Patrikmaci blogja

Lángolt a világ, perzselt az ég
a szél fújta a port szanaszét
A föld remegett, ha villám érte
én szaladtam, magam féltve

Rohantam hogy el ne érjen
és hogy az életem reméljem
Hátra hagytam minden múltam
és túléltem…de elpusztultam.

A távolságtól fáradt testem
még léptem egyet, majd elestem
Aztán csak a hollók karma
téptek volna húst akarva

és én is talán úgy gondoltam
hogy nem vagyok. Most már voltam.
de holtan a korban a nevem senki
kit felesleges volna eltemetni,

hiszen emlék lánca nem vet átkot
és felejt az is, ki egyszer látott
De nincs fájóbb úgy menni tova
Hogy vissza senki nem vár soha

És akarat hiába tett le pecsétet
álmatlan forgolódtam át az éjjet
De kérhet helyet kinek léte sincsen?
pár semmiség az összes kincsem

Volt hogy szárította arcom a szél
mert senki voltam, ki csak remél
és a hideg vason kapaszkodva
néztem le a zord habokra

a folyó odalent járta táncát
lenéztem, és talán rám várt.
de lépni akkor mégse tudtam
hiába rég a jelent untam

aznap, akkor megfogadtam
az égre néztem, és mondtam halkan
hogy akárhányszor leszek mélyen
a jövőmet el nem ítélem

és ha marnak engem majd a karmok?
marjanak csak. Én sem alszok
és üvöltve csapok vissza érte
ahhoz ki a bosszúm kérte

Ordítok, míg erőm szolgál
hiába is ostromolnál
Amim van azt tétként felteszem
Nem félek. Nincs mit vesztenem..