Legutóbb elég sokat írtam Sitti Forma1-es kalandjairól. De azóta lassan eltelt két hét, és az élet nem ált meg, sem az övé, sem az enyém.
Persze az én életem korán sem változatos, és már az idejét sem tudom hogy mikor voltam bármerre is Sittivel. Mostanság mindig itthon maradok, és unottan üldögélek a sarokban, vagy a paplan alatt, esetleg nézek ki az ablakon, várom hogy történjen valami. De hiába. Velem semmi nem történik. Vele annál több.
Ma kedd van...igaz?? Nem tudom. Megnézem a naptárat.
No, igen. Kedd van.
A múlthét pénteket Sitti munkával töltötte. A munkahelyén egy elég komoly koncert volt. Idáig lehetett hallani a Tankcsapdát. Pedig nem vagyok egy nagy fan. Sitti aggodalmai a rendezvénnyel kapcsolatban az első fél óra után már csillapodtak....ugyanis voltak neki. Nem nagy dolgok, de a barátnőjét...vagy inkább a szüleit arra kérte hogy most ebből maradjanak ki. Felelősségtudatos srác, vagy csak önmagának nem akart több terhet...nem tudom. A lényeg hogy csendesen, gondok nélkül alakult minden, és végül Sitti szólt a barátnőjének hogy jöjjenek be nyugodtan. Ő pedig ezt meg is tette, az anyukájával mindketten itt voltak. Csodás volt...viszont a koncert utána vihar már kevésbé. Sitti is ázottan jött este be a szobába, bár ő akkor is jobban sajnálta a barátnőjét....ők egy picit többet kaptak az egészből.
Sitti munkamorálját leginkább a kiszámíthatatlanság jellemzi. Szombaton köze sem lett volna a munkahelyéhez de ő mégis bement, gondolta hogy a tegnap este után talán lesz mit csinálni. Szombat volt, kötöttség mentes, nyugodt nap. Persze...
Ahogy bement kissé álmosan, kissé fáradtan pakolászta a tegnap esti koncert romjait. Aztán megjött a főnöke, és közölte hogy a napot az egyik szomszédos falu taván fogja tölteni, az ottani rendezvényt hangosítva. Szokás szerint ezt ő akkor, abban a percben tudta meg, és nagyjából az egész napját írta át ez a pár mondat. Gyorsan hazajött átöltözni, majd vissza, kocsiba pakolás, és irány. Meleg volt, és a tipikus tónvónjó érzést felemás szájízzel kóstolgatta. Mert tényleg jó volt a tón, de dolgozni ott is? Azt azért mégsem kellene... de hát ha így alakult akkor megint fel kell venni az állarcot, mosolyogni, aztán lesz majd valami. Lett is.
Az unalmas órák egymás után jöttek, és Sitti várt. Nem a rendezvény végét, hanem a barátnőjét aki abban a faluban lakik ahol ő is dolgozott. Aztán mikor végre megjött az egész nap egy boldog időtöltésbe ment át. Akkor már arról szólt az egész hogy együtt vannak. Mosolyognak, nevetnek, és hogy közben van valami rendezvény ahol dolgozik már teljesen másodlagos volt. A séta a tó körül, a szökőkúttal, Sitti "csámcsogása" a vacsoránál, majd a só, amít felakart szívni, a bohóclány fenekén a szivecske na meg a többi fárasztó hülyeség minden pillanatot megbélyegez, elvarázsol. Sitti barátnője sem normális, és valahogy ők ketten egymásra találtak.
Aztán eljött az este, Sitti munkaideje lejárt, az ő feladata véget ért, egy rövid várakozás után pedig Tibusz, a mesehős bevágtatott vasszekerén, hozta a Fiát :) Bepakoltak és már mentek is. De még a hét utolsó napja még mindig hátra volt.
Lassan megszokás hogy hétvégén Sitti vagy elmegy, vagy a barátnője jön. Bár nincs ebben rendszer, gondolnak egyet és találkoznak, de a hétvége mégis máshogy alakul. Most Sitti ment.
Mindig valami félelem azért benne van amikor leszál a buszról. Hiszen tudja, az a helyzet amiben van nem a világ legtermészetesebb dolga. Kétségek között fogadja el ő maga is azt a helyzetet amiben él, és bár minden pillanatban hálát ad az égnek a barátnőjéért, a félelem benne van, és ezt a félelmet egyedül talán az idő fogja tudni majd eloltani. Az idő, ami minden nappal egyre jobban múlik. Az idő, amit már nem napban, nem hetekben hanem már hónapban számolnak.
Ugyanis a hétvégén lettek egy hónaposak. Nagy szó? Nem. Egy élethez képest semmiképp. De ahhoz képest hogy Sitti két hónappal csak álmodott arról hogy hátha...talán....valami....ahoz képest csoda. Az a fajta csoda amiből nem is igazán akar felébredni.
Mesélhetnék még a vasárnapról, de nem voltam ott, és Sitti arcán a mosoly este amikor hazaért csak sejteti hogy nem pusztán egy sima filmnézős nap volt. Aztán hogy ez mit takar maradjon titok. De bármi is az, őszinte és tiszta érzés kovácsolta, nem érdek, nem pusztán vágy, hanem szenvedélyes szerelem. Jó látni hogy boldog. Látni azt hogy mosollyal az arcán ébred és ez a mosoly van minden este rajta.
Tegnap pihent, és ma újra megy dolgozni. Pár óra múlva már nem lesz itthon. És csak este jön haza megint. Visszatér az életünk a régi kerékvágásba.
De az elmúlt napok nem csak a szép dolgokról szóltak.
A tánccsoport amit Sitti olyan nagy elszántsággal csinált, és amit én magam is láttam párszor feloszlott. Sittiben elfogyott az akarat, vagy talán csak a csalódottság volt túl mély benne. Sokat tett értük, és ha minden mégsem volt elég akkor több áldozatot ő már nem ad ezért. Valahogy meg is értem, bár lehet hogy én tettem volna egy utolsó próbát a helyében. De nem tudom. Én egy plüss maci vagyok, aki még mozogni sem tud, nem hogy táncolni. Meg persze az is lehet hogy ha én éltem volna át azt amit ő nekem is elment volna a kedvem. Remélem hogy még nem ez a vége, bár félek mégis az lesz.
Na meg a másik... bosszantó, ha valaki mások akarata ellenére próbál a jelen része maradni.
Cuna már hónapok óta elment, majd egy hosszabb némaság után újra feltűnt. Jön ezzel az ostoba dumával hogy ő csak beszélgetni akar, meg hogy boldog, ilyenek...de Sittinél jobb emberismerőt én személy szerint nem ismerek, és a hazugságokat is zsigerből érzi meg. De mindegy is, most Sitti vette kezébe a dolgokat. Most a boldogságát senki és semmi nem zavarhatja meg, és bárki aki megakarja erre a sorsra fog jutni.
Lassan Sitti megy ebédelni aztán készül munkába. Én pedig nézem tovább a falat, ami a hétvége óta már zöld J
Üdv: Patrik, a plüss maci
