Hazafele tartunk, a vonat zötykölődése elől én a táskatartóra menekültem fel. Fáradtak vagyunk kicsit, hosszú volt a hétvége, és bár én csak a végén kapcsolódtam be a történésekbe így is elég élményt kaptam. A közös képek, a hangulat, és az ismerős arcok sok mindent elárultak, és sok mindent jelentettek nekem, nekünk. Túl a negyedik WTCC Magyar futamon.
Viszlát Mogyoród, egy év múlva újra találkozunk….de akkor kezdjük is az elején.
Csütörtök volt, valami embertelenül korán. Hajnal 3kor ébredtünk, és hogy elérjük a legelső vonatot még előtt este mindent bepakoltunk. Sitti izgatottan pakolászta össze a dolgait, és álmatlanul feküdt le este, tudva, hogy másnap indulás. Mégis, pár óra alvás neki is jutott, és reggel, rengeteg táskával a kézben indultunk el a vonathoz.
Pár óra utazás utazás után már sütött a nap amikor Gödöllőre értünk. Álmosan, kicsit fáradtan, de izgalmakkal teli vártuk hogy kezdődjön a nap. Pár perc a HÉV-ig, amit én már annyira jól ismerek, és már olyan sokszor volt társa utunknak. Nemsokára Mogyoródon találtunk magunkat. Ismerős hely, mégis egy picit idegen, hiszen csak azt a részét láttuk addig, amit a szem képes látni. Eddig egy bizonyos utat jártunk be mindig, de ez most megváltozott. Szállásunk volt, bent, a faluban, és előttünk még jó pár perc séta. Neki indulunk, a GPS segített, bár Sitti nem szokott eltévedni, mégis jó volt látni hogy minden lépésünkkel csökken a távolság. Kis házak, kedves emberek, mosoly a szánkon. Itt vagyunk. Rövid pihenő, és kicsi hozzászokás a helyhez, aztán mentünk is tovább. Vissza, a HÉV-hez, irány Pest.
Pesten volt egy autós-repülős rendezvény, amit Sitti nem hagyhat ki, Michelisz Norbi is megy pár kört.
A HÉV pár perc múlva elindult, és közeledve Pesthez ismerős helyek sorakoztak újra Sittiék előtt. Én még akkor otthon maradtam, pihentem, de a történet lényegéből ez mit sem von le, Sitti hazaérve mindent elmondott.
Az új metró nagyon szép, de az emberek még mindig úgy nyüzsögnek mint a hangyák.Réka még soha nem utazott metrón, de Sitti sem látta még ezt az új fehér csodát.
Ha van valami amit nehezen lehet megszokni akkor az a nyőzsgés. Battyányi tér volt a cél, és pár perces utazással ott is voltunk. A lépcsőn felérve már egy repülős bemutató kezdődött. Rengeteg ember, hatalmas hangzavar, káosz, minden ami kell egy ilyen rendezvényhez.
Az autós show kicsit később kezdődött, de jó volt az idő, jobb mint lehetett volna. Az autók, kamionok, versenyzők jöttek-mentek, a hangulat pedig egyre jobb lett, de még mindig nem volt az igazi. Kicsit terhes volt a melegtől, a zűrzavartól, így aztán a végéhez közeledve már inkább a nyűgösség nyomasztotta Sittiéket, mint az élvezet. Aztán történt valami. A távolban egy fekete- piros ruhás ember sétált, messziről nem is lett volna érdekes ez senkinek, sőt, talán észre se vették. Sitti persze más, ő tudatosan várta ezt a percet, és valahogy érezte, hogy akkor és ott hol kell lennie. Túlzó lehet hogy több 100 méterre volt tőle, de mégis látta, felismerte hogy ő az. Michelisz Norbi.
Sitti ott hagyott mindent, táskát, motyót, ha lett volna egy nyerős ötös lottó sorsjegy akkor azt is ott hagyta volna. Sietett Norbihoz, hiszen minden erre a hétvégére tett fel. A szállás, az éjszakák, a készülődés is azért lett, hogy itt legyen, és egy közös képpel térjen haza. Sikerült.
Sitti mosolyát még most sem lehet levakarni a szájáról. Boldog, és ez a pillanat örökké benne marad.
Egy kis beszélgetés fért még bele. Norbi annyit kérdezett hogy „Találkozunk a hétvégén?”
”Persze” - jött a válasz. Aztán rohantak tovább, de Sitti egy képpel lett gazdagabb, azzal a képpel amit már annyira várt, és ami olyan sokat jelent neki.
Az iskolában szabadfoglalkozásnak hívják, amit ők kocsmatúrának nevezik azt ami ezután jött.
Pár ismerős, és egy fél nap Pesten. Kicsi séta, majd egy kicsi villamosozás, és máris egy török étteremben találták magunkat.
Itt volt egy pár perc pihenő, majd tovább indultak. Az otthonról vitt házi pálinka is fogyóban volt, féltettem is emiatt Sittit, mert ő ezeket nehezen bírja…bár, lassan kezd megedződni. No, de menjünk tovább..
Metrózás, keresgélés, aztán találat. A névre még talán emlékszem is. Illegal? Vagy valami ilyesmi lehetett a hely neve. Beültek, nézelődtek, de olyan fura volt az egész, mintha valami más bolygóról érkeztek volna oda. Mindenki ismerte a másikat, minden mosolygott, nevetett, aztán jó 20 perc után döbbentek rá hogy a lufik, meg a társaság sem véletlen. Egy születésnapi buli kellős közepére sikerült belecsöppenünk.
Egy kis nevetésre adott okot, aztán amennyire lehet a leggyorsabban, próbálták elhagyni a helyet. Keresni mást, ahol nem születésnap van. Hanem legénybúcsú…
Igen, Hétker kocsma, vagy pub, vagy bár, vagy valami. A belvárostól nem messze, sőt, azt is mondhatnám hogy közel. Sitti nem ismerte még ezt, az ő egy éves pesti életéből ez még kimaradt. A kocsma előtt éneklő társaság, kék egyenruhában, látszólag ittasan, de jó kedvűen. Kis beszélgetés és információcsere után kiderült hogy egy legénybúcsú tagjai, és ausztárliából jöttek. Nem, nem írtam el. Tényleg ausztráliából vannak pont itt. Kis cimbizés, pár közös kép után távoztak is. A felesek, jöttek-mentek, Sitti kedvével nem volt gond. A gátlások is oldódtak ami az anyagi kiadások robbanásszerű megemelkedésében is megnyilvánult. Késő volt már mikor elindultak, várta őket a HÉV, és valahogy el kellett érni. De a tempó lassabban ment a vártnál. Aztán sikerült. Egy metrózás, és egy pár órás várakozás után az utolsó HÉV ideje is eljött.
Csütörtök. 23:57. Elindultak. Hajnali 1 volt amikor nyílt az ajtó, és betoppantak. Fejfájás, kicsi szédelgés, hideg vizes zuhanyzás, és alvás. Másnap már Hungaroring. Kell a pihenés.
Pénteken az ébredéssel nem volt gond. Sittiék 9 körül keltek, aztán egy gyors bolt, majd szendvicskészítés, és irány újra a ring. Ekkor én még otthon maradtam, és próbáltam otthonról szurkolni…ha az egy helybe fekvésemet lehet szurkolásnak nevezni.
Mindenféle időérő meg teszt, igazából csak a hangolódás volt a lényeg, ami jól sikerült. De este már jött a vihar, és így Sittiék is a tervezettől hamarabb értek haza. Pont az eső előtt értek be a szállásra egy kicsivel. Áldozat, de ez volt az ésszerű akkor. Veszteni nem volt mint, másnap újra menni kell. Közben a szállásra jöttek páran, kimondottan a WTCC-re. A közös téma megvolt, nem volt kérdés hogy ez a rövid ismeretség ha nem is életre szóló barátságot jelent de 1-2 felest mindenképpen. Jó volt. Az az este se volt rövid, de talán ez a nap ment el a leggyorsabban, tartalon nélkül. Az eső nem volt kegyes hozzánk. Szombaton picit más volt a helyzet.
Már csütörtökön felkereste Sittit az egyik kedves ismerőse, hogy ha szeretnék kocsival eltudja vinni őket a pályához. Edit egy kedves hölgy, én is találkoztam már vele. Egy Norbi szurkoló, és ismer engem is. Amikor meglátott kedvesen köszönt rám, „Szia Patrik” J Jól esett hogy megismernek, és még akkor nem tudtam hogy nem ő lesz az egyetlen.
Korán keltünk, ami Sittinek nem volt nehéz, a többieknek annál inkább. Ez volt az első nap amikor én is mentem a pályára, végre J Már reggel többen voltunk mint előtte egy nappal. Ismerős és ismeretlen arcok sorakoztak előttem és mögöttem, de hamar összebarátkoztam mindenkivel, főleg egy hölggyel, akit Áginak hívtak.
Neki annyira szimpatikus voltam, hogy reggel már nála voltam, és ő vigyázott rám, szinte egész nap. A jegyét is együtt vettük meg.
Sittit csak pillanatokra láttam, és bár hiányzott is hogy velük legyek az új barátomat is nagyon hamar megkedveltem. Nagyon ismerte a pályát és nagyon sok helyre eljutottunk. Többre mint azt gondoltuk volna.
Az idő nem volt rossz, Sitti hangja viszont elment az első komolyabb ordibálás után. Azóta is némán berekedve fekszik. De helyettem beszéljenek inkább a képek.
Zengő Zolit mindenki ismeri, aki WTCC-t nézett valaha. Ő Norbi csapatának főnöke, és az egyik legnagyobb sportember. Egy szimpatikus figura, akit én még tavaly, a szlovák futamon ismertem meg. Akkor a belépésre vártunk, én, Sitti meg a többiek, és látva ezt a kis csapatot Zengő Zoli a robogójával lefordult felénk, és odajött hozzánk, mindenkivel lepacsizott, és megmondta hogy bizony megnyertük a reggeli edzést. Csodás pillanat volt. Nem gondoltam volna, hogy nekem, Patriknak, a plüss medvének lesz vele közös képem…aztán Ági segített ebben egy picit, és bizony, elmondhatom hogy engem ölelt már Zengő Zoli
Az hogy ilyen – olyan kocsik tetjén találom magam néha az nem meglepő. Sitti mindig felrak valami tetejére, beültet valamibe, így sikerült már ülnöm forma1-es autóba, versenykamionba, ültem már mindenféle sportkocsi tetején. Ez idén sem maradhatott ki, most két versenyautó festésű Honda lett a kiválasztott. Én pedig most is örömmel pózoltam J
A boxutcában már voltam, még tavaly szeptemberben. Az nem volt nagy dolog, hiszen akkor nyílt rendezvény volt, és minden jött – ment aki éppen arra járt bemehetett. Egy versenyhétvégén picit más a dolog, akkor csak a nagyon kivételes emberek mehetnek be. Ilyenből meg nem sok van, sőt… erre születni kell. Néztem össze – vissza, és azt vettem észre hogy Sitti a lelátóról integet, én pedig a boxutcában sétálok, velem szembe pedig több ezer ember, aki látszólag engem néz – de Sittiék biztosan.
A különböző versenyautókat néztük mikor egy piros ruhás ember – majdnem mint a télapó – tűnt fel. Ő Rob Huff volt, aki tavaly előtt a WTCC világbajnoka lett. Pislantottam kettőt, és mellette voltam - ha meg már ott voltam kép és sikerült. Huffos, Ágis, Patrikos
A közös képek sorában egy Zengő Zoli és egy Rob Huff volt, amit én még álmomban sem hittem volna. Ilyen emberekkel lehet nekem közös fotóm, miközben Sitti évek óta harcol Norbiért, és az hogy neki sikerült abban is hatalmas szerencséje volt? Hiszen mi van ha nem veszi észre? Vagy ha nem ott áll? Vagy ha Norbi nem is arra megy? Ha nem sétálva megy? Mivan akkor? Álom volt ez neki, és álom volt nekem is hogy oda eljuthatok ahova. De az percek teltek, és Norbi közelébe kerültem én is. Én, a plüss maci, aki annyiszor tünt már fel itt – ott, hogy arról egy kisebb könyvet lehet készíteni. Norbi, mellettem? Tényleg? És bizony…tényleg, Sitti után pár nappal nekem is sikerült egy közös kép. Norbis, Ágis, Patrikos. Egy csoda, hogy ott lehetett, és egy csoda hogy átélhettem én is mindezt. Még a mai napig nem hiszem el. De tényleg így van, nézd csak:
Ezek után már boldogan jöttem haza én is, onnan ahol az álmok megvalósultak. Az hogy Sitti ott lehetett, főleg hogy Rékával, és az hogy én ott lehetettem újra egy olyan álom amit nem lehet elmondani. Egy olyan álom ami minden éven eljön. Jövőre is.
Pontosabban : 362 nap múlva.
