A bátorságod írtad sorokba
nem ismerve, de engem szidva
bár nem dőltem tőled romokba
 de elég volt ez az apró szikra
A véleményem nem takartam
És tiltás lett a büntetésem
Te kezdted, én nem akartam
 feltépni az összes vétkem
Férfiként egy igaz szégyen
hogy kerülted minden hangom
de nem felejtve el a mérgem
 a dühöm kéne eltakarnom
Aztán a sors kezét nyújtva
Társam lett és elém hozott
Az arctalanság mögé bújva
 de előttem, ki elátkozott
A vonat, ami hazakísért
Lett neked is útitársad
A nyugalomba vetett hitért
Helyettem a csendet vártad
A félelmed csak erőd adott
számon kértem rajtad mindent
a sértést mit a sorod hagyott
és ami még fájt belül, itt bent
a sínek akkor rabbá tettek
 és láncod dühöm izitotta
és a szavak eltévedtek
 mert a címzett visszahozta
menekültél a végtelenbe
magyaráztál földet-eget
gondolatban a két kezembe
zártam be a lélegzeted
zavartan lett kifogásod
tán’ az is hogy fúj a szél
és mindenféle hazugságod
ami már semmit se ér
a bocsánatom magad kérted
 bár a felejtés nem erényem
azt már most elérted
 hogy az életed megítéljem