Nem mostanában volt az, hogy rendes bejegyzést írok. Pedig időm lett volna rá, talán valahol tudat alatt arra vártam hogy hazaérjünk a ringről, és legyen mit mesélnem. Bizony, van mit.
De először is az utazás előtti dolgok.
Olyan hófehér lettem, mint talán soha és a kissé szürkés, kopott színem már csak a múlté. Puccosba vágtak, nem lehet egy csúnya plüss medvével mászkálni. Aztán ahogy kiderült nagy mászkálás nem volt, illetve volt, csak nélkülem.
Sitti úgy utazott el, hogy nem dolgozott. Jelenleg sem dolgozik, és vannak akik ezt hajlamosak túlértékelni, félreérteni, vagy csak túlzottan nagy tartalommal ruházzák fel ezt a tényt. Vagy éppen csak keresnek valami okot, hogy életjelet adjanak magukról, aztán van az a pont, hogy lényegtelenné válik hogy milyen módon, sértve, vagy épp hízelegve, vagy bárhogyan.
A történet annyi, megírtam Sittiről a munkájával kapcsolatos helyzetjelentést. Voltak dolgok, amikkel nem értett egyet, amiket nem tartott korrektnek, és mint egy olyan ember, aki magáért általában kiáll ezt szóvá is tette. A „büntetése” az lett, hogy azokat a napokat, amiket bedolgozott már, illetve amik járnának neki szabadságként, ezt egyben megkapta. Ez 14 nap volt, 5 napos munkahéttel számolva nagyjából 3 hét. Ez holnap fog letelni, és megy szépen vissza Sitti oda ahonnan eljött.
Te, ott Szegeden. Ha már itt próbálsz értesülni az életünkről, mert más támaszod nincs, és úgy gondolod, hogy te, ott a világ végén mindent átlátsz, ami itt történik, akkor lehet, hogy érdemes lenne elgondolkoznod azon, hogy miért is mentél el. Ne értsd félre, a kutyának se hiányzol, de én tudom, hogy ha valahova elmegyek, azt azért teszem, mert valahonnan elakarok menni. Azzal meg nem foglalkozom, amin már ezerszer léptem túl. Értelmes emberek egyszer lezárnak valamit, aztán azt többet nem hozzák elő. Te meg hetente azzal töltöd az unalmas óráid, hogy abszurd hülyeségekre alapozva irogatsz , amiken általában már csak nevetünk. Ez azért van, mert többre tartod magad, mint ami vagy. Ez nem csoda, ha egy darab kavicsot többre tartanak mint éppen az adott embert az bizony bosszantó lehet, és elhiszem hogy okot ad arra hogy sértegetve próbálj ez ellen bármit is tenni. Ez meg csak ront a saját – szépen fogalmazva közel sem rózsás – helyzeteden. Csak az a labda ami már ezerszer pattant le a falról inkább ne pattogjon tovább. Azokra nézve sértő amit teszel akik éppen eltartanak. Mert téged el kell. Minden, amit önmagadtól elértél az a 8 általános. Persze, ezt sem magadtól. Erre meg azért büszke nem lehetsz. Sőt, tulajdonképpen semmi nincs amiért büszkének kell lenned, talán csak az hogy még nem haltál éhen, és megoldottad hogy legyen a fejed felett valami. Aztán hogy ez erkölcsileg milyen kérdéseket vet fel azzal veled kapcsolatban nem érdemes foglalkozni. Ez van. Bosszant téged hogy nem foglalkoznak veled, és ez a pár sor amivel szennyezem a blog lapjait már több mint amennyit te magad emberként érsz. Nem is pazarlom rád az időmet.
Utoljára májusban jártunk Pesten, bár akkor sem sokat láttam a városi forgatagból. Valahogy ebből én mindig kimaradok. Most csak két napra mentünk, aminek inkább csak vasárnap voltam a részese.
A szombat hajnali utazás, és a legelső pesti vonat már megszokott volt nekem is. Kicsit álmosan, kicsit nyűgösen indultunk reggel. Táskákkal, jeggyel felpakolva. Sitti is hozzászokott már ehhez, Babu még egy kicsit nehezen tud ráhangolódni ezekre a reggelekre. De a vonat elindult, mi pedig – ahogy egy éve – elindultunk Pest felé. Útközben hol esett az eső, hol csendes volt az idő, néhol a reggeli nap sugarai is kisérték utunkat. Nagy kérdés volt hogy mennyire ázunk majd el, hiszen az időjárás túl sok jót nem ígért a hétvégére.
Aztán szombat reggel felértünk Pestre. Teljesen más volt, mint amit Sittivel ott hagytunk két éve. Mindenhol felújítás, kattogás, hegesztés, új tér, új metró, új járatok. Mókus, Sitti barátja már ott várt ránk az állomáson. Nem találkoznak sokat, éppen ideje volt. Aztán irány az albérlet, lepakolás. Kicsi szusszanás, megbeszélés, aztán irány tovább.
Lehet térre metróval, metrópótló busszal majd újra metróval, onnan Béke tér villamossal. Aztán Újpest központ villamossal, majd Víztorony, sétálva. Régi albérlet megnézése kipipálva. Irány Sitti régi munkahely, metróval. Beszélgetés a régi melósokkal aztán vissza a Károly Róbert körútig. Onnan sétálva az Árpádhídig, aztán villamossal át Budára. Onnan Margit sziget, össze-vissza. Utána vissza Budára, busszal 2 vagy 3 megálló, fel a Halászbástyára, sétálva. Ezer lépcső – és ez még csak a kezdet volt. Képek készültek, pózolások, a szokásos turista dolgok. Aztán vissza, le. Villamossal még 3-4 megálló, majd a Citadella. Babu nagy vágya volt oda felmenni. Sitti meg már fél úton a pokolba kívánta volna az egészet. Aztán az eső is elkezdett esni, mire felértek, de a látvány kárpótolt mindenkit.
Körbenézés, fotózkodás, aztán séta lefelé, majd megint metró, busz, majd ismét metró. Séta haza, de előtte vacsora egy mekiben, látogatás egy Sparban, utána rohanás a szakadó esőben. Bár…nagy rohanás nem volt, azokkal a lábakkal már senki nem tudott nagyon szaladni.
Filmnézés lett volna még az esti program, de erre már nagyon senki nem volt képes. Kis beszélgetés, matekozás. 15 km séta volt Sittiékben. Ehhez még jön a többi utazás, a troli, a metró, a busz, a villamos. Az is volt egy jó 100 km, ha meg még a vonatot is számoljuk akkor bizony egy laza 340 km körül volt Sittiékben. Az meg – ahogy szokták mondani – gombócból is sok.
Nem is csoda, hogy vasárnap mindenki álmosan kezdte a reggelt.
A WSR egy családi autós nap, amin már tavaly voltam. Akkor ülhettem bele egy Forma1-es versenyautóba. Idén sajnos ez kimaradt, de kezdjük az elején.
Összepakolás, elkészülés, meg a szokásos dolgok, aztán indulás. Busz, majd megint busz, nagyjából 50 per utazás, és már ott is voltunk újra az Árpád hídnál. A pályára ingyenes buszokkal mentünk, amik többnyire tele voltak emberrel. Sitti szokásosan Zengős pólóban vágott neki az útnak.
Pár perc múlva már az autópályán találták magukat, utána pedig már az ablakon a Hungaroring távoli lelátói látszottak. Sitti eszébe jutott hogy hányszor volt már itt, és bizony ez már a sokadik alkalom. Leszállás után megkezdődött a felfedezés.Ismerős hely már a boxutca is, pedig oda halandó ember csak ritkán, talán ilyen helyzetekben járhat ott. Aztán alagúton át, hídon keresztül találkoztunk egy Michelin babával. Ha meg már olyan aranyosan köszönt odaálltam – vagy épp odaültem – hozzá én is.
Egy éppen arra járó ismeretlen ember is leakart fényképezni, sikerült is neki, de a második képet már nem vártam meg. Fogtam magam és jól leestem. Ha valahol valaki látja azt a képet az ne lepődjön meg. Bizony, az én vagyok
Jöttek a programok, mi pedig szépen néztünk őket. Nem láttunk olyat amit eddig még ne láttunk volna, de olyat láttunk, amit megunni nem lehet. A ring lassan nekem is az otthonommá vált, akkor is ha 200km-re van tőlem. Valami távkapcsolatféle ez, ő szól, mi meg megyünk. Ha esik, ha fúj. Mert ilyen a szerelem.
Az idén már több nem lesz. Elbúcsúzunk tőled, drága aszfalt. De jövőre újra jövünk. Lassan megint kezdjük számolni a napokat, és nézzük a szállást.
Miközben írtam ezt a bejegyzést Sittit hívták a munkahelyéről, és elmondták neki a heti beosztást. Ezt már csak annak kapcsán jegyzem meg amivel a blogot is kezdtem.
Nem ez lett a legrövidebb írásom, be is fejezem.
Üdv: Patrik, a WSR maci