Ha valakin úrrá lesz az irási kényszer, az jobb ha nem ellenkezik. Az fogjon egy tollat és irjon. Ha nem verset akkor novellát. Sitti nem igazán szokott ilyeneket olvasni, irni meg pláne, szóval ez az első. Egy történet ami lehetne igaz is, vagy igaz is lehet egyszer.
Kis szoba
Ott álltam, és az ajtó apró ablakán néztem kíváncsian a sötét szobába. Emlékeimben homályos képek villantak fel egy-egy boldog gyermekkori pillanatomról. Évek teltek el, amióta nem jártam ott. A régi házunk, ahol születtem, és amit elhagytam kamaszkorom hajnalán. Elvitt a sors, és az idő kézen fogva a távolsággal feledtette el a világot, amit az ajtó mögött hagytam. Most ott voltam újra, a régi szobám ajtaja előtt.
A kezem remegve nyúlt a kopott, régi ajtó felé, majd a kilincset lenyomva kissé szorulni éreztem a gyerekkori világom kapuját. Talán már a szoba is elfelejtett engem, és makacs ragaszkodással akarta őrizni az ezer éves csendet. Aztán mégis megadta magát, és hangos nyikorgással kitárult elém. Sötét volt, így hamar az ablakhoz léptem. A redőny kattogott , és fájdalmasan tette meg az első lépéseket felfelé. Meglepődött talán, hogy újra feladata van. De most nem odakint kell mutatnia az esőcseppeket, vagy a hóesést, hanem bent, az ezernyi emlékek kósza halmazait.
Ahogy ment egyre feljebb úgy ölelte át a szobát a fény, megmutatva mindent, mi annyi éven keresztül élettelenül pihent, várva arra hogy felfedezzék.
Csodálkozva néztem körbe. Gyerekkori emlékeim, amikről az ajtóban állva nem sokat tudtam volna mesélni most újra elevenné váltak, és barátok, kalandok, csibészségek egész sora pergett le a szemem előtt egy pillanat alatt.
Az ágyam üresen hevert, megárvulva. Se takaró, se paplan nem volt rajta. Régen itt hajtottam álomra a fejem, álmodozva arról hogy híres autóversenyző leszek. Ez az álom szó szerint a szemem előtt rebeget, az ágyam felett az egyik kedvenc autóversenyzőm képe díszelgett. Ő azóta rég visszavonult, de még ott fiatalon mosolygott az olyan gyerekekre, mint amilyen én voltam. A képen az autóra rátettem a kezem, és a vékony porban még a tenyerem helye is meglátszott. Annak idején két kézzel sem tudtam volna eltakarni, de már egy kezem elég lenne erre a célra. Szép álom volt. Egy kis srác álma. Rám is csalt egy mosolyt a képen az arc. Miközben megfordultam gondosan törölgetni kezdtem a kezemről a por. A szoba szolidan volt berendezve, egy szekrény és egy asztal volt körbe sötétkék falakkal. A falon pár kép pihent, rajzok amiket akkor még jónak éreztem. Először az asztalhoz léptem.
Egy sárga lámpa fémes búráján simítottam a kezem végig. Hideg volt, és komor. Olykor, ha a lustaság erősebb volt az akaratomnál a szülői szigor – amit akkor hatalmas tehernek éreztem – sötétedésig tartott fogva a könyvek felett. Akkor ez a lámpa volt a társam, és mutatott fényt az éjszakában na meg az akkor még kósza elmémben. Most újra itt vagyok.
A lámpa piros kapcsolóját lenyomva erősen kattant egyet, majd hirtelen világítani kezdett. Az évek mit sem csorbítottak büszke fényén. Olyan volt, mintha újra egy könyv felett görnyedő gyermek segítségére sietett volna. Nincs semmi baj, pihenj nyugodtan! – gondoltam magamban, és újra benyomtam a gombját, ami ugyanazzal a kattanással zárta vissza a fényt a sárga asztali lámpába.
Aztán a szemem tovább vándorolt a régi asztalon. Egy kis doboz volt még ott, benne pár ceruza, radír, egy hegyező, amiben a forgács kitudja mióta pihen és egy megrepedt vonalzó. Igen, emlékszem, az nem is repedés, hanem harci seb. Az első udvarlásaim egyik kelléke volt. Még akkor nem virág volt a szokás, hanem a vonalzóval paskolás… honnan tudtuk mi akkor hogy mi az a romantika? Az egyik jól sikerült „randi” után repedt el. Nem használtam többet ilyen célokra. Már a sokadik volt a sorban, ami úgy tört el, hogy soha nem is szolgált egyenes vonalak húzásának segítésére. Anyám mindig érdeklődéssel kérdezte, hogy vajon mi az oka, hogy hetente kell vonalzót vennie számomra. Persze, akkor még nem mondhattam el, hogy én a vonalzóim élettartalmával megegyezőleg vagyok túl az életre szóló szerelmeken, és az én szívemet is úgy törték össze a gonosz lányok, ahogy a vonalzóim törtek el. Hiszen a csapkodást nem díjazták úgy, ahogy azt én előre elterveztem, és ha néha hozzám is ért egy-egy finom bársonyos kéz az is csak azért volt hogy pofonnal válaszoljon az én udvarlási szokásomra.
Aztán a szemem tovább ment az asztal dolgain. Össze-visszafirkált órarend, egy naptár, rajta az évszám: ’1996’.
Rég volt, hihetetlenül rég. A naptár mellett egy sárga-fehér számológépet pillantottam meg.
Az a fajta volt, amilyen abban az időben minden családnak kellett, hogy legyen, mint a táskarádió, a bakelitlejátszó,vagy éppen a tárcsás telefon. Ma már ilyet nem látni, egy letűnt kor része. Sokat én magam sem használtam, de ha mégis akkor annak pusztán az volt az oka hogy beleírjam: „037.07738”
Hogy ez mit is jelentett? Nem volt titkos kód, nem egy megoldatlan képlet, és nem a régi BMX bicajom lakatjának a kombinációja. Egyszerűen, ha ezt belenyomkodtuk akkor fejjel lefele kijött a szöveg: „ Hello Leo”. Aki ezt tudta fejből az volt akkor a menő srác, majd mikor megkaptuk az első karóráinkat versenyeztünk, hogy ki üti be hamarabb. Minden bizonnyal ezeknek a versenyeknek lett az oka hogy most már a gép be sem kapcsol. Megfáradt szegény.
Az asztalon a terítő szélénél valamit láttam kilógni. Felhajtva egy egész parkoló látványa tárult elém. Erre nem is emlékeztem, az évek során az idő pora eltakarta. A régi autós rágók hagyatéka, rengeteg matrica, mindenféle autókkal. Sorakoznak a terítő alatt hosszan, rendezett káoszban. Az asztal alá benézve pedig rágógumik, annyi hogy abból egy komolyabb gumilabdát lehetne gyurmázni. Akkor még egyszerűbbnek tűnt a rágót ilyen módon eltüntetni. Visszahajtom a terítőt, gondosan megigazítva, hogy anyám ne vegye észre a gyűjteményemet, majd tovább mente, felfedezni az emlékeimet.
Az asztallal kissé merőlegesen volt a régi szekrényem. Pár dolog pihent a polcain, de az ajtók mögött már nem sorakoznak a gondosan összehajtogatott ruháim, azok a részek már üresek azóta. Egy régi iskolás osztályképet találtam a polcon. Rajta voltam én is, ahogy sok olyan régi barát, kiknek a nevére nem is emlékszem már. Ott volt a vonalzós lány, kis szemüvege mögött kedvesen mosolygott, és a fogszabályzó csillogott a szájában. Nekem így is ő volt a legszebb. A háttérben az osztályterem, képekkel és rajzokkal. Ma már minden bizonnyal nem így néz ki. Pár srácnak tudtam az életútját, de sokakról nem tudok semmit. Az éppen fellángoló hiányérzetemet viszony csillapította a tudat, hogy máskülönben nem is emlékszem már rájuk.
Néhány apróbb dolog ott pihent a kép mellett. Külföldi pénz, amit úgy mutogattam gyerekként, mintha egy űrből jött valami lett volna. Ott volt a kedvenc akcióhősöm is, aminek a megmaradt nyalókapálcikái szolgáltak kardként. Olyan pontosan illeszkedett a kezébe, hogy meggyőződésem volt, és bőszen hirdettem is azon véleményemet, miszerint a nyalókagyártó cégek tudatosan csinálnak ilyen méretű pálcikákat a nyalókához. Erről senki és sehogy nem tudott volna lebeszélni, mint ahogy arról sem, hogy valóban autóversenyző leszek.
A szekrényem polcán volt még egy óra. Egy üvegbura mögött, kerek, aranyszínű. Az alját pár golyó díszítette, ami emlékeim szerint mozgott is fénykorában. Eszembe jutott az a mondóka, amit apám kisgyerekként énekelt nekem az óráról, és a benne lévő manóról. Hogy is volt? „Az óra ketyeg”…nem….”Ketyegő manó”….jajj dehogyis….ááááhhh megvan!!
”Így ketyeg az óra, tik-tak jár
benne a manócska kalapál
de ha ál az óra és nem jár
alszik a manócska és nem kalapál”
Persze, annak idején apám ezt képileg is illusztrálta a kezeivel, aminek úgy emlékszem én mindig nagyon örültem. Valahogy ez is maradt bennem a rengeteg emlék között. Néztem körbe, és valahogy úgy éreztem, hogy pár pillanatra a múltam része vagyok újra. Újra az ablakhoz léptem, és a redőnyt visszaengedtem, egy pici rés maradt meg, ahol a fény újra belophatta magát a régi birodalmamba. Aztán visszaléptem a küszöbre, majd még egyszer végig néztem a homályos szobám ezernyi emlékén.
Régen én éltem ebben a kis szobában, de úgy léptem ki onnan, hogy ez a kis szoba élt tovább bennem, hogy emlékezzek mindig arra, hogy honnan jöttem.
