Egy hónapja lassan, hogy utoljára írtam. Pedig történtek dolgok, de valahogy az élet zűrzavarában elveszett az a pár percnyi nyugalom, amit megkívánnak a soraim. Most sem azért írok, mert annyira van miről, inkább csak azért mert saját magam is szégyellném ha nem tenném meg ennyi hét után. Kis cseppekként múltak a napok, és ez most egy nagy tócsa lett, amibe páros lábbal – vagy inkább páros manccsal – ugrok bele, hogy az szanaszét repüljön a világban.
Legutóbb amikor itt jártam Sitti napjait egy keserű érzés járta át. Néha a bizonytalanság nehezen kezelhető, nehezen érthető, nehezen felfogható, és túl lépni is nehéz rajta. Azóta ezek a felhők tovább mentek, tisztázódott Sitti helyzete, és a nyugalom amit ezután érzett leírhatatlan biztonságot adott neki. Ő egy olyan srác, aki mindig tervez, agyal, számol, gondolkodik, matekol, és mindenre ezer másik terve van. Nem emlékszem, hogy mikor vonta meg a vállát, és mondta azt hogy „hát, lesz ami lesz”. Nála ilyen nincs. A maga ura. A tervei és az álmai ura… és valahol talán az idejének is ura, bár ezt néha rajta kívül más nem hiszi el.
No, de a kis cseppek:
Samu: Róla is régen írtam. Igazából nincs mit róla írnom. Szépen nő, és egészséges. Kedves, nagyon barátságos cimbora. A kezdeti félelmeim vele kapcsolatban már régen távol vannak. A család része lett, úgy ahogy réges-rég én is az lettem. Barátok lettünk, és Samu is egy nagy kalandba vágott. Egy szépségversenyre jelentkezett, és jelen állás szerint esélyes is lehet a győzelemre. Ügyes legyél Samu, én veled vagyok!
A nagy utazás: 70 nap van még hátra. Eddig rohant az idő, de már belassult, és minél biztosabb az egész annál nehezebben jön el. Sitti nagyon sok álmatlan éjszakáját okozta ez. Az agyalás, a tervezés. De most már biztosan kijelenthetem: megyünk. Maci életem talán legnagyobb élménye lesz. Aztán már jönnek a telefonra letölthető applikációk, amik a világ végén is megmondják merre fordulj vissza, meg a pénzváltási alternatívák. Készülni kell erre, kérem szépen, nem úgy van az.
Az új lapi: Sitti vett egy új laptopot. Ideje volt már lecserélni a régit. Döglött az már egy ideje, szépen lassan, ahogy kell. Lett is helyette új. Semmi érdekes nincs vele. Csak ennyi. Van új. Akár nekem is adhatná a régit, de általában azt használja. Egyik szobában ez, a másikban meg az. Normális aksi meg egyikben sincs. Logikus.
Babu: hát ő már holnap bizony ballag. Vége ennek is. Rég volt már az, amikor még annyi év volt hátra, mint amennyi mára már mögötte van. Aztán vizsga. Sitti meg kellőképpen néz ki úgy mint egy szénaboglya. Vizsgamodell lesz, aztán növeszteni kell az alapanyagot.
A végére tartogattam a lényeget.
WTCC 2016
Évek óta írok erről, és az utazás előtt már itt is megjelenik a téma. Idén ez máshogy alakult. Egészen az utolsó hétig nem volt biztos hogy megyünk, sőt.. a valószínűbb az volt hogy nem. Nem volt nagy terv, és nem volt nagy várakozás sem. Halmozódtak a gondok, amik azt sugallták hogy idén ezt el kell engedni, de akárhányszor Sitti eszébe jutott a dolog, meg hogy már mennyiszer volt valahogy mindig megtartotta magában a reményt hogy idén is ott lesznek.Most ez csak a verseny előtti napokban dőlt el. Talán nem is Sittiben, inkább Babu mondta ki az utolsó, mindent eldöntő szót.
Aztán vasárnap hajnal. Előtte Sitti dolgozott, rendezvénye volt. Olyan reggeltől estig dolog,a szokásos. Másnap hajnalban ébredés, és irány az első vonat. Az a szokásos, sötétben induló, hidegben peronon álló történet. Nem új ez már….hajajjj… már párszor voltunk ott olyankor.
Elindul a vonat. Kalauz jön, jegyet kezel, kép készül, majd posztol. Megosztotta a világgal hogy megyünk, rajta pedig én, ahogy a táskából kinézve bámulok előre. Nyitódnak a dobozok, és a szendvicsek szalvétái is gyűrődni kezdenek. Indulás van. 
Közel 3 óra utazás után leszállás. Ismerős az állomás, a szokásos falak, a szokásos szövegek, és a szokásos lépések a HÉV felé. A gyapjas jeti még mindig nem szabadult ki, és úgy indul el az egész szerelvény mintha szét akarna esni. Esik az eső, és hűvös van. Tudtuk ezt előre, nem számítottunk másra.
8:01. A HÉV megáll. Egyértelműen esik, ez már nem kérdés. Sitti régi ismerőse várt ránk a megállóban. Kocsiba be.. Sietve eljutottunk a pályára, majd a kapun bemenve indulás a lelátóra. Olyan ez, mintha haza érnénk, pedig még egy tucatszor se voltunk ott, mégis minden alkalomkor a környezet annyira belénk ég, hogy szinte az utolsó szemetes emlékét is magunkkal visszük. A lelátó fedett, és a róla lecsorgó vizet keresztbe fújja a szél. A hideg szél. Az első pillanattól kezdve érezni lehetett hogy fázni fogunk. Sitti és Babu pedig kellő képen fázott is. Meg fázott az a sok ezer ember aki még ott volt. Az idő nem kegyelmezett. Aztán elindultak a programok. Autók, versenyek, a cirkusz részei. Az eső pedig csak esett, a szél pedig csak fújt. Hol jobban, hol kevésbé. Mindenki takaróban, kabátban, sapkában. Nehezen mentek el a percek a WTCC futamokig. Aztán garázsajtó fel, és a sok száz duda, ami pislákolgatott addig felrobbantotta a lelátót. Az autók kijöttek. A mezőnyben két magyar. Norbi és Feri.
Norbi autója már a felvezető körön megadta magát. Elfüstölt a turbó. A lelátón hatalmas csönd lett. Hosszú másodpercekig. Érezhető volt a feszültség. Norbi kiesett. Feri viszont nagyon jól helyt állt, és végül élete első WTCC-s pontjait szerezte meg.
Abban a pillanatban, amikor láttuk a füstöt Norbi autójából nem volt kérdés hogy a hétvégének itt van vége. Akkor és ott szerintem senki nem gondolta azt, hogy az a kocsi még pályára gurul. Az első jel, hogy itt még lehet valami az volt, amikor Norbi a sportbirók segitségével tolta vissza a Hondát. A hétvége legszebb pillanata volt ez. A szerelés miatt Norbi a második futamon az utolsó helyről indult, és végig előzte a mezőnyt, majd az utolsó kör felénél kitört az autó kereke. Még egy szerencsétlenség.
Végül kicsit csalódottan mentünk vissza Pestre. Az éjszakát ott töltöttük, és másnap reggel jöttünk vissza. Pár nap eltelt a dolog óta, és visszagondolva úgy érzem – és szerintem Sittinek is ez a véleménye – hogy bármennyire rossz volt az idő, és bármennyire nehéz volt ez a hétvége, és az ezt megelőző időszak, ezt mégsem lehetett kihagyni. A csalódottság már a múlté, és már a következő cél lebeg előttünk. Egy nagyobb ugrás. Egy messzebb város, egy másik ország.
Nagy a várakozás. A hétvégén az utolsó kirakó is a helyére kerül, aztán már tényleg nincs mire várni. Az összes részlet rendeződik, és az eddigi homályos foltok kitisztulnak.
Addig meg várunk. Türelmesen.
Üdv: Patrik, a plüss maci
