre, mint egy dominó. Olyankor már csak sodródni kell az árral, és hinni azt hogy az idő – vagy majd valaki más – mindent megold. Az első napon egy sportnapot hangosított, ami után már csak kevés dolga volt. Este aránylag korán hazamehetett. Másnap kezdődik minden, előröl. Akkor már nem volt kötött helye, így mindenfelé ment. De egy akkora helyen, mint a fesztivál van hely elbújni, és van azt is mire fogni, hogy miért nem vette fel a telefonját. Ritkán persze belefutott egy-egy főnökségnek nevezett illetőbe, de igyekezett úgy tenni mintha épp valahonnan jönne, valahova menne, valamit csinálna, vagy épp nagyon-nagyon fáradtan ezen állapotok köztes időszakát tőlti. Két koncertet még látott is, aztán a szinpadépités következett, a vasárnapi sportnapra. Kora este már szabadabban lézenget pár ismerősével. Egy lánnyal még japánul is beszélgetett. Ő volt – Suzuki után – Szuzy. Este még volt egy koncert,amit végig néztek Szuzyval. Szuzy őrjöngött, Sitti pedig egy árva műanyag széken várta, hogy végre vége legyen a napnak. Kitudja hány ember fordult már meg azon a széken abban a két napban.
Amikor vége lett, akkor fáradtan ment haza, de valahogy nyugodtan. Így várta a vasárnapot is.
Reggel újra sportnap. Ritkán van olyan, amikor egy rendezvény szervezői szorosan együtt dolgoznak, és az teljesen egyedi hogy egy egész napos munka után két puszi lesz a közös munka vége. Vasárnap ez is megtörtént. Sitti mint az egyszem technikus mozgott a sportnapon, ahol táncos lányok jöttek-mentek, megfordult mindenféle sportoló, a konferálós hölgy is egy személyi edző volt. Egész nap Sitti mellett mozgott, megbeszélték a programokat, és még beszélgettek is, nem csak sportról, hanem minden másról is. Aztán amikor Sitti apukája hozott egy jégkrémet Sittinek a hölgy meg is jegyezte, hogy „Sportnapon jégkrémet eszel?” Kedves volt, ritkán van ilyen.
A délután már érezhető volt hogy lassan a fesztiválnak vége. Este tűzijátékkal zárult a rendezvény, ami azoknak, akik ennek az éremnek azon a bizonyos másik oldalán vannak teljesen más értelmet nyer.
Persze, a romeltakarítás még akkor kezdődik meg. Aztán lassan minden kezd visszaállni a normális rendszerbe.
Tulajdonképpen ami másoknak háron nap fesztivál az Sittinek két hét munka. Ennek már vége. Most pihen, mert van mit kipihenni.
Üdvözlettel: Patrik,a plüss maci
