Hazatért. Csendesen, némán, szótlanul a sötétben. Lassan fél egy, de nem alszik. Sitti ébren van. Legbelül most ég porrá minden idegszála. Nem mondja, csak látom.
Van az a bizonyos pont, az a bizonyos csepp a pohárban ami megszüli azt a szót hogy "elég", "nincs tovább". Neki majd ez jött el.
Ül csendesen, mégis a remegésre szinte vibrál, és a látszólagos nyugalma, a mozdulatlansága inkább elfojtott tombolást mutat, mint valós nyugalmat.
A düh, ami benne van úgy szorná a lángot a szeméből mint ahogy a villámok az égből elő jönnek vihar idején. Pedig semmi nem történt, csak a szokásos.
A fájdalma már rég nem attól válik kegyetlenné hogy őt, saját magát mardossák a szavak, a vádak, az abszúrd, megmagyarázhatatlan butaságok, a rosszindulat. Sokkal inkább az fáj neki ha a célpont közepében az van akit szeret. Ha őt bántják számára ez az igazi fájdalom.
Még a fülében csengenek az anyja szavai a párjáról. A közönyös roszindulat, az érzéketlen beszólások, az ordibálás, a vádaskodás, a tűrés, a tehetetlenség és az idegfonál ami elszakadt abban a mozdulatban amikor meglökte a saját anyját. Mégis, büntudatot nem érez. Egyszer Sitti apja azt mondta neki: "csodálkozom hogy még nem ütötted agyon". És ebben nem volt semmi rossz tréfa. Ő tényleg csodálkozott, és néha én is. Sitti annyáról nem szóltak soha naplóm sorai, és tényleg, ha néha-néha felmerült akkor is csak az arnyék legmélyebb szintjeként volt ő jellemezve, érzések, múlt és jövő nélkül.
Ha létezne a rosszindulat istennője minden bizonnyal ezt a rangos címet ő kapná meg, és a neve mellé sejtelmes, sátáni kacaj kisérné minden tettét, és amerre jár csak ideges, megőszült, szinte a téboj határát súroló ember kisérné útját.
A szeretet szikrája már évek óta kialudt benne, és érzelmei sincsennek, sem a család sem a világ felé. A gonosz tettek embere ő.
De mindegy. Késő van és Sittinek szüksége van rá. Holnap...illetve már ma...utazunk. Végre...és még annyi minden van amit nem írtam le.
