Patrikmaci blogja

Fekete és fehér. Más választás nincs. Koppan a tábla, feláll a bábú. Egyszer én is a helyemre kerülök talán. Faragatlan parasztok társaságában veszek el.

Része vagyok a sornak, kit majd eltipornak, ha kezdődik a játék. Bármi lehet belül a szándék, mert hiába várnék még egy percet a lépés előtt. Nem én döntök.
A paraszt nem dönthet.

Mi már úgy születünk, hogy tudjuk hova kerülünk. Feketék leszünk vagy fehérek, kik parancsszóra oda lépnek, ahova kell, és ha nincsen hely majd mi csinálunk, mert ezt parancsolja szeretett királyunk. A király dönt. A paraszt nem dönthet.

Az első sorban vagyok. Mögöttem pedig mindenki más. Én vagyok ott, a kezdetek bátra, és tolnak előre, nem nézhetek hátra. Az első lépés az enyém és az első pofont is állom, mert csak így kerülhetem el a bábúhalálom.
Gyáva mögöttem marionett király, ki felett a kéz úgy jár, ahogy felettem. De engem az első sorba faragtak. Engem ide tettek. Nem én döntök. A paraszt nem dönthet.

Unalomig ütünk és ütnek, ha ez az érdek. Ha épp ez a taktika része, vagy ha nem lehet máshogyan vége. Ütünk, ha épp kell ütni, és ha ütnek azt eltűrni, szótlanul egy helyben állva eljátszani azt, hogy nem vagyok gyáva, valami csodát várva, vagy azt remélve, hogy úgy lesz az egésznek vége, hogy a paraszt végre nem csak szótlan senki, aki csak parancsszóra képes bárkit leverni. De a paraszt nem dönthet.
 
Pedig én félek. Minden kéz, aminek felettem van hatalma megfog és elrak jobbra vagy balra,
táblára vagy tábla mellé, és társaimat ha más leverné az ugyanúgy fáj, mert minket egy fából faragtak. Kit már leütöttek vagy még itt maradtak, mind egyformák vagyunk.

Ha leütnek én is szabad vagyok. Tényleg elhiszem, hogy ha ez a kéz mondja meg mikor lehetek szabad akkor valóban azzá válok, és mint egy átok kísér el a kezdeti lépéstől az utolsó mattig, győzelemig vagy kudarcig. A végét nem én döntöm el. A paraszt nem dönthet.

Onnan hátulról az egész játék máshogy látszik. Pár paraszt parancsszóra hőst játszik, és megtesz mindent, mi telik tőle, hogy ott, hátul az a bábú királybőrbe bújva ne kapjon mattot, és túléljen minden harcot, és lehet ennek bármennyi paraszt az ára akkor is ő legyen a tábla királya.

Lassan túl vagyok néhány lépésen. Annyi paraszt elment, én a sorsom lekéstem. Engem valahogy más fából faragtak. Remegve lépek előre, és néha hagynám az egészet a fenébe, de nem én döntök. A paraszt nem dönthet.

Végül valahogy talpon maradtam, pedig minden lépésnél magamban feladtam, mert parasztként bármennyit érek el, felettem a kéz csak ritkán mérlegel.
A király pedig ki miattunk nem kap mattot elfelejti néha hogy a paraszt kezdi a harcot, és bármi lesz a csata vége, a parasztot kiüthetik, de a király hull térdre. A parasztnak van királya, és nem a királynak parasztja.
Most túléltem, de lehet holnap már feladom, mert szívvel élek, és ha tovább folytatom valahol mélyen nem marad már semmi. Pár paraszt, a király, meg a kéz…. és ennyi.

Aztán ez a kéz úgyis dönt, és a király meg a paraszt előbb-utóbb ugyanabban a dobozban végzi. És akkor már a király sem dönthet.

Nehéz elképzelni engem, ahogy a vonaton ülök, vagy épp lógok valahol, vagy mindenféle fura dolog előtt ülök, állok, fekszek. Annyi kérdező, fura szemet láttunk már, hogy már fel sem tűnik, ha valaki érdekesen tekint ránk. Mi ilyenek vagyunk. A srác meg a macija. Őrült konstrukció.

Pedig kérdező szemek mindig vannak. Kedves mosolyok, vagy szánalmas tekintetek, mégsem fordult meg Sittiben soha, hogy velünk lenne baj. A világgal annál több.
A napokban is jöttek fura kérdések. Sitti kollégája egyenesen azt mondta, hogy megverne. Szerinte ez vicces. Szerintem nem az. Ő bennem valóban nem lát mást egy egyszerű játéknál.
De Te…aki ezt olvasod… nézz körül a szobádban. Nézz a polcodra, a képekre a falon. Melyiket hagynád széttépni?

A világot mégsem akarom megváltoztatni. Nem akarok senki szemében az lenni, mint ami Sittijében lettem. Lehetetlen feladat lenne. Nekem éppen elég, ha lehet egy saját birodalmam, ahogy én uralom a szavakat, és én válaszolok a saját kérdéseimre. A soraink előtt és után mi is állarcot húzunk. Itt nem kell. Ezért van zárva az én világom ajtaja. Ezért nincsenek nevek, se arcok. Minden név egy új kattanás lenne a bilincsünkön, és az már nem az őszinte világom lenne. Maradunk így, és ez így a helyes.

 Kevés ember tud rólam bármit is. Erre jó példa az, ahogy legutóbb kezeltek. Megütnének. Csak úgy. De mitől hiszi bárki azt, hogy nekem ez nem fáj? Mitől gondolja bárki azt, hogy Sitti ezt csak úgy elnézné? Mosolyog rajta, de belül valahogy érzi azt, hogy van valami baj. Nem normális, és az hogy létezem valami beteg pótcselekvése valami régi elnyomott fájdalomnak. Aztán elgondolkodik rajta, és rájön hogy erről szó nincs. Sitti nem beteg ember. Csak létrehozott egy világot bennem, ahol létezhet…és emiatt létezek én is.

Nekem sajnos nincs középső ujjam. Egy mancsom van, amit tudok himbálni, de ennyi. Se több, se kevesebb. Pedig ilyenkor úgy felmutatnám a hülye kérdéseket feltevőknek, felmutatnám az értetlenül bambulóknak, a nevetségesen mosolygóknak. Azoknak akik kigúnyoltak minket, az összes embernek akinek „ciki” egy macival sétálni. Mindenkinek, aki pusztán azért bántana, mert olyan vagyok amilyen. Annak, aki kérdés nélkül feltételez egy választ. Kapjátok be mind.

Üdv: Patrik, a morcos maci

Egy hónapja lassan, hogy utoljára írtam. Pedig történtek dolgok, de valahogy az élet zűrzavarában elveszett az a pár percnyi nyugalom, amit megkívánnak a soraim. Most sem azért írok, mert annyira van miről, inkább csak azért mert saját magam is szégyellném ha nem tenném meg ennyi hét után. Kis cseppekként múltak a napok, és ez most egy nagy tócsa lett, amibe páros lábbal – vagy inkább páros manccsal – ugrok bele, hogy az szanaszét repüljön a világban.

Legutóbb amikor itt jártam Sitti napjait egy keserű érzés járta át. Néha a bizonytalanság nehezen kezelhető, nehezen érthető, nehezen felfogható, és túl lépni is nehéz rajta. Azóta ezek a felhők tovább mentek, tisztázódott Sitti helyzete, és a nyugalom amit ezután érzett leírhatatlan biztonságot adott neki. Ő egy olyan srác, aki mindig tervez, agyal, számol, gondolkodik, matekol, és mindenre ezer másik terve van. Nem emlékszem, hogy mikor vonta meg a vállát, és mondta azt hogy „hát, lesz ami lesz”. Nála ilyen nincs. A maga ura. A tervei és az álmai ura… és valahol talán az idejének is ura, bár ezt néha rajta kívül más nem hiszi el.

No, de a kis cseppek:

Samu: Róla is régen írtam. Igazából nincs mit róla írnom. Szépen nő, és egészséges. Kedves, nagyon barátságos cimbora. A kezdeti félelmeim vele kapcsolatban már régen távol vannak. A család része lett, úgy ahogy réges-rég én is az lettem. Barátok lettünk, és Samu is egy nagy kalandba vágott. Egy szépségversenyre jelentkezett, és jelen állás szerint esélyes is lehet a győzelemre. Ügyes legyél Samu, én veled vagyok!

 A nagy utazás: 70 nap van még hátra. Eddig rohant az idő, de már belassult, és minél biztosabb az egész annál nehezebben jön el. Sitti nagyon sok álmatlan éjszakáját okozta ez. Az agyalás, a tervezés. De most már biztosan kijelenthetem: megyünk. Maci életem talán legnagyobb élménye lesz. Aztán már jönnek a telefonra letölthető applikációk, amik a világ végén is megmondják merre fordulj vissza, meg a pénzváltási alternatívák. Készülni kell erre, kérem szépen, nem úgy van az.

Az új lapi: Sitti vett egy új laptopot. Ideje volt már lecserélni a régit. Döglött az már egy ideje, szépen lassan, ahogy kell. Lett is helyette új. Semmi érdekes nincs vele. Csak ennyi. Van új. Akár nekem is adhatná a régit, de általában azt használja. Egyik szobában ez, a másikban meg az. Normális aksi meg egyikben sincs. Logikus.

Babu: hát ő már holnap bizony ballag. Vége ennek is. Rég volt már az, amikor még annyi év volt hátra, mint amennyi mára már mögötte van. Aztán vizsga. Sitti meg kellőképpen néz ki úgy mint egy szénaboglya. Vizsgamodell lesz, aztán növeszteni kell az alapanyagot.

A végére tartogattam a lényeget.

WTCC 2016

Évek óta írok erről, és az utazás előtt már itt is megjelenik a téma. Idén ez máshogy alakult. Egészen az utolsó hétig nem volt biztos hogy megyünk, sőt.. a valószínűbb az volt hogy nem. Nem volt nagy terv, és nem volt nagy várakozás sem. Halmozódtak a gondok, amik azt sugallták hogy idén ezt el kell engedni, de akárhányszor Sitti eszébe jutott a dolog, meg hogy már mennyiszer volt valahogy mindig megtartotta magában a reményt hogy idén is ott lesznek.Most ez csak a verseny előtti napokban dőlt el. Talán nem is Sittiben, inkább Babu mondta ki az utolsó, mindent eldöntő szót.

Aztán vasárnap hajnal. Előtte Sitti dolgozott, rendezvénye volt. Olyan reggeltől estig dolog,a szokásos. Másnap hajnalban ébredés, és irány az első vonat. Az a szokásos, sötétben induló, hidegben peronon álló történet. Nem új ez már….hajajjj… már párszor voltunk ott olyankor.

Elindul a vonat. Kalauz jön, jegyet kezel, kép készül, majd posztol. Megosztotta a világgal hogy megyünk, rajta pedig én, ahogy a táskából kinézve bámulok előre. Nyitódnak a dobozok, és a szendvicsek szalvétái is gyűrődni kezdenek. Indulás van.



Közel 3 óra utazás után leszállás. Ismerős az állomás, a szokásos falak, a szokásos szövegek, és a szokásos lépések a HÉV felé. A gyapjas jeti még mindig nem szabadult ki, és úgy indul el az egész szerelvény mintha szét akarna esni. Esik az eső, és hűvös van. Tudtuk ezt előre, nem számítottunk másra.

8:01. A HÉV megáll. Egyértelműen esik, ez  már nem kérdés. Sitti régi ismerőse várt ránk a megállóban. Kocsiba be.. Sietve eljutottunk a pályára, majd a kapun bemenve indulás a lelátóra. Olyan ez, mintha haza érnénk, pedig még egy tucatszor se voltunk ott, mégis minden alkalomkor a környezet annyira belénk ég, hogy szinte az utolsó szemetes emlékét is magunkkal visszük. A lelátó fedett, és a róla lecsorgó vizet keresztbe fújja a szél. A hideg szél. Az első pillanattól kezdve érezni lehetett hogy fázni fogunk. Sitti és Babu pedig kellő képen fázott is. Meg fázott az a sok ezer ember aki még ott volt. Az idő nem kegyelmezett. Aztán elindultak a programok. Autók, versenyek, a cirkusz részei. Az eső pedig csak esett, a szél pedig csak fújt. Hol jobban, hol kevésbé. Mindenki takaróban, kabátban, sapkában. Nehezen mentek el a percek a WTCC futamokig. Aztán garázsajtó fel, és a sok száz duda, ami pislákolgatott addig felrobbantotta a lelátót. Az autók kijöttek. A mezőnyben két magyar. Norbi és Feri.

Norbi autója már a felvezető körön megadta magát. Elfüstölt a turbó. A lelátón hatalmas csönd lett. Hosszú másodpercekig. Érezhető volt a feszültség. Norbi kiesett. Feri viszont nagyon jól helyt állt, és végül élete első WTCC-s pontjait szerezte meg.

Abban a pillanatban, amikor láttuk a füstöt Norbi autójából nem volt kérdés hogy a hétvégének itt van vége. Akkor és ott szerintem senki nem gondolta azt, hogy az a kocsi még pályára gurul. Az első jel, hogy itt még lehet valami az volt, amikor Norbi a sportbirók segitségével tolta vissza a Hondát. A hétvége legszebb pillanata volt ez. A szerelés miatt Norbi a második futamon az utolsó helyről indult, és végig előzte a mezőnyt, majd az utolsó kör felénél kitört az autó kereke. Még egy szerencsétlenség.



Végül kicsit csalódottan mentünk vissza Pestre. Az éjszakát ott töltöttük, és másnap reggel jöttünk vissza. Pár nap eltelt a dolog óta, és visszagondolva úgy érzem – és szerintem Sittinek is ez a véleménye – hogy bármennyire rossz volt az idő, és bármennyire nehéz volt ez a hétvége, és az ezt megelőző időszak, ezt mégsem lehetett kihagyni. A csalódottság már a múlté, és már a következő cél lebeg előttünk. Egy nagyobb ugrás. Egy messzebb város, egy másik ország.

Nagy a várakozás. A hétvégén az utolsó kirakó is a helyére kerül, aztán már tényleg nincs mire várni. Az összes részlet rendeződik, és az eddigi homályos foltok kitisztulnak.
Addig meg várunk. Türelmesen.

Üdv: Patrik, a plüss maci

Nagyon ritkán van olyan, hogy egy héttel azután hogy írtam újra a sorok mögé bújok és írok.

Van mit. Van bizony, és ezt mondom jó értelemben és rosszban egyaránt. Az elmúlt egy hét olyan volt Sittinek mint valami betépett hullámvasút, ami gyorsabban megy mint amennyi idő ahhoz kell, hogy egy dolgot az ember igazán átgondoljon, és ennek hiányában cselekszik. Általában rosszul.

Mókus, Sitti barátja – aki a blogom egyik rendszeres olvasója, és nyelvtanellemzője is (Szia Gabi :) ) itthon volt. Lejött a nagy városból, és egy baráti délután keretein belül megbeszélték az élet dolgait, meg az utazás részleteit is – valamennyire. 98 nap van hátra, az meg kevesebb mint 100. Picit több mint 3 hónap. Sitti ezt csak most fogta fel, hogy mennyire rövid az idő arra, hogy azt a lecet amit megakar ugrani jól alá is támassza. Dobálja alá hol köveket, hol kavicsokat, hol sziklát, de a halom ami majd a lecet támasztani fogja az még messze nincs kész, de már észrevehetően kupacnak nevezhető. Megnyugtató hogy a kupacolás eddig a tervek szerint – sőt talán picit jobban is – halad.

Pénteken Sitti már Babu barátnőivel találkozott. A fodrász cicákkal, és négyesben – a cicák meg Sitti – mentek el ide meg oda, fagyizni meg hambizni, tételt kidolgozni, meg ilyenek.
De a látszat csal, viszont én megígértem hogy tartom a számat arról, hogy milyen összeszövetkezés van a háttérben. Amolyan burkolt sus-mus. De erről ennyit.

Másnap – ez már húsvét előtti szombat – Sitti barátai, akik az ország mindenféle részén élnek, valaki Pesten, valaki Debrecenbe most újra itthon voltak az ünnep miatt, és bár Sitti aznap még dolgozott az estét szabaddá tette. A szokásos dolgok mentek. Beszélgetések, nevetések, és Sitti a saját szánalmas helyzetét ilyenkor tudja igazán kifigurázni. Soha nem volt abból félre értés, vagy lenézés amiatt mert Sittinek olyan háttere van mint amilyen. Ha az összejövetel a hónap végére esik akkor Sittit ugyanúgy várják, mint amikor még van felesleges pénze – ami egyre kevesebb van mostanság. Más ember más körülmények között ugyanazokat a mondatokat sértőnek érezné, de olyankor ezek másról szólnak. Olyan mintha a sötétségben valaki egy gyertyát gyújtana, de nem azért hogy világítson, hanem hogy lásd hogy mekkora is a sötét körülötted. Ha pedig rájössz arra, hogy az a sötét nem is olyan nagy dolog akkor hiába alszik el a gyertya és hiába vagy ugyanott, mégsem úgy fogod fel ahogy addig. Ez a barátság lényege. Legyen az Mókus, vagy a többiek, Pesten, Debrecenbe vagy bárhol. Náluk van az a bizonyos gyertya.

A találkozó után Sitti az estét Babunál töltötte. Babu testvére hosszú hetek után végre újra hazajött, pár olyan emberrel akiket részben Sitti is ismert. A vasárnapi program egy túrázás volt. Sitti meg nem az a túrázós alkat, és mindig a sor végén haladt, a tüdejét köpte ki – kicsit Citadellás volt a hangulat – de végül felértek, majd vissza.

Hétfőn Sitti testvérének családja volt itthon. Ritka alkalom ez, a kapcsolat nem mondható jónak köztük. Ennek ezer oka van, és bár napokig lehetne sorolni a sérelmeket, az idő ezt valahogy mindig rendezi. Békében, nyugodtan telt el a húsvét, az egyik legszebb volt az elmúlt évek közül.

Kedden már Sitti dolgozott – egy agrárkamarai konferenciát – amiben az égvilágon semmi érdekes nem lett volna, ha nem találkozik az egyik  régi zenész ismerősével, aki az előadásra volt hivatalos. Sitti még rajongóként kezdte megismerni a srácot /srácokat/, aztán az évek alatt ez a rajongás inkább szimpátia lett, majd mikor már együtt is dolgoztak akkor egy picit mélyebb kapcsolat lett a dologból. Ha egy sztár, akinek több ezres rajongótábora van rád mosolyog és a neveden szólít az már jelent valamit. Nem sokat, de valamit.

Aztán eljött a szerda. Előtte lévő csütörtökön kezdtem mesélni Sitti hetéről, és igazából most jön az ami miatt elkezdtem irni, és ami annak a bizonyos hullámvasútnak a mélypontja volt. A zuhanás.

Sitti munkájáról már meséltem, csinálja a dolgát, és ennyi. Talán nem is rosszul. Ennek az is lett a következménye, hogy tavaly nyár végén megemelték a fizetését. Persze, nem ment ez ennyire könnyen. Sitti más munkalehetőséget kapott, és amikor ezt jelezte a főnökénél akkor sikerült elérnie ezt a szintet. Aztán teltek a hónapok, és Sitti csinálta azt amit addig. Márciustól lejárt a szerződése, és hetekig nem tudott arról, hogy kap-e másikat.
Végül kapott, és a rajta lévő összeg megint a régi bére volt.
Jött az újbóli kilincselés, kopogtatás, konkrét kérdésre kapott hazug válaszok, kamu szövegek, ködösítés, hintapalinta, magyarázkodás. Végül tegnap az a kolléganője, aki nagyjából azóta van ott mint Sitti, és nagyjából egy cipőben is járnak megkapta a szerződését. Sitti megint nem.
Újra kopogtatott, bement és kérdezett. A válasz: „Sittinek megbízási szerződése lesz”.
Sitti megkérdezte hogy ez mit jelent: „Azt hogy Sittivel egy megbizási szerződést fogunk kötni”
Aztán Sitti újra megkérdezte, hogy ez pontosan mit jelent: „Azt hogy megbizási szerződéssel fog dolgozni”
A helyzet a következő: vagy azt hiszik Sittiről hogy hülye, vagy az a hülye aki ezt az egészet mondja, és ő maga sem tudja hogy miről beszél.

Eltelt egy hónap, normális válasz nélkül. Végül Sitti eldöntötte, hogy felmond, és vállalja ennek az összes következményét. Sitti kollégája és egyben barátja erre két dolgot reagált.
Az első az volt hogy legalább a fizetést várja meg, nézze meg hogy mi lesz, aztán eldönti hogy mit akar. A másik pedig az, hogy abban az esetben ha Sitti elmegy ő is felmond.

Amikor ezt írom a hónap utolsó napja van. Holnap elseje, péntek. Volt a világtörténelemben olyan, hogy elsején kapott Sitti fizetést. Ha ez így lesz,  és az lesz benne aminek nem kellene akkor Sittinek a holnapi az utolsó munkanapja.
Ezt így elmondta annak a kolléganőjének aki a pályázatokért felel. Ő pedig elkezdett sírni, amit egy pár perc beszélgetés követett. Sitti rá világot arra, hogy jobban tenné ha ő is lépne, és mást keresne. Neki is van elég baja a munkával, a stílussal meg a hozzáállással amit felülről kap.
Ha minden így marad olyan fogaskerekek esnek ki a rendszerből amik nélkül nem működhet tovább az intézmény. Legalább ilyen költségvetésből, ilyen hatékonyan és ilyen gyorsan.
Mindenki pótolható – szokta mondani Sitti főnöke. Persze, egy főnök is az.
Sitti is pótolható. Az alapokat ő is csak tanulta. Volt kitől. De ha nincs kitől tanulni?
Eléd raknak egy kütyüt, és azt mondják hogy használd, de senki más nem képes még bekapcsolni sem.

Kalandos hetek várnak ránk, és ha nem változik semmi akkor kalandos hónapok. Van amikor nem lehet nyelni tovább. Amikor nem szavakat kell mutatni hanem tetteket. Sitti olyan mint egy szabadságharcos sündisznó. Puffog, magának, küzd, aztán majd lesz valami.

Én meg nézem, ahogy eddig.

Üdv: Patrik a plüss maci

Ha sokáig nem jelentkezem annak általában egy oka lehet: nem történik semmi olyan említésre méltó dolog Sittivel amiről egy egész bejegyzést tudnék írni, vagy ha történik is az nem újdonság, nem érdekes, posztolni róla is felesleges.
Lassan kezdtem elveszteni a reményt, hogy ez változni fog, de túl unalmas lenne az élet nyugodtan, csendesen, mások zavaró villámlásai nélkül.

Sitti a munkája kapcsán rengeteg rendezvényre jár, és ezáltal rengeteg emberrel találkozik. Ezeknek a kapcsolatoknak több csoportja van. Van a „látásból ismerlek” szint, illetve a „tudom ki vagy”. Ritkán van ebből komolyabb szakmai vagy emberi barátság.
Sok ember köszön már Sittire. Tanárok, diákok, fiatalok, idősek.. amiatt mert Sitti tekergette vagy nyomkodta ott, fent a gombot, vagy épp ő rakta be a discoban a következő számot.
Jobb esetben egy név marad meg. Se telefonszám, se cím, se semmi más. Egy név. Esetleg. Semmi több. Ez így pedig teljesen rendben van.

A szombat este sem kezdődött máshogy. Jótékonysági bál. Szokásos rendezvény, a szokásos rend szerint. Sitti megérkezik, és az első kérdése a rendezőhöz megy. Mit, hova. Aztán kulcs fordul, ajtó nyílik  és az ezerszer összetekert kábelek között megy a szelektálás. „Ez kell”, „Ez is kell”, és „Még ez is”.
A szervező hölgy Sitti egyik régi osztálytársának az anyukája, ismerős volt, ezért a szokásosnál is oldottabb volt a kezdeti hangulat.
Szokás szerint mentek a dolgok. A nagy teremben idő közben zumba volt, a végén pedig az ott lévő hangfal került ki a jótékonysági bálra.
Nagyjából 7 óra körül kész volt minden. Sitti türelmesen várta, hogy történjen valami, és időként kiment dohányozni.

A rendezvényen nem sok ember volt, és nagy részük idegen volt. Dohányozni se sokan jártak ki, és azok közül akik mégis,  egyetlen olyan volt aki valahogy mindig akkor ment ki amikor Sitti.
Beszélgetni kezdtek. Sitti elmondta, hogy ő már mennyire nem élvezi ezeket a rendezvényeket, és hogy ez nem a szervezők vagy a zene hibája, pusztán annyira monoton ez az egész, hogy képtelen a jó oldalát nézni. Hozzá is tette, hogy amint lehet le is lép.
Aztán a hölgytől is kérdezett pár dolgot, a munkája kapcsán, meg talán arról hogy ő kinek a kicsodája hogy itt van. Elmondta, hogy telefonon kér adományokat, és hogy ez a munkája, de Sitti nem igazán erőltette a dolgot. Ennyi fért bele egy cigibe, aztán ment vissza. Csinálni a dolgát.

Odabent bekapcsolta a céges gépet, és facebookozni kezdett Babuval. Elmondta neki, hogy van egy nő, aki rá van mozdulva, és ez nem csak valami bemesélt dolog, ez egyértelmű volt.
A lány egy alacsony, nagyon csúnya és nagyon puffasztott torzszülött, és hogy a történethez hü maradjak a továbbiakban az ő neve malacka…a név azért érdekes, mert Sitti azon emberek nevét minimum megkérdezi – és jobb esetben emlékszik rá – akiket fontosnak tart, legyen ez bármilyen rendezvény. De ekkor este úgy ment haza, hogy malacka nevét se tudta, mert ennyire nem érdekelte. Ennek még lesz jelentősége.

Szóval Sitti beszélgetetett Babuval. Sőt, egy idő után amikor megérkezett a zenekar, és Sittinek semmi dolga nem akadt egy időn keresztül még kameráztak is. Annyira, hogy Sitti kollégája integetett Babunak. Sitti elvolt Babuval, a saját kis világában, körülötte meg ment a nézése meg a járása, meg a füredi Anna bálon. Sitti még meg is mutatta egyszer kamerába a zenekart, meg a táncolókat, majd visszaült beszélgetni tovább.
Az egyik cigiszünet alkalmával Malac tulajdonképpen berángatta táncolni Sittit aki talán túl gyengén jelezte hogy ő erre nem vevő. Mindez a kamera előtt történt, és Babuból mosolyt csalt elő. Sitti pedig leült, és beszélt tovább Babuval. Rá kis időre Malac szintén visszatért, és Sittit átölelve büdös szájjal motyogott valamit a fülébe, miközben Sitti elmagyarázta hogy épp Babuval beszél. Mutatta is hogy „a barátnőmmel beszélek éppen”, csak sajnos a mondat második része nem hangzott el, ami úgy szólt volna hogy „takarodj el innen mostmár”.
Babu mérges is lett ezen. Mondta is Sittinek, hogy miért nem küldi el ezt a piócát erélyesebben. Sitti pedig azzal védekezett, hogy nem akar bunkó lenni. Végül kiderült, hogy Babunak lett igaza. Hallgatni kellett volna rá. De itt még nem tartunk.

Végül eljött az est fénypontja, és a vetítés, ami Sitti feladata volt megtörtént. Erre az időre ki kellett kapcsolni a kamerát, hiszen a kép és a hang is ki volt vetítve az ott lévőknek. Két film volt, a kettő nagyjából 20 perc volt.
Ezek után Sitti kikapcsolta a dolgokat, és pakoláshoz készen állt. Sitti kollégája még azt kérte, hogy maradjon ott egy kicsit, legalábbis addig amíg a főnökük – aki szintén az intézményben volt, csak fent az irodán – el nem megy. Ugyanis Sittinek ott kellett volna maradni hivatalosan a végéig, ami kb 2 körül ért volna véget. Persze esze ágában nem volt, hogy egy perccel is tovább maradjon mint amennyire kell.

Közben Malacka már többet ivott a kelleténél,  és olyan kérdéseket tett fel, hogy Sittinek van-e barátnője és hogy csalta-e már meg. Sitti pedig világosan elmondta hogy mi a helyzet, sőt, hozzá tette hogy nyáron Párizsba is mennek. Valahogy ez Malacka számára nem volt világos, vagy nem értette meg.

Végül Sitti összepakolt, bezárt mindent, vissza vitte a kulcsot, és hazament az első percben amikor ezt megtehette.
Malacka még másnap is téma volt, ugyanis Sitti még azelőtt akarta őt letiltani, mielőtt rá talál, de nem tudta a nevét…ki gondolta volna, hogy akkor ez érdekes lesz. Nem a név, hanem a Malacka-jelenség.

Nem rakok fel róla képet, mert nem akarom elveszteni a blogom olvasóit…és én, plüss medvének se vagyok épp egy vékony forma…de képzeljetek el egy nagyon ronda és nagyon dagadt nőt.
DE!!! Önmagában nem ez lenne a gond. Nem kell szépnek meg csinosnak lenni ahhoz hogy valaki értelmes legyen, és ez fordítva is igaz. Bár kapásból egy olyan ember se jut eszembe Sitti baráti köréből aki legalább hasonlít erre a lényre, de ez még nem lenne kizáró ok.

Teltek a napok, és Malacka megjelent Sitti munkahelyén. Nem konkrét céllal, csak átutazóban, egy fél pillantással keresve Sittit. Véletlen volt, hogy Sitti ezt látta, és mennyi olyan Malacka-küldetés lehetett amit Sitti se látott…beteg ember ez, kérem szépen.

Rá pár napra jött a bejelölés, amire Sitti természetesen nem reagált, hiszen miért tette volna? Most már megválogatja az ismerőseit – régen ez nem így volt. Minden látható adatot elrejtett, amit csak ellehetett rejteni. A bejelölést pedig egy idő után törölte. Normális embernek eszébe se jutott, hogy mással próbálkozzon.

De Malacka más. Ő nem adja fel.

Tegnap délután Malacka irt Babunak. Igen. Malacka, Babunak.
Olyan mintha a strucc csicseregne a kis verébnek. Mintha a bálna pancsolna vizet a pici aranyhalra. Mintha egy szikla esne rá egy kavicsra….mintha tengert öntenénk a pocsolyába, mintha havat lapátolnánk egy szem hópihére, mintha egy kibaszott tankkal lőnénk rá egy fakardot szorongató óvodásra, aki vaduk hadonászva szeretné legyőzni a hétfejű sárkányt hogy övé legyen a fele királyság meg a hercegnő hamvas pihe puha kiskacsója!!!! Pfuuuu geci. Malacka jött….és nem kopogott hanem neki ugrott az ajtónak ami beszakadt. Tokostul – tokástól -, úgy kajakra.
Megírta Babunak, hogy hiába a 3 év meg Párizs, ő bizony együtt volt Sittivel, és biztos ki lehetett éhezve, de ő pótolta. A valósággal köszönő viszonyban sincs, és ha Sitti egész este nem kamerázott volna Babuval….ha nem mesélt volna Párizsról…..ha nem lenne 3 éves kapcsolatuk….. ha nem a munkahelyén lenne…. és ha nem Malacka lett volna…hát még akkor sem!
Jött a sokk, és Sitti elkezdett akaratlanul is magyarázkodni. Mivan?? Magyarázkodni? Ezért?
Sajnos igen. Sitti tudja az igazat, de mások nem, és bár Babu elsőre röhögött rajta, a legendák amiket felkap a szél bizony mennek. És senki nem kérdezi meg hogy igaz vagy sem. Ha ezt mondták akkor biztos az.
Aztán Malacka hivatkozott mindenkire. És ez a sok „mindenki” sorba jött, és mondta hogy Malacka alapból egy kavarós őrült, és hogy kizárt hogy ez megtörtént volna. Hivatkozott Sitti egyik barátjára akik aznap este nem is látták egymást. Aztán hivatkozott Sitti osztálytársának az anyukájára meg valami őrökre akik Malackát keresték, és hogy majdnem lebuktak meg hátsó bejárat meg ilyesmi. A tény viszont tény. Sitti elvégezte a munkáját, pakolt és hazament. Előtte is Babuval beszélt, utána is Babuval beszélt, és a köztes időben – ami talán fél óra, vagy annyi se – pakolt, zárt, elköszönt és haza ment.

Lassan ezer napja van Babuval. És ebbe az ezer napba egy holmi Malacka nem mászhat csak úgy bele, hogy majd ő kavar pusztán azért mert az ő szerencsétlen életében nincs senki aki hozzá nyúlna. Szánalmas.

Pedig – és most legyünk őszinték – voltak Sittinek meredek dolgai. Vállalhatatlan arcok, vállalhatatlan nevek, vállalhatatlan esték, amiket nem rak ki a kirakatba, de nem tagad, bár szégyelli. De van egy szint, ami alá nem süllyed…még akkor sem ha egyedül lenne. De nincs.

Sitti annyira értetlenül áll a dolog előtt mint ahogy én. Nem értem, hogy mire volt ez jó, olyan mintha valaki egy műanyag kalapáccsal akarna szétverni egy betonházat. Sokat nem ér vele.
Malacka jelenleg le lett tiltva, és a saját főnöke hívta fel tegnap, hogy kapcsolja le magát.
Érdemesebb lenne, mert Sitti még csendesen tűri ezt az egész mesét.,, és mindenkinek addig jó, amíg ez nem változik.

Sajnálom hogy nem arról írtam, hogy Sitti régi cimborájával ma újra találkozott és Babuval hármasban elmentek névnapot ünnepelni.
Mókus barátom, Isten Éltessen! :)

Üdv: Patrik, aki maci és utálja a malacokat

Sitti ugyebár irogat. Mikor mit, verset, szöveget, ezt meg azt, van hogy azt meg ezt, néha kicsit ebből, kicsit abból, előfordul hogy abból többet mint ebből, de az is gyakori hogy ez pont fordítva. Elfogult lennék, ha azt mondanám hogy ehhez tehetsége van. De több tucat vers, száz feletti blogbejegyzés, egy novella és egy slam után talán ez megítélhető.

No, igen. A slam. Az új szerelem, rajongás, valahol a szöveg és a versek között félúton. Ideális terep a srácnak, ez az, amiben igazán megtudja találni magát. Legalábbis az első szövege nagyon ezt mutatja. A többi meg majd kiderül.

Olvassátok szeretettel.

Sitti: Megvilágosodás avagy felkapcsolt parasztlámpa

Lehet inkább a Slam-be kellene nyomulni. Mert most akarom a karcom, és ez a harcom nem fog múlni, és lehetne ez valami misztikus égi jel, hogy gyerj, s ha már itt vagy…nyelj.
Megpendítem a pennám…jajj ugyan,menj mán’… több önálló gondolatom van mint amennyi élő spermám…. Talán ez gáz. Vagy még sem? Eljutnék hozzád. Átmásznék a kerítésen, vagy bebújnék a kerti résen, félig vagy épen, reggel vagy délben, vagy későn, amíg fénylőn, meteorként nem csapódnék az agyadban, míg nem mondod, hogy hagyd abba.
Ismeretlen érzés lenne, amolyan tébolyt okozó, hogy a hang értelmes szavakat hordozó, és rakétaként bombáznák az agyalapi részed, hogy a kábultságot érzed, mert ebben még nem volt részed. Na Te…parasztember. Összezavarodtál ugye, hogy van élet az agyhalál után, és nem csak ostobán és bután lehet nézni a térbe, mások szemébe, valahogy elérve azt hogy ne azt mondják hogy hülye paraszt. Vágod??? Váoogouuudd????
Persze, nem várom el, hogy feldolgozd a sokkot, mert a múzsa se adott a homlokodra csókot, és talán annyit elérsz, hogy felveszed a CSOK-ot…máshoz talán kellene ész is. Ész érvek. Itt, Északon.
Úgy képzelem el a kultúrát, mint egy vírust a gazdatestben. Megfertőz, szétárad, és repülés meg pókfonál helyett lenne választékos beszéd, vagy szimplán gondolkodás. Egy hardveren frissített illesztőprogram. Amolyan okos lettem, pedig hülye voltam, és eddig abban volt a korlát, hogy milyen arányban töltsem a borhoz a kólát. Mekkoraaaa képesség, testvér, több mint ami benned elfér. Ne is habozz, mindenkinek hamar add tudtára, hogy kurvára intelligens lettél, a zsíros kenyér helyett te már kalóriát ettél, hogy operába mentél, és megnéztél pár drámát, a tepsi alá végre kentél némi rama-t, és lassan rájössz hogy mekkora nagy hiba, hogy eddig két dolog volt fontos: a pia meg a pina.Feldolgozni ezt nem lehet, a beléd csapódó jellemet, mert van jelened és ha a múlt jelentett valamit azt jobb ha elengeded. Dobd le a suttyó jelmezed, élj úgy, mint aki a fénybe lépve már nem paraszt. Aki nem tapos több gőtét, de olvas helyette Goethet-t, és a Faustról sem az jut eszedbe hogy kinek hogyan teszed be. Legyél egyedi, nem olyan aki lenyeli az élet mocskát, nem rugdos több macskát. Sőt, védi az állatokat, mert emlékszik a múltjára. Ismeri a gyökereit, és a gyökerek is ismerik őt, felnéznek rá, mert a középső ujja helyett már példát is mutat.
Aztán jól vigyázz ha kiállsz az ablakba. A kultúra által okozott tortúra úgy baszhat hátha, hogy lezuhansz a járdasávba, és bármennyire magas a két betű – az I meg a Kú – úgy lépnek át rajtad, mintha matrica lennél az utcaalbumban, a sokadik lapon. Melletted egy újság, meg egy flakon, de ha azon a napon nem csak kérdeztél hanem kerested a választ akkor szabad az lelked. Az meg majd feltámaszt.

Na, ugye hogy jár a taps? Jó lesz ez. Csak így tovább Sittike.

Üdv: Patrik, the madafaka „big body” bear

Van az közhely, hogy merjünk nagyot álmodni. Az milyen jó dolog, meg ha majd egyszer összejön milyen király lesz minden. Persze, a kisbetűs részről senki nem beszélt eddig. Arról, hogy minden nagy álmot mennyi álmatlan éjszaka előz meg. Beteges forgolódás, és a fejben lejátszott ezer megoldási ötlet, számok végtelen sora, és a tervek amik kéz a kézben sétálnak előre, még 147 napig. Ennyi van hátra a nagy kalandig, a nagy álomig, ami minden percben változik, és a halvány ködből egyre jobban mutatkozik elő.

Sitti most is agyal. Hajnalban, álmatlanul. Akkora kérdőjel van felette, hogy ha az bárkire ráesne gond nélkül nyomná agyon a szerencsétlent. Ő viszont tartja, pedig nem könnyű a dolog. Hisz abban hogy sikerülhet. Olyan ez, mint amikor az autóversenyző a rajt előtt végig gondolja, hogy hány körön keresztül kell megbíznia magában, tisztelve a pályát és az autót, megbízva a társaiban, odafigyelve minden mozdulatára. Ha összejön célba ér. Ha nem akkor máshol végzi. Messze a céltól.

A nagy kaland még nagyobb lett azóta, hogy utoljára itt jártam. A térképre felkerült egy új név, és vele együtt több megoldásra váró dolog. Az ötlet alapja az volt, hogy Párizs és London között van közvetlen járat. Először a terv az volt, hogy az egyik napot arra szánjuk, hogy elmegyünk reggel, majd este vissza, de ez olyan mértékben dobta volna meg  a költségeket amiket Sitti képtelen lett volna vállalni. Viszont ötletként nem volt ez rossz dolog,  Adta magát, hogy így vagy úgy de ezzel számolni kellene. A megoldás végül az lett, hogy először Londonba menjünk, majd ott egy nagyon finom városnézés után menjünk át Párizsba. Drágább, mint egy sima párizsi út, de nagyon olcsó megoldás ahhoz képest, hogy két különböző országot látogatunk meg.

Mókus talán a falra mászik már Sitti kérdéseitől, de leplezve a bosszankodását sűrűn gyártja a táblázatokat, és a pár tízezrek úgy pattognak a levegőben mint egy labda a teniszpályán. Aztán mivel egyszer minden véget ér elértek ahhoz a határhoz, amikor már nincs tovább. Egy képzeletbeli meghúzott vonal, valahol 300 körül, aminél már Sitti úgy érzi magát, mint a húr pattanás előtt. A lehetőségeiben reálisan nézve nincs több. Ennyi az, amit valósan megtudnak Babuval oldani. Egy végzős diák, és egy mezei közmunkás…. Szóval 300 körül van az ami megoldható. Ami minden tervezhető bevétellel és gyakorlatilag 0 kiadással összejöhet. Rengeteg lemondással, spórolással. 5  forintról 5 forintra. Ha tényleg erről lenne szó, akkor nem lenne gondja Sittinek az alvással. A gond az, hogy ez sem elég. 350 körül van az, ami kényelmesen, megnyugtatóan elég…. Itt a gond. A nagy álom másik oldala. Igazából sajnálni nem tudom őt, hiszen magának kereste a dolgot, arról nem is beszélve hogy 148 nap van még hátra, ami annyi mindent hozhat még, hogy az hihetetlen. De ismerem Sittit nagyon jól. Ő a hosszú folyamatokba beleőrül. Mindig terv… emlékszem amikor Mogyoródra mentünk… e-mailek, utazás, szállás, levelezés…már januárban… nem értem mire való ez, komolyan. Akkoriban más volt a helyzet, akkor is spórolni kellett de jóval kisebb volt a tét. Megoldotta, mert ő meg tudja oldani. Tudom. Ő egy olyan ember aki nagyon bízik a sorsban. Vagy egy vak lányt küld az útjába, vagy egy disco-t vagy egy plakátozást. Annyi minden volt már, amiért joggal bízhat ebben. Valami úgyis jönni fog. Ha meg nem akkor Sitti lesz az, aki húz egy váratlant, a semmiből. Ahogy eddig mindig.

 A lényeg mindig ugyanaz. Álmodni kell, akár álmatlan éjszakák árán is. Hinni kell, bízni, remélni, akkor nem lehet gond. Akkor sose lehet gond.

Üdv: Patrik, a plüss maci

Novemberben írtam először róla, hogy valami készül. Aztán az is kiderült, hogy egy süni érkezik hozzánk.
Bevallom, féltem, amikor ez tudatosult bennem. Én voltam eddig a fő kedvenc, a kabalák legkabalábbika – milyen nehéz szó – és most valaki más örökli meg a gondoskodást és a törődést. Irigykedve nézem a kis ágyamról, ahogy bontakozik ki az izgalom, ahogy épül-szépül az új jövevény kuckója. Az izgalom érezhető volt, volt okom félni.

Aztán csendesebb óráimban belegondoltam abba is, hogy én a korlátaimat átlépni képtelen vagyok, nem fogok megnőni, nem fogok magamtól játszani, és bármennyire fáj, a gondoskodást és a szeretetet sem vagyok képes kimutatni, csak valahol belül mélyen érezni. Az meg nem vigasztal, hogy ezt tudja Babu és tudja Sitti is, és bármennyire gondolom hogy ez nekik elég engem ez a tétlenség akkor is bánt.
Mikor már kellően szomorú lettem emiatt eszembe jutott, hogy én voltam az, aki már annyi helyre eljutott, és én leszek az is, aki előtt még annyi minden van, és nem is olyan messze.
Végülis összegeztem a dolgokat és arra jutottam, hogy Samu nem a helyemre jött, hanem inkább mellém. Remélem barátra fogunk találni egymásban. Az első pillanatokból egyértelműen ezt érzem.

Az én jövetelem nem volt túl bonyolult, polcról levesz, kosárba belerak, kifizet, hazahoz…Samunál ez teljesen máshogy nézett ki.
A jövetelét megelőzőleg már Sittiék az internetet bújták, hogy minden fellelhető információt begyűjtsenek, ami a tartással kapcsolatban szóba jöhet. Végül tavaly karácsony után megkeresték a tenyészetet, és január közepén már képen látták a kiválasztott sünit. A név már nagyon régen eldőlt. Sitti kicsit ellenezte, de végül beletörődött. Samu lesz a süni.

Már csak az volt a kérdés, hogy mikor mehetnek el érte. Ez pedig nem volt annyira egyszerű. A távolság nem volt nagynak mondható, inkább a gond abból volt hogy olyan napot találjanak, ami mindenkinek megfelel. Végül ez is eljött. 2016.01. 24

Samu a hazaúton nagyon csendes volt, összegömbölyödve várta hogy történjen valami. De semmi nem történt, így megunva a várakozást elkezdte felfedezni a világot. Szinte percről percre lett egyre barátságosabb. A kuckójában minden az ő kényelméről szól, előttem van a kép, ahogy Sitti a futókerék köré kartont van egy zsákvarról tűvel, és egy vékony dróttal, hogy Samu lábai véletlenül se akadjanak be. Volt dobozból házikóépítés, és Samu megérkezése után úgy látszott, hogy megérte ennyi időt foglalkozni vele.

Miután hazaértek Samu egyből elkezdte felfedezni a lakhelyét, a futókereket is hamar megtanulta kezelni. Kedves sün, vidám és egészséges. Az elmúlt napokban már evett kézből is, egyedül az éjszakai portyák amiket még szokni kell, ugyanis ő este él igazán.

Az igazi csoda az tegnap jött el.
Amikor Babu és Sitti elhozták Samut a tenyésztőtől még nem kaptak törzskönyvet. Ez igazolja a süni származását, és egészen a dédszülőig van levezetve a vérvonal. A tenyésztőnek Sitti soha nem jelezte, hogy milyen nevet választottak a süninek. Végül tegnap este megérkezett a törzskönyv, és rajta a név.. Szabolcsi Sünkuckó Samu.

Hát kell ennél csodálatosabb dolog? :)

Samuval én is a napokban barátkozom majd össze, és remélhetőleg közös képünk is lesz. Egy picit úgy érzem, hogy Samu az enyém is. A családunk része.

Szia kicsi Samu. Örülük hogy itt vagy :)

Üdv: Patrik maci, Samu barátja

Most, amikor beléptem megrémülve láttam hogy mikor posztoltam utoljára. Tavaly - és most ellőhetném a sablonos poén hogy egy hete még tavaly volt, de a helyzet ettől rosszabb. Két hónapja lassan, hogy utoljára itt voltam.

Irni azóta sem felejtettem el, és téma is lett volna, no meg idő is, de valahogy az apró morzsák nem értek úgy össze, ahogy az régen jellemző volt. Most, egy  hideg téli hajnalom, valamikor 2016 elején megtöröm a csendet. Patrik maci rendel :) 

A tavalyi év nem volt rossz, sőt, kifejezetten sikeresnek mondanám. Sitti most is úgy élte a napjait ahogy előtte, évekig. A tervei nagy része megvalósult, a célok, amiket kitűzött maga elé végül jórészt kilettek pipálva. 

Több emlékezetes dolog is történt idén. Az évet tanár úr megismerésével kezdtük,aki azóta kitudja merre jár. Aztán volt egy elő - vagy inkább visszaléptetése, születésnapok, majd a WTCC - ami évek óta az év csúcspontja. Voltak Babuval Tiszafüreden, majd Lengyelországba is. Az év végén Babu szalagavatója és az utána való buli volt emlékezetes, majd a karácsony és a szilveszter. Ezekről azóta nem írtam semmit, talán épp itt az ideje.

Régen, évekkel ezelőtt olyan távolinak tünt, hogy egyszer eljön az a nap is, amikor Sitti a nézőtéren nézi a szalagavatós előadást. Mindig úgy gondolt erre a napra, mintha valami messzi dolog lenne, és kíváncsian várta  azt, hogy mi is lesz a vége. Bizony, Babu és megkapta a szalagot, aminek tulajdonképpen csak jelképes értéke van, de arra mindenképpen  jó az egész hóbelevanc, hogy utána jól meglehessen ezt ünnepelni. Ez sikerült is, Sitti a hozzá illő módon próbálta kicsit megmozgatni Babuékat. Nem volt rossz :)

A karácsony csendesen telt el. Semmi felhajtás, semmi különös izgalom nem volt. A hangulat inkább hasonlított egy erőltetett hétköznaphoz, mint valós ünnephez. Tavaly talán ez máshogy volt, akkor máshogy alakultak a dolgok. Sittinek már az pihenés, hogy nem kell a munkára gondolni, az meg a lehető legnagyobb ajándék, hogy a szabad napját Babuvak töltheti. Erre mindenképp jó volt ez a pár nap.

Szilveszter...hát bizony az egy fokkal jobb volt. Érdekes módon talán most először volt érezhető hogy az új év valami új dolgot is elhoz. Ennek több oka van. Egyrészt Mókus jelenléte,  aki Sitti mondhatni gyerekkori barátja, és akivel nagyon nagy terveik vannak az idei évre. Erről nemsokára mesélek.

A másik, hogy Sitti egyik kedvenc csapata lépett fel, akiket nem a zenéjükért szeret feltétlenül, hanem a közvetlen stílusuk miatt. Évek óta tart ez a jó kapcsolat, szilveszterkor a 11. koncertet nézte Sitti  végig  :)
A hideg ellenére is jó volt a hangulat, bár egy hosszú, maratoni 20 órás munkaidő volt.

A harmadik ok, ami miatt valahogy más volt ez az évzáró mint a többi az Sitti kollégájának hatalmas szerencséje, miszerint nyert egy tv-t. Sitti  ritka  örömet érzett, és ha bárki más nyerte volna minden bizonnyal lett volna benne  egy szikrányi irigység. Most nem volt, sőt, valahogy talán jobban örült ennek mintha saját magam nyerte volna  meg. Lehet, hogy legbelül érezte, hogy ez majd egyszer az övé lesz...és bizony Sitti kollégája ezt Sittinek eladta. Részletre, olcsóért. Ezzel kezdjük az évet. Van mit nézni.

Ha pedig az idei évnél  járunk... hát van mit mondani...de még mennyire van!

Kiderült, hogy a gólya valóban jön hozzánk, mégpedig egy Fehérhasú törpesün képében. Sitti már felvette a  kapcsolatot a tenyészettel, egyenlőre várni  kell, de pár hét múlva többen leszünk. A név már megvan. Samu, a sün. Érdeklődéssel várom én is, hogy milyen lesz az új jövevény. 

Sitti kötetkiadása csak annyit haladt előre hogy  talált kiadót, és már tud  pontos összeget, de ennyi. Nem úgy halad vele, ahogy kellene.. sőt...nem is halad  semmit.. de majd azzal is lesz valami. Ennek a végét köd fedi el.

Babu éve sem lesz könnyű, ő vizsgázni fog. Ő fél tőle, én viszont tudom hogy aggódni semmi oka nincs. Menni fog, ahogy az eddigiek.

WTCC: ez idén se maradhat ki, de csak finoman érintem a témát mert már most látom magam előtt az eddigi évek gyönyörü pillanatait, a boxutca nyitását, a dudákat, az izgalmat a rajt előtt...na jó. Befejezem. A WTCC-t viszont most beárnyékolja valami. Egy nagy, magas torony, ami az égig ér, karcolja a felhőket, és aminek ormótlan vas lábai tekintélyparancsolóan állnak ki a földből. Az Eiffel-torony.

 Az ötlet már tavaly nyár végén felmerült Sittiben, és ha nem lenne olyan kishitű már akkor elkezdhetett volna gyűjteni. Mennyivel könnyebb lenne a dolga.. de olyan sokba kerül az egész, olyan távolinak tűnt az időpont, és a távolság hogy ő maga se hitte el, hogy ez megvalósítható. Aztán valamikor december közepén addig matekozott, addig-addig ötletelt, amíg megszületett a terv. Mókus, Babu és Sitti utazni a la’ Franszoá’. Meg persze megyek én is, egy ilyen bulit én sem hagyhatok ki :)
A költségvetés nagyon szigorú, és napokat elvett Sitti életéből a tervezés. Brutálisak az összegek, csak azt veszed észre hogy van egy szám, majd utána nulla. Megy a szemed végig a számon,  és a nulláknak nincs vége…aztán amikor igen rájössz hogy ez a fa igencsak nagy, amibe  a fejszédet vágtad. De merni kell nagyot álmodni, és kész.
Kiszámolta forintra pontosan a költségeket, és a havi kiadás mellett táblázatban vezeti – diagrammon – változást, és százalékos értékben látja hogy épp mennyi az annyi. Most valahol 5% körül jár a dolog. De jó, erről is irhatok majd :)

Szóval: 2016, nyár vége, Párizs. Nagyjából 360 nap van hátra az évből, és előre kb egy hetet tudunk…mit tartogathat még az a másik 350… erre majd egy év múlva válaszolok :)

Üdv: Patrik, a plüss maci

Nagyon rég óta vagyok Sitti barátja, és én magam is tudtam, hogy egyszer ez a korszak lezárul. Kinövi a gyerekkort, és a fény, ami annyiszor ránk ragyogott egyszer elhalványul, és a szél, ami minket már annyi helyre elfújt egyszer másfele fog elrepíteni. Talán valahol szomorú vagyok, és bármennyire tudtam, hogy ez eljön egyszer, mégis a tudat, hogy a jövőben talán újra csak egy szimpla plüssmedve lehetek csalódást okoz. Bár..azt Sitti úgy sem hagyná, de tény hogy ennek ez a rendje. Babura és Sittire új feladatok várnak. Babájuk lesz.

Máshogy nem tudom összerakni a képet. Hetek óta mennek a susmusok. A szűk család, meg talán egy-két barát tud róla, ők is csak úgy titokban, félszavakból. Sitti napok óta izgatottan búja az internetet. Tegnap valami speciális orvosról olvasott, akit itt helyben fel kell keresniük. Nem tudom, miről lehet szó.
Pár napja valami szoba kialakítása is szóba jött, és csak fél szemmel láttam, hogy mindenféle bútorszerűséget keresgél az interneten.  Először arra gondoltam, hogy biztos másnak, és biztos kérésre. De más nem tudná ezt megtenni? És Sitti tudja azt, hogy másnak mi tetszene? És ezeket miért Babuval beszélik meg? Fura ez nekem, nagyon fura. Másra nem tudok gondolni. Jön a baba.

Napok, vagy talán hetek óta ez a téma. Nincs olyan nap, amikor nem látok valami furát. A hétvégén Babu és Sitti a szobában azt nézték, hogy hol lesz majd a pici helye. Biztos hogy van valami a levegőben. De miért kell ezt ennyire titkolni? Hiszen ez egy jó dolog.
Bár… valahol megértem. Ez a vidék olyan pletykás, hogy itt egy halkan kicsusszant büfi egy üdítő után a város másik végére már embertelen hányásként jut el.

A fő kérdés, amit én magam a saját fülemmel hallottam az a bizonyos „mi legyen a neve?”
Babu és Sitti sokszor felhozzák ezt a kérdést, napok óta ez is a levegőben van. Meglepő módon semmi
WTCC-s, vagy autóversenyes név nem jött szóba. Nem is csoda, nem egy plüss kutyáról van szó.

Boldog vagyok, mert ha Babura és Sittire nézek, akkor csillogó szemekkel látom rajtuk, hogy várják azt a bizonyos napot, amikor már nem hárman, hanem négyen leszünk. És ez a negyedik egy izgó - mozgó lélegző pindurka, akinek lehet, hogy én leszek az első játéka. Vagy egy kisebb maci… mert azért én mégis csak Patrik vagyok, nem egy szimpla játék.
Sitti láthatóan komolyodik, és ha visszagondolok a fizetésemelésére akkor talán az valaminek az előszele lehetett? Nem tudom. Mindegy is. Nagyon várom az új fejleményeket. De már az csodás, ahogy rájuk nézek, és azokra a boldog szemekre amik bennük csillognak.

Nem is kell ettől nagyobb öröm.

Üdv: Patrik, a keresztapu plüssmaci