Több mint 100 bejegyzésből már én magam is nehezen ítélem meg azt, hogy miről írtam már, és mi volt az, amiről csak akartam, de végül semmi nem lett belőle. Aztán vannak olyanok is, amikről soha nem is akartam írni, de az idő, meg Sitti a dolgok átgondolásával töltött percei azt sugallták, hogy ha nem is ország-világ előtt, de valamennyire nyilvánosan mesélek arról, ami történt velünk, Sittivel és velem. Mondhatni, hogy az életünk sötét oldala ez, de valahol mégis a fényt veri vissza. Azt a fényt, amit a büszkeség, a kitartás, és az optimista hozzáállás mutat. Ezek nélkül nem lennénk itt.
Az értékeket egy plüss medve máshogyan méri. Nekem a csörgő apró pénz csak egy kacat, egy fémdarab, a papír bankók is csak lapokra nyomtatott ábrák. Számomra semmit nem jelentenek, és az évek alatt úgy éreztem, hogy Sitti sem látja ebben a jót, és tulajdonképpen a pénz léte inkább bosszantja, minthogy boldoggá tegye. Ami nincs, abból nincs mit elveszteni, de ha valami van, és mégsem elég az még bántóbb. Ezért van számára egy nap, amikor minden a miénk. A csokik, a gumicukrok, a kekszek. Ez a nap általában a fizetés utáni hétvégére esik, szinte minden hónapban. Ez a bizonyos „nincsenek korlátok” nap.
A helyzet az, hogy én az értékrendszeremet ehhez igazítottam. Annak idején, mikor Sitti a középiskolába járt reggelente mindig úgy indult el suliba, hogy a fülében valami zene szólt. Akkoriban egy bizonyos Tiesto nevü fickó Traffic cimü száma volt a kedvence, és az időt abban mérte, hogy ez a szám hányszor ment le egymás után. Valaki 10-12 perc alatt ért a suliba, Sitti ugyanezt 2-3 Trafficban mérte. Most ugyanígy vagyok én is. Az élet valósnak hitt értékeit Milkában mérem. Nem is akármilyenben. Sitti kedvenc Milkája a crispy joghurtot. Ebből nincs kicsi, csak nagy táblás, és ez talán a legfinomabb. Aki igazán ismeri Sittit az tudja ezt. Messze van már az a születésnap, amikor Pesten a kollégáitól sorba kapta ezt, majd szinte rosszullétig habzsolta be a kicsinek nem mondható táblákat. Ami másnak egy pár ezer forintos dolog az számomra pár darab ilyen Milka. Az évek alatt ez lett az érték, valahogy a pillanat múlásának boldog oldala. Sitti ha bármit vesz potenciálisan Milkát ad érte, így kerül 8 Milkába egy budapesti vonatjegy, vagy épp 5 energiaital az pont egy Milka.
Az hogy Sitti hány Milkát keres havonta azt inkább el sem mondom, közel sem annyit amennyi elég lenne, és ebből hány szállt csak úgy el a semmibe, kapzsi sötét kezek mennyi téptek ki Sitti képzeletbeli Milkás kosarából.. ha az itt most előttem lenne valószínű egy életre elég lenne. Vannak olyan kezek amik olyan Milkát vesznek el, amiket oda kell adni, és vannak olyan kezek is amik Sitti Milkáját rabolják el, és a baj, hogy jogosan. Ez az, amiről nem sokat beszél, és bár a kezdeti szégyen már pici büszkeségbe megy át, a dolog még évek múltán is fájó.
Évekkel ezelőtt járunk. Sitti épp belecsöppent a munka világába, szorgosan gyűjtötte a fizetését. Akkor még a pénz az pénz volt, és a vagyonát nem csokikban mérte. Aztán lassan elkezdte építeni a saját kis világát, a saját kis pénzéből. Kezdetben elképzelni se tudta, hogy azt a rengeteg pénzt hová rakja. Persze, a rengeteg fogalma akkor még mást jelentett. Semmilyen kiadása nem volt, se tartozás, se család, se albérlet, és amit megkapott azt úgy költhette el, ahogy csak akarta. Azóta ez megváltozott, és az évek alatt rájött, hogy igazából mennyire nem elég semmire az, amit akkor kapott. Ezt akkor nem látta.
Ha kértek tőle szívesen adott, és volt hogy vissza sem kérte. Eltékozolta azt, amiért dolgozott, de fiatal volt, nem törődött vele.
Egy nap Sitti a testvérénél járt, aki épp egy céget próbált beindítani. Sitti testvére nem éppen egy példás forma, mindig kereste a rövidebb, egyszerűbb utat. Tipikusan olyan ember, aki az adott napot éli, és hogy mi lesz holnap azzal kevésbé foglalkozik. A fizetési felszólításokkal tele volt a láda, és furának is tűnt, hogy ő céget akar alapítani. Az ötlet nem volt rossz, és a tervek is jónak tűntek, viszont internet hiányában elindulni nem lehet, viszont az összes szolgáltatónál feketelistán volt Sitti báttya. Sitti, hogy támogassa az ötletet, és ezzel segítsen a helyzeten a saját nevével egy új mobil internet előfizetést vásárolt, azzal a szándékkal, hogy azt majd a tesója fizeti. A havi díj pár ezer forint volt, pont olyan mértékű, amit még akkor is tud gond nélkül kezelni, ha a helyzet rosszra fordul, vagy épp a tervek nem valósulnak meg.
Persze Sitti ezt soha nem használta, és a számlát is a tesója fizette volna. Aztán eljött az első hónap, és az első számla, rajta az eredeti össze durván tízszerese.
Kiderült, hogy Sitti testvére nem csak internetezésre használta a mobilnetet, hanem a benne található kártyával brutális telefonszámlát csinált. Persze ezt azonnal szóvá is tette, amikre jöttek az első ígéretek, hogy „ha ez a munka összejön”, meg „ha majd ez a pénz bejön”.. és Sitti várt, amíg az ígéretből nem lesz valóság. Az összeg, ami az első hónapban jött ki még kezelhető lehetett volna, ha Sitti akkor nem vár, és összeszorítva a fogait, és kinyitva a szemét lép. Végül lépni nem lépett, csak remélt, hogy a szavak egyszer valósak lesznek.
Jött a következő hónap, és a számlán még nagyobb összeg lett. Sitti persze szólt, hogy már ideje lenne ezzel valamit kezdeni. Ígéretek voltak, bemesélés, de semmi nem változott.
A következő hónapban az összeg még több volt, de még pont kezelhető lett volna, ha akkor Sitti ezt felvállalva és némi segítséget kérve próbál rálépni a törlesztés útjára, de még ekkor is dörömbölt a testvére ajtaján. A hónapok alatt alig jött bármilyen munka össze, az ígért dolgokból semmi nem lett. Vagy elnagyzolt volt minden, vagy egyszerűen hazugság. Hónapok kellettek mire Sitti felébredt, és rájött arra, hogy ez, úgy ahogy van az ő hagyatéka. Az összeg a legelső számla majdnem tízszerese, és 120-szor nagyobb, mint amilyennek az első számlának lennie kellett volna. Nagyon keményen százezres tételek. Sitti menekült a problémától. Azt gondolta, hogy ha nem vesz róla tudomást, akkor majd ez magától elmúlik, valami történni fog. Nem lehet, hogy ő, aki egy SMS-t nem küldött el ebből az összegből egy ilyen mértékű terhet kapjon. Jött a felszólítás, majd a szerződés megszüntetése, végül a behajtótól a levél. Aztán az első nevetés. Még mindig tisztán emlékszek A fizetés, ami kezdetben mindenre elég volt, és mellé a levél, amiben leírták hogy egy héten belül fizesse be a teljes tartozást… amire a mindenre elég fizetés ötszöröse sem lett volna elég. Sitti mosolygott rajta. Mást nem tehetett.
Fura gondolatok mehetnek át ilyenkor az embereken. A csalódottság, a bizalmatlanság, a gondolat, hogy ez egy évekig járó teher lesz, és hogy egyszerűen nincs más, aki ezt a balhét elviszi. Igazságtalanság volt, egy elég drága és fájó tanuló pénz… de a tanuló pénz jellemzője, hogy mindig meg kell fizetni. Erre az elhatározásra jutott Sitti is.
Remegett a lába, amikor belépett a végrehajtó ajtaján. Az előtérben várt a sorára. Sokan voltak ott. Valaki mindenkit szidott, és volt,aki mindenkire fogta a dolgot. Volt aki zokogott, és szinte könyörgött. Sitti csak ült ott, némán, a kezében az utolsó megkapott levéllel. Aztán rákerült a sor. Egy gyors adategyeztetés után már a monitoron látta a számokat. Sok számot. Nagyon sok számot. Véget nem érő számokat. A végrehajtó iroda vezetőjével beszélt, és mondta neki, hogy ő ezt rendezni akarja. Amikor kiderült, hogy Sitti tulajdonképpen egy közmunkás az iroda vezetőjének szemében látszott az a cinikus közöny, ahogy arra a napi néhány ügyfélre nézhet, akik betévednek hozzá. Lenéző volt, és azt sugallta hogy „hiába vagy itt, beletörsz,a hogy a többi.”
Végül Sitti havi törlesztést kört, aminek a vége olyan messze volt, hogy akkor bele se gondolt, hogy mi lesz addig. Évek voltak még előtte, és nem azért mert annyira kevéssel fizette volna vissza…sőt, a lehető legmagasabb törlesztéssel. És így is évek. Pokolian nehéz évek pokolian nehéz hónapjai vártak rá.
Hazafele már nyugodtabb volt, Hosszú idő után végre érezte hogy történni fog valami. Ha szenvedős lesz, de akkor is történni fog valami. A következő hónapban elkezdődött a játék
Ha van egy üveged, ami tele van cukorkával hányadik cukornál veszed észre hogy hiányzik? Az első nem tűnik fel, de még a második sem. Belegondoltál már ebben? Ugyanezt érezte Sitti is. Teltek a hónapok, és úgy tűnt, hogy a levonás, amit minden hónapban vagy személyesen visz be, vagy épp a számlájáról tiltják mit sem ér. Mintha nem akarna fogyni. Sitti közben költözött, ide meg oda, próbált boldogulni, dolgozni feketén, zsebre, de jobb ekkor se volt. Aztán idővel átváltozott számunkra a pénz egy más dologgá. Nem érték lett, hanem átok, amit elvesznek ártatlanul, és amit meghagynak semmire nem elég. Pár tábla Milkára csak. Végül ez maradt meg bennünk. A gondolat, hogy nincs ár, nincs érték, Milka van csak, és bármi történik ezt csak így szabad felfogni. Ha máshogy tette volna akkor vagy belebolondul, vagy soha nem lesz elég ereje ezt végig csinálni.
Elteltek közben az évek, és már eljutottunk arra a szintre hogy Sitti örömmel várja a hónap elejét. Most már látja a végét. Még 22 Milka van hátra ebből a pokolból. Egy egész hónap, és egy pici. Aztán vége.
Félek, hogy csúnya ivászat lesz a vége. Csendes, magányos, szégyenlős, ártatlan….és csúnya.
Üdv: Patrik, a plüss maci.
