Patrikmaci blogja

Hideg az este. Sitti fáradtan lépkedett végig az úton. Haza indult, és bár léptei szaporák voltak a tudat hogy már túl késő megérkezni a kedvét is elrontotta. Az ég tiszta volt, a csillagok fénye lámpásként ragyogott odafent. Pár méter volt csak, pár pillanat volt az út hazáig, de mégis olyan volt számára mint egy séta a bánatból a kilátástalanságba.
Van a hely. Ahol dolgozik. Ahol lassan több időt tölt el, mint otthon,vagy bárhol máshol.
Van a teher, a kényszer, az utolsó utáni lépések, az utolsó utáni feladatok, az utolsó utáni erő amit még valahonnan az akarat még képes összekaparni benne. De van egy pont amikor nincs tovább. Az alagút aminek a végét sem látod, pedig már magad is elfáradtál az úton hogy azt keresd....és van Sitti. A kényszer gyermeke, aki a legfiatalabb ott, de mégis lassan neki van a legnagyobb tisztelete. Mert semmire nem mond nekem, és a korlátait leginkább a lelki dolgok hozzák, nem a fizikai kimerűltség.
A héten ez a harmadik nap. A harmadik nap jött későn haza. Annyira későn, hogy mindenki alutt már mikor csendesen belépett az ajtón. Itthon tényleg nem várja már senki, sem vacsora, sem kedves szó. A leginkább fájóbb mégis a barátnője távolléte. Hiszen a végtelenségig ő sem várhat rá. Alig beszéltek a héten, és pár percekre találkoztak csak, és ezeket a találkákat is megpecsételi Sitti fáradt kedvetlensége. Nehéz így valakivel együtt lenni. Tudom, elhiszem, és érzem is. De mit tehet az, akinek a főnöke ki merte mondani a saját száján hogy a munka az első, aztán a család? Milyen ember az, aki erre képes?
Egy karrierista agyrém, egy mazohista diktátor, aki nem ismer sem pihenést, sem szabadidőt, sem semmi mást. No mindegy.
Végül Baburól.
Nehéz arról beszélni, hogy milyen érzés az, amikor már sorozatosan, sokadjára kell valaki hiányát eltürni, főleg ha tőlünk függetlenek az okok. Nehéz a miértekre érthető a választ adni. Talán az egyetlen válasz az hogy "értünk. kettőnkért".
Nem az a lényeg hogy ma, most, ebben a pillanatban ki van melletted. Hiszen holnap egy új nap van, és soha nem azért kell harcolni hogy a mai nap legyen boldog. Az elmúlik. De ha mindig a holnapért harcolsz, azért teszel meg mindent akkor maga, a jövőd lesz szebb.
A jövő, aminek Babu is a része. Remélem. Akarom hogy az legyen....és talán egyszer az is érthető lesz hogy a holnapért miért áldozza fel a jelent. Annyira gyorsan tellik az idő, pár nap és már 4 hónapja hogy együtt vannak. Ez nagyon kevés. Négy év is nagyon kevés. A negyvenre sem mondanám hogy elég. Sőt. Az egész élet nem lehet elég vele.
És most lefekszem aludni. Reggel megint egy új nap, amit újra túl kell élni. Harcolni. A jövőért.
(L) 117 (L)