A hajnal vaskarmokkal tépi szemeit, a valóság kósza illúziói néha fel-fel ébreszti őt. A levegőt is kedvetlenül veszi, és a lét minden kínját érzi vállain nehezedni. Ha van mentális pokol akkor most ő átégeti magát rajta. De itt van. Mozog, lélegzik. Bármennyire fáj.
Kezdhetném az elején, de csak a fájdalmat vésném sorokba, képet adva az elmúlásról. Arról, miként válik semmivé a múzsa, és hogy a csillagok fényét hogyan tünteti el a hajnali fény, mely ébredést hoz, és a valósággal szembesít az álomvilág helyett. De mindegy megy tovább, ahogy a csillagok is visszatérnek egy fárasztó, keserves nap után.
A munka leköti Sittit. Elragadja a valóságtól. Kikapcsol, és nem gondol semmire. Az álmok, a tervek úgy törtek darabokra az elmúlt napokban, mint a leesett váza a márványpadlón. 24 év tapasztalat nem volt elég ahoz hogy ezt kezelje, és az eddigi mentális törések most apró repedéseknek látszanak, mint a ráncok az arcán, vagy mint a kis könnycsepputak ami estéről estére a szemeiből mutatja a párnára vezető utat.
Nati elment, és már a napokat sem számolom hogy mióta nincs itt. Tulajdonképpen örülni kellene annak hogy jó helyen van, mégis, azt olvasni hogy mással tölti az estéit fájdalmas, de már csak az önzőség lidérce bántja Sitti lelkét, nem az érzelmek. Azok hűlt helyére találna rá az, aki Sittibe látna, és az akkori virágos pillangóerdő helyén már kopár, száraz, izzó föld jelezné, hogy kihalt világot lát maga előtt. Aztán ha még valami élet jeleként egy-egy csíra akarna bontakozni azt Sitti gyökerestől tépi ki, és a helyét savval jelöli meg, hogy soha más életjel a helyére ne léphessen, és bármennyire fáj, bármennyire mar, a helyes döntés mégis ez.
Aztán minden vég valaminek a kezdete is egyben.... egy mégszerencsétlenebb kelepcének a kapuja.
Választani az elvek és a vágyak között. A múlt és a jövő....áááhhhhh.... borzalmas....
Na de majd erről legközelebb
