Sitti napok óta itthon van. Próbál minden percben valamit tenni, valahogy lefoglalni magát, és csak nagyon kevesek látják a szemében azt, amit én. Lóg a levegőben. Vagy talán zuhan, valahonnan és valahova, és hiába mosolyog, ez már régen nem őszinte.
Nem beszél róla. Nem panaszkodik. Úgy gondolja, hogy ha elhiteti magával, hogy ez tényleg jó így akkor előbb vagy utóbb az lesz. Na..mondom hogy mi a szitu.
A szitu az, hogy írtam legutóbb hogy nem könnyű időszakon van túl. Arról viszont nem írtam, hogy ebbe Sitti beletört. Nem picit, hanem úgy kajakra. Volt hogy remegve aludt el, volt hogy hányt hajnalban, volt hogy a hideg rázta 40 fokban, reggel, és volt hogy úgy ébredt fel, mintha egy szaunában ébredt volna. Idegileg leoffolta magát a srác. Ez ment napról napra, rendezvényről rendezvényre, és ő csak tette a dolgát. Esőben, piszkosan, fáradtan, ahogy azt kell, és ahogy az elvárás. Nem, nem mástól. Már saját magától is. Mindig egy picit feladta magában, aztán visszatáncolt, hogy nem lehet. Közben pedig emésztette magát. Úgy rendesen.
Pár nap múlva már észrevette, hogy rohadtul nem érzi jól magát emberek között. A postán sorban állva, vagy a bankban, a boltban, bárhol ahol nincs egyedül. Rendesen menekült a világ elől. Rémisztő ez az érzés. Lehajtott fejjel ülni, és minden csipogásra felnézni, hogy mikor jön az ő száma, majd csalódottan visszahajtani a fejét, remélve azt, hogy ő lesz a következő, és hogy időközben senki nem ül le mellé, és senki nem szól hozzá…na az komoly.
Őszinte mosoly? Viccelsz? Semmi. Elnyomott, értelmetlen harag, valamire, amit még meg se tudsz nevezni, hogy ki vagy mi. Csak érzed. Van benned egy feszkó. Hidegrázással tolod a kis kosárkádat a teszkóban. Ha egy percig kell sorba állnod felrobbansz…pedig nem türelmetlen vagy. Csak szimplán beteg.
A munka pedig ment. Erőltetve, fájdalmasan. Sitti pedig csinálta. Ha rosszul csinálta baszogatták. Ha jól…hát akkor is.
Aztán eljött az utolsó csepp.
Ezerszer nyúzta már meg Hondór Sittiéket. Előbb vagy utóbb törvényszerű volt, hogy a bőr alatt már csak hús van, és azt kezdik el tépni az fáj. Ha fáj akkor pedig ordít, és ha ordít abba beleremeg a föld. A fedés, meg az összes kurva hangfal.
Rendezvény rendezvény hátán. Ezer felé elpakolt dolgok. A pohár tele. Nem fér bele több csepp. Akkor sem ha megtaposod. Fárasztó napok után, miközben félig esőben, félig szárazon készül egy színpad azt mondani hogy 3 óra múlva egy másik településen koncertet kell csinálni picit olyan mintha ebbe a bizonyos pohárba, jó 15 centiről belehullna egy csepp. Egyetlen csepp. Aztán vége.
Sem fizikailag sem technikailag nem lehetett azt akkor megoldani. Balta nélkül nem vághatsz fát!
Aztán jött az első „Nem” majd a válasz: „akkor viszlát”
Sittinek nem lett volna kötelező felállni és tovább lépni. A kollégáját elküldték, és ő pedig azt mondta hogy ő így nem. Ennek pedig már egy hete.
Annyi közös fájdalom van mögöttük, annyi nehéz nap, esőcseppek tízezrei, kilométerek, hajnalok, utolsó utáni pillanatok. Egy összeforrt barátság, egy bizalmi kapcsolat, egy olyan leírhatatlan szimbiózis, ami nincs meg csak úgy két emberben. Soha nem volt kérdés, hogy ha egyik megy akkor megy a másik is. Ezt nehéz megérteni, de ez erről szól. Nem a pénzről, nem a munkáról, már ezeken régen túl vannak. Hondór biciklijét pedig hajtja az egó. Sittiékét a tisztelet és a barátság. Meglátjuk ki jut tovább.
Szép volt ez az elmúlt 5-6 év, de egyszer minden véget ér. Ennek most jött el az ideje. Csendesen, nyugodtan. Batyu a vállon, irány tovább.
Egy hét alatt pedig szépen csendben lett minden a régi, vagy legalábbis kezd az lenni. Nyugodtan alszik, a remegések elmúltak, és már félelem nélkül lép be bárhova. Nehéz időszak volt.
Kellett az a kéz, ami mellette volt. Türelmesen, néha vitatkozva. Köszönöm!
Üdv: Patrik, a plüss maci
