Patrik, drága barátom. Annyi mondat után engedd meg hogy most én vegyem át a soraid helyét. Pihenj egy kicsit, ez most az én lapom. Ismeretlenül, minden ismeretlennek. Egy csodáról, amivel minden reggel ébredek, és minden éjjel alszom el. Arról a csodáról, amiről azt érzem, hogy nem jött sehonnan, és nem tart sehová. Nincs kezdete, és nincs vége. Csak van, létezik. És napról napra egyre szebbé válik az életem tőle.

Ez a nap is eljött. Annyi év után. Az emlékeimben halványan, de élnek gyerekkorom elégő szülinapi gyertyái, széttépet karácsony ajándékok cafatokra szedett csomagolása. Ahogy múltak az évek annyi minden változott, történt minden, ami szép és jó, vagy éppen rossz. Az emberek jöttek, mentek, vágyak, álmok múltak el, és váltak valóra. Születtek tettek amikre büszke voltam, és hibák is amiket elkövettem. A következő gyertyán már 26 lesz. Rohan az idő, és talán csak most merném  azt mondani hogy igen, már éltem valamennyit.

Látom magamon is, ahogy csendesen múlnak el az emlékek, képek elfakulnak, és az arcok akikkel gyerekként együtt rúgtam a port ma már nem is ismernek meg.

Az idő rohan. De mégis, van amikor egy napra megáll, és a perceg titokzatos jövőjét felváltja az emlékezet. Ez a nap pedig ma van. Évforduló. Az első közös évfordulónk.

Közös életünk első pillanataiban még nem gondoltam volna hogy egyszer ezek a sorok megszületnek. Nem hittem, hogy jövője lehet. Akkor a pillanat volt fontos, és magam sem akartam abba belegondolni hogy mi lesz holnap, mert nem vártam semmi jót. Égettem már meg magam hiú reményekkel, váltak ördöggé angyalszárnyú lányok. Nem reméltem már semmit, és nem is gondoltam semmire. Lesz ahogy lett….aztán tényleg lett. Egy hétből egy hónap. Az első közös este után a második, közös kirándulások, ünnepek. A sokadik rózsa után jöttek a megszámlálhatatlan filmezések a megszámlálhatatlan csokikkal….és közben a hónapok teltek, eltelt egy ősz, egy tél, majd a tavasz is. Aztán most itt vagyunk. Egy éve már.

Te ezt akkor gondoltad volna? Amikor beléptél a terembe, és ott voltam én, meg a többiek. Néztelek ismeretlenül, rád csodálkozva hogy „Te ki vagy?” Aztán már a próbák se voltak próbák többé. Alkalmak lettek, amikor láthatlak Téged. A többi már nem érdekelt. Ahogy egy vízcseppet beszív egy pici kendő, úgy lettél életem része. Először csak a próbákon, majd a próbák után. Majd minden nap, minden percében. Mára pedig Te lettél maga az élet.

Annyi élményt éltünk át, hogy ha elkezdeném sorolni biztos hogy lenne olyan amit kihagyok. De egy pillanat, egy perc sem érdemli meg azt hogy ne legyen a felidézett emlékeim sorában, így inkább nem is kezdem el sorolni.

Köszönöm az elmúlt egy évet. Azt, hogy mindig őszintén szerettél és kiálltál értem, értünk. Köszönöm hogy türelmes voltál mikor az élet más dolgokat tett fontosabbá. Köszönöm hogy mellettem voltál akkor is ha hibáztam néha. Köszönöm az összes boldog percet. Köszönöm hogy vagy nekem, és ha lehet maradj örökké ilyen szeretni való tündér, mint amilyennek én megismertelek. Szeretlek életem.

Millió csók!
András